Az írás bővebb, szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott változata olvasható az MTA Law Working Papers sorozatában és a szerzők ezúton is szeretnének köszönetet mondani Chronowski Nórának és Szabó Andreának a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetében rendezett kéziratvitán tett és értékes, építő észrevételeikért.

Az írás azt vizsgálja, hogy a nemzetiségi választási szabályok mennyiben, milyen erőforrás-igénnyel tesznek lehetővé egy olyan, visszaélésszerű választási stratégiát, amelynek során valamelyik párt „álkisebbségi” jelöltek állításával kedvezményes mandátumszerzéssel juttatja be képviselőit az Országgyűlésbe. Más szóval, hogyan lehet, és megéri-e adott esetben tizenhárom preferenciális mandátumra „hajtani” a 199 fős parlamentben.

1. Kisebbségi, nemzetiségi jog

A rendszerváltást követően Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait elsőként az 1993. évi LXXVII. törvény szabályozta, tizenhárom (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán) népcsoportot ismerve el és létrehozva a helyi-területi és országos kisebbségi önkormányzatok intézményét. A kisebbségi önkormányzati választásokra kezdettől fogva rávetült a visszaélések árnyéka, mert bármelyik választópolgár jogosult volt kisebbségi szavazólapot kitölteni; akár a nemzetiség vagy a kultúra iránti szimpátiaszavazás céljából. Az alkotmánybíróság is több esetben foglalkozott a kérdéssel, és egy 2005-es törvénymódosítás egy puha korlátot vezetett be, a választási részvételt előzetes (bár lényegében továbbra is mindenki számára nyitva álló) regisztrációhoz kötötte. 2011-ben immár nemzetiségnek nevezve a korábban nemzeti és etnikai kisebbségeket, a parlament új jogszabályt alkotott. A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény érdemben nem változatott a korábbi jogszabály logikáján, intézményrendszerén és az elismert közösségek számán, viszont (az országos önkormányzatokhoz kapcsoltan) bevezette a kisebbségek kedvezményes parlamenti képviseletét és részvételét. Nemzetiségenként egy képviselő, akit az országos önkormányzat jelöl, könnyített feltételekkel, az egy pártlistán szerzett mandátumhoz szükséges szavazatok harmada-negyede megszerzése esetén teljes jogú nemzetiségi képviselőként bejuthat az Országgyűlésbe, de ha nem kap ennyi szavazatot, akkor szavazati joggal nem rendelkező (de egyebekben lényegében minden másban a képviselőkkel azonos jogállású) nemzetiségi szószólói státust szerez. A kedvezményes mandátum megszerzésének feltétele tehát az, hogy az adott nemzetiség állítson parlamenti listát, és legyen megfelelő számú, a nemzetiségi regiszterben az országgyűlési választásokra kiterjedően is bejelentkezett szavazó. A választói névjegyzékbe lényegében bármelyik választópolgár kérheti felvételét, akár egy internetes bejelentkezéssel, viszont ebben az esetben az országos (párt)listára nem szavazhat.

Amint látni fogjuk, az ország demográfiai sajátosságaira, a nemzetiségként elismert népcsoportok lélekszámára tekintettel (a népszámlálási adatok alapján) csak a roma és a német kisebbség esetében jön szóba a kedvezményes mandátumszerzés, mert a többi nemzetiség lélekszáma nem elegendő ehhez. Az írás tehát első sorban nem a ténylegesen nemzetiségi identitású választópolgárok aktivizálásával foglalkozik, hanem azt vizsgálja, hogy ez a rendszer mennyiben teremt lehetőséget arra, hogy e szabályrendszerrel visszaélve valamelyik politikai párt „álkisebbségi” mandátumokkal előnyösebb helyzetbe kerüljön. Azt a gyakorlatot is „etnokorrupciónak”, választási visszaélésnek tekintjük, ha egy egyébként (bármilyen ismérvek alapján) kisebbségi-nemzetiségi származásúnak vagy identitásúnak mondható (és az adott párthoz köthető) jelölt úgy jut kedvezményes mandátumhoz, hogy egy politikai párt szervezett, tényleges nemzetiségi-kisebbségi kötődés nélküli aktivistái választják meg. Ez korántsem példanélküli térségünkben: Horvátországban a 2010-es években például rendre több ezren változtattak a nemzetiségükön a választói névjegyzékben a választások előtt. A gyanú szerint a Szábor 2016-os választása előtt horvátok, szerbek és romák regisztráltak magyarként pénzért vagy élelmiszerekért.

