Halász IvánA jogegységesítési (unifikációs) folyamatok Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában a két világháború között elnevezésű workshopra 2024. június 6-án került sor a HUN-REN TK Jogtudományi Intézet szervezésében. A rendezvény Magyarország történeti alkotmánya egykor és ma c. NKFIH-OTKA 143008 sz. projekt keretében készült. A tanácskozás a projekt azon kutatási pilléréhez kötődött, amely az egykori magyar jog utódállamokbeli továbbélésével foglalkozik. A tanácskozás résztvevői a különböző magyarországi és határon túli kutatóműhelyekhez kötődnek. Csehszlovákiával Halász Iván (NKE ÁNTK – HUN-REN TK professzora), Jugoszláviával Dudás Attila (Újvidéki Egyetem professzora) és Várady Tibor (CEU és Emory University professzor emeritusa) Romániával pedig Veress Emőd (Miskolci Egyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem professzora) foglalkozott.
A tanácskozás legfőbb kérdése arra irányult, hogy miként jött létre az első világháború következtében megszületett vagy jelentősen kibővített államok egységes jogrendszere, illetve egyáltalán lehetett-e még ebben az időszakban egységes jogrendszerről beszélni. Mindegyik említett állam ugyanis 1918 végén különböző jogrendszerekkel rendelkezett, amelyeket előbb vagy utóbb egységesíteni kellett. Az egységesítés értelemszerűen mindenütt a közjogi területen gyorsabban haladt előre, mint a magánjog különböző dimenzióinak vonatkozásában. De olyan életbevágó területek unifikációja is csak lassan ment, mint a büntetőjog, a munkajog vagy a kereskedelmi jog szabályozása. Így nem meglepő, hogy az intenzív kodifikációs és egyéb jogalkotási munka ellenére a csehszlovák és a jugoszláv unifikálása csak a második világháború után, jobbára a kommunista hatalomátvétel következtében valósult meg, de Jugoszláviában ekkor sem teljesen. Romániában a büntetőjogi jogegység 1936-ban megvalósult. A magánjog területén viszont a két világháború közötti időszakot jellemző, új kódexek útján történő, tudományos igényű kodifikációt elvetve a jogegység Dél-Erdéllyel 1943-ban, Észak-Erdéllyel 1945-ben valósult meg, úgy, hogy az 1918 előtti Román Királyság (az ún. Ókirályság) jogát terjesztették ki Erdélyre is. Ezt a módszert korábban elvetették, egyszerre akartak jogegységesítést és modernizációt a polgári és kereskedelmi jog területén. Erre végül nem jutott megfelelő idő, és a jogegységesítés volt a fontosabb. A nehézségek mértékét jelzi az a tény is, hogy Romániában legalább több jogrendszert kellett összehangolni (a polgári jog terültén hatot, a polgári perjog területén négyet stb.) . Veress Emőd kiemelte, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv még azokon a „posztmonarchiás“ területeken (a történelmi Erdély és Bukovina), ahol egyáltalán érvényesült a hatása, sem ugyanazon időállapot szerint volt hatályos. Ebből a szempontból egyébként az 1918 előtti Magyar Királyság sem volt teljesen egységes polgári jogi terület.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia sem volt egyszerűbb helyzetben, annak ellenére, hogy rendelkezésre állt egy alap, nevezetesen a szerb királyság joga. Dudás Attila kiemelte, hogy Szerbiában egyébként már 1844-ben elfogadták az elvileg osztrák típusú polgári törvénykönyvet, de annak tartalma és főleg érvényesülési gyakorlata nagyon is eltért az OTPK hatálya alatt lévő területektől. (Sőt, akkor még önálló Montenegróban is született 1888-ban egy polgári törvénykönyv – az Általános Vagyonjogi Törvénykönyv (Opšti imovinski zakonik)). A 20. század elején ez még inkább volt igaz. Várady Tibor szerint a családjog tekintetében pedig olyan eltérő területeket kellett összehangolni, mint a volt magyar Délvidéket, illetve Vajdaságot, ahol a modern polgári házasság (és válás) intézménye megkönnyítette az ott élők helyzetét az egyik oldalon, valamint a többnejűséget még jó sokáig toleráló boszniai és egyéb déli területeket a másik oldalon. Ott a mindennapi életben még sokáig hatottak az oszmán kor jogi intézményei. De a polgári eskövő és válás olyan fejlettnek számító területeken sem volt evidens, mint Horvátország és Szlovénia.
Csehszlovákiában igazából „csak“ az osztrák és a magyar jogrendszert kellett összeilleszteni, de az sem volt könnyű feladat. Az új államnak egyébként volt egy kisebb területe (Hlučínsko), amely 1918 előtt a második Német Császársághoz tartozott, de ez a tény kevésbé él a köztudatban. Az új köztársaság legelső törvénye, amely rögtön a függetlenség kikiáltása utáni percekben született meg, ugyanis kimondta, hogy egyelőre mindenütt az adott területen létező jog maradt továbbra is hatályban. A kontinuitás elvét még az új hatalomnak esküt tevő igazgatási szervekre is kimondták. Igaz, ez gyakorlatilag csak a cseh országrészekben működött, a csak fokozatosan csehszlovákká váló Szlovákiában sokkal nagyobb volt az igazgatási és igazságügyi apparátusok cseréje. E politika mögött Halász Iván az impériumváltást lebonyolító Nemzeti Bizottság azon félelmét látta, hogy az események könnyen kicsúszhatnak az ellenőrzése alól és orosz típusú bolsevik irányt fognak venni. Ezt viszont a cseh-szlovák polgári, illetve mérsékelt szocialista politikusok el akarták kerülni, emiatt viszont komoly kompromisszumokat kellett tenniük.