2. Hipotézis

Az írás hipotézise tehát az, hogy a 2026-os parlamenti választások eredményének „meghekkelésére” lehetőséget teremt az „etnokorrupció,” azaz egy olyan visszaélésszerű gyakorlat, ahol nem a jogalkotó által konceptualizált kisebbségi-nemzetiségi polgárok vesznek részt a preferenciális nemzetiségi mandátumot eredményező szavazáson. Ezt egyfelől a kisebbségi, illetve a 2011-es törvény terminológiájában: nemzetiségi választásokon az elmúlt három évtized dokumentált gyakorlata és a jogi szabályozás sajátossága ezt intuitív módon valószínűsíti, ugyanakkor kérdés, hogy a megvalósítás logisztikai költségei nagyobbak-e a politikai hozam várományánál.

3. A kedvezményes választási szabályok

Az olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy miért beszélünk csalásról, visszaélésről, hiszen nem arról van az itt tárgyalt esetben szó, hogy valakik a megsértenék a választási szabályokat.

Amint majd látjuk, a hatályos hazai szabályozás tesz egy gyengécske lépést az objektív kritériumrendszer irányába: a nemzetiségi törvény szerint ugyanis a választhatóság feltétele, hogy a jelölt nyilatkozatot tesz arról, hogy a nemzetiségi közösség nyelvét beszéli, kultúráját és hagyományait ismeri. Ez leginkább álobjektív kritérium, hiszen az önbevalláson alapuló nyilatkozaton túl az „objektív” feltételek meglétére nem állít fel eljárásrendet, sem pedig a nyelv-, kultúra-, hagyományismeret minimális mértékére sem, így akár egyetlen szó ismerete is kielégítheti a törvényi feltételeket.

A nemzeti kisebbségi jog hazai és nemzetközi gyakorlatában az önbevallás áll az intézményrendszer középpontjában: a kulturális (és politikai) kollektív jogok alapesetben az egyén kifejezett identitásához kapcsolódnak. A magyar választójog központi intézménye a nemzetiségi névjegyzék, amelybe a nemzetiséghez tartozásról szóló nyilatkozattal, egyéni kérelemre lehet feliratkozni vagy onnan a törlést kérni. A jogszabály megfogalmazásában: A nemzetiségi névjegyzékbe kérelmére fel kell venni azt a magyar állampolgárt, aki a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkezik, az e törvényben meghatározott nemzetiséghez tartozik, és e nemzetiséghez tartozását a törvényben meghatározott tartalommal és a választási eljárásról szóló törvényben meghatározott eljárási rendben megvallja. Egy személy egyidejűleg csak egy nemzetiség névjegyzékében szerepelhet.  A választópolgár a lakóhelye szerinti településen vagy a választás kitűzését megelőző harmincadik napig bejelentett tartózkodási helye szerinti településen szerepelhet a nemzetiségi névjegyzékben. A választáson a nemzetiségi névjegyzékbe vett választópolgár választható, ha a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán választható, a nemzetiségi önkormányzati képviselők megelőző két általános választásán, valamint az azokat követő időközi választásokon nem volt más nemzetiség jelöltje, továbbá nyilatkozatot tesz arról, hogy (a) a nemzetiség képviseletét vállalja, (b) a nemzetiségi közösség nyelvét beszéli, kultúráját és hagyományait ismeri. A kérelem elektronikus úton, személyesen vagy kézbesítési meghatalmazott útján is benyújtható bármelyik helyi választási irodában, a választásoktól függetlenül, bármikor. A kérelem benyújtása fizetési kötelezettséggel nem jár és egyéb további

Mindenesetre 2014 óta a 199 fős parlamentben a 93 országos listás mandátumból juthatnak a nemzetiségek kedvezményes módon parlamenti helyekhez. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény szerint országos lista pártlistaként és nemzetiségi listaként állítható. Amennyiben valamelyik nemzetiségi lista kedvezményes mandátumot szerez, a pártok listái között elosztható mandátumok száma csökken. A nemzetiségek parlamenti képviselete intézményesen összekapcsolódik az 1993-as kisebbségi törvénnyel bevezetett kisebbségi (nemzetiségi) önkormányzatokkal. Nemzetiségi listát ugyanis csak az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthatnak és nemzetiségenként csak egy kedvezményes mandátum szerezhető, a további képviselői helyekért a nemzetiségi listák az általános szabályok szerint – az öt százalékos küszöb teljesítésével – versenghetnek.

A parlamenti választások esetében a nemzetiségi listaállításhoz a központi névjegyzékben szereplő nemzetiségi választópolgárok legalább 1%-ának ajánlása, legfeljebb 1500 ajánlás szükséges. (Az általános választási szabályok alapján az országos pártlistaállításhoz 35,500 kell. Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább 14 megyében és a fővárosban – legalább hetvenegy egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított. Egy jelöltnek legalább 500 ajánlószelvényt kell összegyűjtenie.) A listán jelölt az lehet, aki a központi névjegyzékben az adott nemzetiséghez tartozóként szerepel, továbbá a listán legalább három jelöltnek kell szerepelnie, és fontos kikötés, hogy két vagy több országos nemzetiségi önkormányzat nem állíthat közös nemzetiségi listát.

A választópolgárok vagy az általános szabályok szerint a pártlistákra, vagy, ha szerepelnek a nemzetiségi névjegyzékben (és a regisztrációjukat az országgyűlési választásokra is kiterjesztették), a megfelelő nemzetiségi listára szavazhatnak. A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény értelmében a nemzetiségi névjegyzékbe való felvétel szabályai nem különböznek a nemzetiségi önkormányzati választásokétól, azaz lényegében a szabad, korlátok nélküli önbevallás elve érvényesül.

A választási törvény előír a mandátumszerzéshez szükséges minimális szavazatszámot is (a törvény megfogalmazásában ez a kedvezményes kvóta): az összes országos listás szavazatot el kell osztani kilencvenhárommal, és az eredményt tovább kell osztani néggyel. Ez a gyakorlatban prognosztizálhatóan kb. 20–25 ezer szavazat, (2014-ben 22022, 2018-ban 23831, 2022-ben pedig 23085 szavazat kellett az első nemzetiségi mandátum megszerzéséhez), ami jelentős kedvezményt jelent az általános szabályokhoz képest: a 2022-es választásokon egy listás mandátumhoz valamivel több, mint 91 ezer szavazatra volt szükség.

A szabályozás egyébként több szempontból is ellentmondásos: A kisebbségi jogok és érdekképviselet áraként például felvállaltan sérül a választójog egyenlősége, hiszen ha kevesebb nemzetiségi szavazattal lehet mandátumhoz juttatni a nemzetiségi képviselőt, akkor ez azt jelenti, hogy a nemzetiségi szavazó szavazata többet ér. A jogalkotó által választott megoldás emellett a szabad jelölt- és listaállítás jogát is korlátozza. Nemcsak azért mert azzal, hogy jelölteket csak az országos önkormányzat állíthat, ami azzal jár, hogy más szereplők, például nemzetiségi egyesületek vagy pártok nem befolyásolhatják a lista összeállítását, és nem tudnak jelölteket ajánlani, de a törvény előírja azt is, hogy a jelöltek a nemzetiség regisztrált tagjai kell, hogy legyenek. Érdemes megemlíteni, hogy képviseletelméleti szempontból indokolatlan a passzív választójog során az autoreprezentáció kikötése, tehát az, hogy a képviselőknek és jelölteknek is a nemzetiség tagjainak kell lenniük. Noha nyilván a gyakorlat többnyire ezt hozza, de a képviselet nem jelent egyebet a választópolgári közösség döntéshozatali jogának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál, ahol a képviselő és a képviselt közötti kapcsolatot a (szabad) választás teremti meg. Így, választójogi szempontból szükségtelen a jelöltté válás jogának elvi korlátozása, hiszen a képviselőnek nem kell rendelkeznie a képviseltek attribútumaival. Az autoreprezentáció semmilyen komolyabb képviseleti igénnyel fellépő testületben sem létező kívánalom. (Nem elvárás és kiválasztási szempont például, hogy népességarányosan legyenek jelen a képviselők között a gonosz, gátlástalan vagy buta emberek.) A dogmatikai indokon túlmenően a gyakorlat sem kívánja meg egy jelölt a választási eljárásból történő kizárását, ha megválasztásának indokait hitelesen és eredményesen tudja közvetíteni a választópolgárok irányába. Ahogy nem általános elvárás egy sportklub üzleti ügyeit menedzselő vezetőtől, hogy maga is aktív sportoló legyen, ugyanúgy lehet például az országos kisebbségi önkormányzat tagja egy ismert jogvédő, vagy egy Nobel-díjas író.

Az etnokorrupció, a visszaélések indoka ugyanis az aktív választójog, tehát a választásra jogosultak körének határtalanságában rejlik. A mandátumszerzésnek nem akadálya, ha a nemzetiségi névjegyzékben szereplő szavazó polgárok száma jelentősen meghaladja a népszámlálás során (ugyancsak önbevallás alapján) mértet. Ha nem kerül sor visszaélésre, a kedvezményes kvóta eléréséhez szükséges (kb. 25,000) szavazó a 2022-es népszámlálási eredmények alapján leginkább csak a roma és a német nemzetiség esetében merül fel. A nemzetiségi kötődésre vonatkozó önkéntesen megválaszolható kérdésre adott válaszok alapján a tizenhárom elismert nemzetiség lélekszáma ugyanis a következő volt: 209,909 roma, 142,551 német, 29,881 szlovák, 27,554 román, 24,615 ukrán, 21,824 horvát, 11,622 szerb, 7,398 lengyel, 7,111 ruszin, 4,199 örmény, 3,965 szlovén, 6,178 görög, 6,109 bolgár. És ez természetesen nemcsak a nagykorú, szavazati joggal rendelkező választópolgárokat jelenti, hanem a kiskorúakat, a közügyek gyakorlásától eltiltottakat, és nem utolsó sorban a lakónépességbe beszámolt, itt élő nemzetiségi kötődésű nem magyar állampolgárokat is. A 2025. júniusi adatok szerint több mint 40 ezer roma és nagyjából 30,5 ezer német választó kíván nemzetiségiként részt venni az országgyűlési választásokon. Ráadásul nemigen akad olyan célzott közpolitikai program, vagy retorika, amellyel e közösségek mobilizációja működne. Nem analógia tehát a határon túli magyarság, vagy akár például az ír amerikai közösség. Nincs ugyanis olyan égető konfliktus vagy igény, amellyel minden, valamelyest német identitású szavazó elköteleződése pusztán etnikai alapon megjátszható lenne. A romák érdemi helyzetét javítani kívánó markáns pártpolitikai kampány pedig a többségi szavazók elidegenítését hozná magával.

4. Az etnokorrupció lehetősége és gyakorlata a magyar választójogban

Az etnokorrupció, a kisebbségi jogokkal, így a nemzetiségi választójoggal történő visszaélésszerű gyakorlat gyökere tehát az önbevalláson alapuló csoporttagság-meghatározáshoz kapcsolódik, és az 1993-as kisebbségi törvény elfogadása óta (noha a szabályozás folyamatosan változott) a magyar jog lényegében a kontroll nélkül ezt az elvet követi, amely a visszaélések rendszerszerűvé válását hozta. Például a kisebbségi ombudsman-helyettes 2014-es beszámolója szerint „2014-ben […] a visszaélések nem szűntek meg, illetve nem feltétlenül azok az önkormányzatok szűntek meg, amelyek mögött nem volt nemzetiségi közösség. […] Az új választási szabályok nem orvosolták a nemzetiségi választói jegyzékbe vétel kapcsán már korábban is felmerült aggályokat. Továbbra is felvételét kérheti a nemzetiségi választói jegyzékbe bárki, aki a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkezik … A nemzetiségi nyelv ismeretéről tett hamis jelölti nyilatkozatnak továbbra sincs semmilyen hátrányos jogkövetkezménye. […] Nem zárható ki tehát, hogy a választások során növekedett azon jelölő szervezetek száma, amelyek »álnemzetiségi« önkormányzatok létrehozásában működtek közre.”

2019-ben például komoly visszhangot váltott ki a szegedi román nemzetiségi választás, ahol a korábbiaknál több szervezet indított jelölteket, és végül – az ellenoldal állítása szerint – a győztes román egyesület színeiben egy Erdélyből áttelepült magyar család tagjait választották meg, amíg a rivális szervezet jelöltjei, köztük a megyeszékhelyen több cikluson át képviselő Petrusán György nyugalmazott egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Román Nyelv és Irodalom Tanszékének volt vezetője kiestek.

Az utóbbi évtizedben arra is akadt példa, hogy az országgyűlési nemzetiségi szószóló hovatartozása kérdőjeleződött meg: az Országos Örmény Önkormányzat például lemondásra szólította fel az általa előző évben jelöltként indított örmény nemzetiségi szószólót, egyebek mellett arra hivatkozva, hogy hamis színben tüntette fel az Önkormányzat előtt a származását.

A nemzetiségi képviselők gyakran pártpolitikusok. Például a 2018-as országgyűlési választásokon elsőként és egyedüliként, majd 2022-ben újra a magyarországi német közösség képviseletében teljes jogú országgyűlési mandátumhoz jutott Ritter Imre korábbi német nemzetiségi szószóló, a FIDESZ–KDNP volt budaörsi képviselője, polgármester-jelöltje. Ritter a kormánypárti képviselőkön kívül egyedüliként szavazta meg 2019 júliusában a német nemzetiség kulturális hagyományőrzésében aktív Kisebbségkutató, Nyelvtudományi és Zenetudományi Intézeteknek a Magyar Tudományos Akadémiáról történő leválasztását, amely lépés a hazai és nemzetközi szakmai közvélemény szerint ezen intézmények működését, fennmaradását veszélyezteti.

Fontos hangsúlyozni: az „etnokorrupció” fogalma alatt mi azt értjük, amikor a preferenciális nemzetiségi választási szabályok alapján, tehát kevesebb szavazattal juttat valamelyik (többségi) politikai párt képviselőket a parlamentbe. Összetett kérdés a kisebbségi képviselet a többségi politikai erőtérben történő elhelyezkedése (gondoljunk a határon túli magyar pártok pozicionalitására). Mindazonáltal nem zárja ki a visszaélésszerűséget az, ha a képviselőjelöltek ténylegesen nemzetiségi származású és/vagy identitású politikusok. Az hogy valaki első sorban (vagy kizárólag) többségi pártkatona-e, és csak formálisan, kisebbségi képviselő, vagy csak akkor, ha ez nem megy szembe a párt irányvonalával, csak utólag, a képviselő parlamenti tevékenysége alapján állapítható meg (még ha politikai előélete alapján már a választási eljárásban is felvetődhet a gyanú.) Éppen ezért az írás fókuszában a választói mobilizáció áll. A választási etnokorrupció ugyanis úgy valósulhat meg, hogy valamelyik többségi politikai párt egy megbízható jelöltjét szervezett formában nemzetiséginek regisztrált többségi pártaktivisták nemzetiségi képviselőként juttatják be a parlamentbe. 

5. Praktikus kérdések: a nemzetiségi képviselet foglyul ejtésének és instrumentalizációjának költségei

A hipotézisben foglalt, a 2014-től az Országgyűlésben működő nemzetiségi képviselői rendszer visszaélésszerű, ha nem is feltétlenül az összes, de legalább néhány nemzetiségi mandátum megszerzéséhez két dolog mindenképpen szükséges a gyakorlatban. Elsőként az, hogy a jelölő szervezet, az országos nemzetiségi önkormányzat a párt rejtett „delegáltjait”, a parlamentben majd az illető párttal szavazó jelölteket szerepeltesse a nemzetiségi listán. Az etnokorrupció monitorozását tehát már a nemzetiségi listajelölés folyamatánál kell kezdeni.

Az országos nemzetiségi önkormányzatoknak kizárólagos nemzetiségi listaállítási joga van az országgyűlési választásokon, így valós vagy álkisebbségi egyesület, vagy (a hazai pártszabályozásban ilyen formában nem is létező) etnikai párt nem tud konkurens listát állítani. A korábbi választások során egyes listák állítását övező tisztázatlan vagy egyenesen botrányos körülmények vezettek oda, hogy 2021 nyara óta törvény 2021. évi XCVII. törvény a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény módosításáról szabályozza a nemzetiségi listaállítás pontos részleteit.

A mindenkori kormánypártoknak lehetnek elsősorban olyan eszközei és erőforrásai, hogy például patronázs, klientelista politikák, forrásallokáció révén biztosítsa, hogy az országos önkormányzat hozzá közel álló listavezetőt jelöljön. Ez tűnik a leginkább reális forgatókönyvnek rögtön például a Magyarországi Romák Országos Önkormányzata esetében, amelynek legutóbbi választásán a Sztojka Attilához, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjéhez, egykori roma kapcsolatokért felelős kormánybiztoshoz köthető Cigány Közösségek Szövetsége szerzett többséget több mint 75 ezer szavazattal (35 mandátummal, amíg az országos szinten egyedüli riválisaként maradt Roma Polgárjogi Mozgalom B.A.Z. Megyei Szervezete valamivel több mint 26 ezer vokssal 12 mandátumra tett szert.)

A kedvezményes mandátumszerzés meghekkelésének második szintje a kellő számú és érvényesen voksoló választó mobilizálása. Ennek két útja van: (i) a ténylegesen kisebbségi/nemzetiségi identitású választópolgárok aktivizálása, és/vagy (ii) visszaélésszerűen „álkisebbségi” szavazók bevonása. Az első esetkör természetesen nem minősül etnokorrupciónak, és egy pusztán a nemzetiségi választókra épített kampánystratégia is elérheti egy többségi pártkötődéssel rendelkező nemzetiségi jelölt megválasztását, de (a nemzetiségek lélekszámára tekintettel) ez csak a roma és német nemzetiség esetében jöhet szóba.

A választási részvétel függvényében körülbelül 20-25 ezer érvényes szavazat körül alakuló kedvezményes mandátumszerzési küszöb eléréséhez az egyes nemzetiségek esetében tehát, biztosra menve, legkevesebb 30 ezer választóra lenne szükség a nemzetiségi választói névjegyzékben, hiszen még magas nemzetiségi részvétel mellett sem szavaz érvényesen mindenki. Ez önmagában említetten lényegesen meghaladja a legtöbb nemzetiség lélekszámát, akik így eddig sem voltak különösebben késztetve arra, hogy nemzetiségiként vegyenek részt a parlamenti választásokon.

A kedvezményes küszöb elérhetetlensége következtében a 11 kisebb nemzetiséghez tartozó választók számottevő része számára ugyanis nincs komolyabb ösztönzés az etnikai identitás alapú parlamenti választásra, mert a nemzetiségi listavezetőből automatikusan, egyetlen érvényes szavazat nélkül is szószólóvá válik, tehát a szószólókra leadott szavazataik gyakorlatilag elvesznek. Egyedül annyi, hogy az országos önkormányzatok a regisztráltak számával arányban részesülnek kampánytámogatásban, de annak összegének megállapítását követően is még le lehet iratkoznia a nemzetiségi választóknak és inkább pártlistára szavaznia. Még a romák körében is felmerült egyfajta „regisztrációoptimalizálás” gondolata, vagyis az, hogy tulajdonképpen elegendő lenne a roma választók csak egy kisebb részének regisztráltatnia magát nemzetiségiként ahhoz, hogy a listavezető megszerezze a kedvezményes mandátumot, míg a többségük nyugodtan voksolhat inkább a pártlistákra. Egy kiélezett választási verseny még többeket arra sarkalhat, hogy inkább a téttel bíró pártlistás szavazás mellett döntsenek az egyetlen nemzetiségi listára való ikszelés helyett.

A mandátumszerzés sikere érdekében a kellő részvétel biztosítása mellett fontos, de az eddigiekben, érdekes módon rendkívül kevés figyelmet kapó tényező még az érvénytelen szavazatok rendkívül magas, az országgyűlési választásokét jóval meghaladó aránya a nemzetiségi listák esetében. Ez 2014-ben a nemzetiségi voksok 10%-át jelentette (2165 szavazat), 2018-ban a választók számának bővülésével és a növekvő részvétellel együtt 12%-ra nőtt (5231 szavazat), majd 2022-ben 7%-ra csökkent (2234 szavazat), ami változatlanul jelentősen meghaladta az országos átlagot. Az érvénytelen szavazatok leginkább a roma lista kapcsán keletkeztek. 2014-ben a roma voksok közel 29%-a, 2018-ban pedig már több mint 35%-a volt érvénytelen. Ez utóbbi alkalommal közel 250 szavazókörben minden roma szavazat érvénytelennek lett elkönyvelve (Azzal együtt, hogy a választó csak egy listára ikszelhet.) Ez is arra ösztönöz, hogy a kedvezményes mandátum megszerzése érdekében még több szavazó regisztráljon és vegyen részt a választásokon.

A választási rendszer „megbuherálására” a lehetőség tehát az etnokorrupció útján szerzett „álkisebbségi” mandátum, ami a nemzetiségi választók „megtámogatását” jelenti ténylegesen nem-nemzetiségi identitású választók részéről a kedvezményes küszöb elérése érdekében (ami, ahogy említettük, természetét tekintve akkor is csalás, ha a megválasztott képviselő nemzetiségi identitású vagy származású.)

Ez nem könnyű, de nem is megugorhatatlan feladat a csalni kívánók számára: meg kell szervezni a választópolgárok nemzetiségi regisztrációját, és képzését nemcsak ennek a menetéről, arról tehát, hogy a szavazóhelyiségben nem a párt, hanem a nemzetiségi listára kell szavazniuk a kinyilvánított identitásuk felvállalásával együtt. Ugyanakkor precíz tervezést igényel, mert bár kell egy minimális nemzetiségi listás szavazat, de nem szabad „túltolni” sem, hiszen a pártlistára is kell a szavazó. A legmegbízhatóbb megoldás tehát az lehet, ha kitanított, szervezett aktivistacsapat hajtja végre. (Akik még úgy is vállalják ezt, hogy adott esetben egy számukra nem ismert vagy rokonszenves népcsoport tagjaként jelennek meg.)

Magas választási részvétel esetén és az érvénytelen „igazi” nemzetiségi szavazatok valamilyen okból tartósan magas arányát figyelembe véve, nemzetiségenként 40 ezer, összesen kb. félmillió regisztrált választó mozgósítását feltételezi a hatályos rendszer a 13 kedvezményes mandátum megszerzése érdekében, amit jelentősen befolyásol a választói részvétel és az érvénytelen szavazatok számának alakulása. Ez a pártlistáról 6-8 listás mandátum elvesztését jelentheti, a hozam tehát 5-7 mandátum lehet.

Az etnokorrupcióval szerzett álnemzetiségi mandátum azonban politikai kockázatokkal is járhat (már amennyiben a folyamat a politikai nyilvánosság ellenőrzése alatt áll). Egyrészt szembetűnő és a nemzetiségek, a nemzetiségi önkormányzatok számára kényes helyzetet teremtene, ha olyan településeken ugrana meg a nemzetiségi választók száma, ahol az adott nemzetiség jelenléte nem kimutatható, vagy ha a nemzetiségi településeken a lokális számarányokat messze meghaladóan regisztráltatnák magukat más nemzetiséghez tartozók. De a települési adatoktól függetlenül rögvest feltűnést keltene és magyarázatra szorulna, hogy miért nőhetett meg hirtelen olyan jelentősen például a regisztrált bolgár, örmény és szlovén választók száma, akik 2022-ben még a legkisebb számban, népcsoportonként 300 főnél is kevesebben regisztráltatták magukat az országgyűlési választásokra. A nemzetiségi listák ilyen módon történő kihasználása könnyen a nemzetiségeken belüli és a kisebbség-többség viszonyában is feszültségekhez, végső soron pedig a nemzetiségek ügyének és képviseletének széles hazai és nemzetközi szintű kompromittálásához vezethet, nem beszélve a többi párt, a média, a civil szervezetek és az anyaországok lehetséges bírálatáról.

A politikai botrány elkerülése és a tiszta választások imázsa érdekében így mindezt feltűnésmentesen, jól koordináltan, a területi-népszámlálási jellemzőket is figyelembe véve kellene végrehajtani, hiszen könnyen magyarázatra szorulna, ha mondjuk Hevesben jelentősen megugrana a horvát, vagy Szabolcsban a szlovén lista szavazóinak száma. Az eddigi választásokon ugyanis a nemzetiségi listákra voksolók több mint 85%-a mindig olyan településekről került ki, ahol előzőleg az illető nemzetiségnek meg tudott alakulni helyi nemzetiségi önkormányzata.

Összefoglalva a fentieket: ez az írás a preferenciális mandátumszerzés azon módjával foglalkozik, ahol akár a ténylegesen nemzetiségi származású/identitású választópolgárok alacsony száma, vagy az érvénytelen szavazatok nagysága miatt, vagy egyszerűen a választási matematika elemzést követően valamelyik párt olyan stratégiát kíván alkalmazni, ahol ad absurdum 300 ezer célzottan bevetett álnemzetiségi szavazóval 13 álnemzetiségi mandátumhoz juthat, amellyel egymillió kétszázezer országos szavazatot válthat ki – úgy, hogy egy alapos kalkulációt követően, ha van ennyi aktivistája, ez egész könnyen megoldható, hiszen csak egy ügyfélkapun keresztül is elvégezhető nemzetiségi regisztrációt, és persze egy országos önkormányzat által történő jelölést igényel.

Az etnokorrupció által meghekkelt választás négy kihívással szembesül. Elsőként kérdés, hogy van-e a tényleges nemzetiségi-kisebbségi identitású szavazó mellett kellő számú, nemzetiségenként akár 20-25 ezer aktivistája a pártnak. Másodszor: meg tudja-e szervezni megbízhatóan ezen aktivisták szavazását. Noha, említetten elég egy ügyfélkapun keresztül történő regisztráció, de erről és a szavazókörben a nemzetiségi szavazólap kitöltésével kapcsolatban azért szükséges képzésben részesíteni a gárdát. Három: meg kell szervezni a nemzetiségi önkormányzat irányítását, rabul ejtését a párthű jelölt állításához. és végül: fel kell készülni konfliktusokra egyrészt a demokratikus kontrollt gyakorló pártok, civil szervezetek, média részéről, másrészt az adott esetben tiltakozó nemzetiségi szervezetekkel irányából, sőt, akár a nemzetiségek anyaállamainak politikai vagy diplomáciai rosszallására.

A két kérdés az, hogy ez logisztikailag megvalósítható-e, illetve megéri-e a politikai kockázatokat. Ezekre nem a társadalomkutatók tudják a választ (hanem a pártstratégák), a mi feladatunk és vállalásunk arra terjedt ki, hogy rámutassunk a nemzetiségi választási szabályokkal történő jogszerű visszaélések az országgyűlési választások befolyásolására, adott esetben kisiklatására rejlő veszélyére.

Konklúzió

Az írás arra a sajátos helyzetre hívta fel a figyelmet, hogy a jogi szabályozás lehetőséget teremt arra, hogy egy politikai párt a nemzetiségi (nemzeti kisebbségi) választójog szabályait felhasználva kedvezményesen, azaz a „rendes” választási eljárásban szükséges szavazatszámnál lényegesen kisebb támogatottság mellett juttasson be akár 13 képviselőt a 199 fős parlamentbe. Nem minősül a választójog megsértésének ugyanis egy olyan választási stratégia, amelynek eredményeként tényleges kisebbségi/nemzetiségi származás vagy kötődés nélküli polgárok nemzetiségi szavazóként praktikusan és ténylegesen első sorban egy párt politikusait juttatják nemzetiségi mandátumhoz, mert a jog nem állít semmilyen követelményt a nemzetiségi választójog gyakorlásához. Tehát jogszabálysértésről, „csalásról” nincs is szó.  Jogi kritérium hiányában a nemzetiségi regiszterbe feliratkozó bármely állampolgár a nemzetiséghez tartozásra, illetve a kisebbségi nyelv- kultúra- és hagyományismeretre vonatkozó nyilatkozata ugyanis kikezdhetetlen (hiszen a jogszabály nemcsak, hogy nem ír elő bizonyítási kötelezettséget és validálási standardokat, de a nemzetiségi nyelv- vagy kultúra ismeretének minimális szintjét sem határozza meg). Mindazonáltal a preferenciális mandátum mint kisebbségi jogvédő intézmény politikai, erkölcsi, és jogi célja egyértelműen egy adott nemzetiség, nemzeti kisebbség jogainak, érdekeinek képviselete, nem pedig kedvezményes mandátumszerzési lehetőség biztosítása egy jól mozgósított többségi párt aktivistacsapatának.

Az etnokorrupció által kisiklatni kívánt választási visszaélések monitorizására/megakadályozására három szinten kerülhet sor. Elsőként az országos önkormányzatok listaállítási folyamatainak nyomon követésével. Másodikként a nemzetiségi nyilvántartásba történő jelentkezések figyelemmel kísérésével – ezek mind nyilvánosan hozzáférhető információk. A harmadik, már tulajdonképpen elkésett és elvi és gyakorlati szempontból is igencsak ellentmondásos szint a szavazókörökben a választási megfigyelők, delegáltak általi „facekontrollja”, amelynek során, ha ennek fennáll a gyanúja, (egy korábban kidolgozott módszertan alapján történő) kísérletet lehet tenni az álkisebbségi szavazók beazonosítására és ezt a választási eredmények esetleges vitatása során valamilyen (ugyancsak előzetesen kimódolt) formában megjeleníteni. A legfontosabb mindazonáltal a választási kampány kezdetétől fogva a nemzetiségekkel történő együttműködés annak megakadályozására, hogy eszközként használják őket a választási eljárás kisiklatására és kiüresítsék a kisebbségek védelmét, identitásmegőrzését szolgáló nemzetiségi intézményrendszert.  

Az etnokorrupció monitorozása, az erkölcsi és politikai visszaélés megakadályozása ugyanakkor a hatályos szabályozás mellett nem a jog, a jogászok, vagy a közigazgatási szervek feladata, hanem a demokratikus közvéleményé. Az írás a társadalom- és jogtudomány képviselői mellett tehát a választópolgárok, a politikusok és a média számára is készült. Mi szóltunk…

__________________________________________________________

Az írás a 134962 számú “A nemzetiség és etnicitás jogi operacionalizálása” és a 143523 számú, „A kisebbségek parlamenti képviselete nemzetközi összehasonlításban: deskriptív vagy szubsztantív képviselet?” NKFI-projektek keretében készült.

__________________________________________________________

Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.