A többi tárgyalt államhoz hasonlóan Csehszlovákiának sem sikerült 1938 előtt egységesíteni a magánjogát. Az ország négy állami fenntartású jogi karán emiatt más-más jogot oktattak a jövőbeli jogászoknak. A prágai cseh és német jogi karokon, valamint az új alapítású brnói jogi karon emiatt az OPTK-t oktatták, a változásaival együtt, Pozsonyban pedig a régi – azaz nem kodifikált – magyar polgári jogot. Sőt, egy időben a fő tananyagot Szladits Károly lefordított tankönyve jelentette, amely kiegészült a csehszlovák Legfelsőbb Bíróság idevonatkozó ítéleteivel, értelmezéseivel és állásfoglalásaival.
Az előadók kitértek a jogi unifikáció intézményi hátterére is. Csehszlovákiában mindvégig, Jugoszláviában azonban csak egy ideig különálló jogegységesítési minisztérium is működött. Romániában ez a kérdés inkább az igazságügyminisztériumhoz tartozott, de egyéb ágazati minisztériumok is foglalkoztak saját területükön a jogegységesítéssel. Egyébként Romániában a jogszabályok jelentős részükben a magyar nemzetiségi törvény vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően román nyelvre már 1918 előtt le volt fordítva. Mindenütt a legfőbb igazságszolgáltatási fórumok, azaz a legfelsőbb bíróságok is tevékenyen kivették a részüket a jogegységesítésből. Ebben a munkában nagy szükség volt a németül és magyarul jól beszélő jogászokra. Az előbbi nyelv ismerete általában nem okozott problémát. Dudás Attila szerint már az 1918 előtti szerbiai elméleti jogi életben ugyanis erőteljesen jelen volt két markáns csoport – a francia és német-osztrák műveltségű jogászok. Az egyes fontos jogi normák megvalósult képét és tartalmát e csoportok vetélkedése határozta meg.
Érdekes helyzet alakult ki a szlovákiai igazságszolgáltatás területén. Miután az asszimilációs nyomásnak „köszönhetően“ az 1918 előtti népszámlálások során csak kevés jogász vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, illetve anyanyelvűnek, az impériumváltás után a közigazgatásban felértékelődtek az ún. fordulat előtti szlovákok. E kifejezéssel akkoriban azokat a szlovák jogászokat (döntő többségben ügyvédeket) illették, akik már a Magyar Királyság idején öntudatos szlováknak vallottak magukat, szemben az ún. „újszlovákokkal“, akik csak a megváltozott politikai körülmények között találtak rá szlovák gyökereikre. 1918/1919-ben a fordulat előttiek lettek a főispánok, továbbá – a magyar nyelvismeretük miatt – az unifikációs minisztérium tisztviselői és többen kerültek a Legfelsőbb Bíróságra is. Egy ideig a szlovák Vladimír Fajnor töltötte be a legfőbb bírói fórum elnöki tisztét.. Az 1930-as években a csehszlovák politika már arra is ügyelt, hogy az Alkotmánybíróságnak is legyen szlovák tagja.
A hűségesküt le nem tevő vagy más okokból elbocsátott magyar bírák helyére a szlovákiai bíróságokra sok cseh- és morvaországi bíró érkezett, akik viszont nem ismerték a magyar jogot, illetve azt a nyelvet sem, amelyen az készült. Emiatt az 1920-as években gőzerővel zajlott a magyar jogi szövegek fordítása. Jobb esetben minisztériumi gondozásban, de nem ritkán magánkezdeményezésből. A közjegyzői eljárásokat például sokáig egy magánjogász által önszorgalomból (és szerencsére jó minőségben) lefordított magyar jogi normák fordításából ismerhették meg az érintettek. Egyébként ebben az időszakban viszonylag gyorsan született meg a modern szlovák jogi terminológia, megalakultak a különböző egyesületek, társaságok, továbbá szlovákosodásnak indultak el a szakmai kamarák és hamar kiépült a felsőoktatási rendszer is. Szlovákia tehát hamar kezdte behozni a korábbi lemaradását.
A bírák kérdése Erdélyben is problematikusnak bizonyult, ahol Veress Emőd szerint a magyar bírák az impériumváltáskor kollektív módon úgy döntöttek, hogy nem tesznek esküt az új államnak, mert a békeszerződés megkötése előtti eskütétel tényét a magyar álláspontok ellen érvként fel lehet használni. Ezért a bíróságokat karhatalmi eszközzel vette át a román hadsereg. A bírák döntő többsége nem tudta folytatni a hivatását. Kolozsvárott megszűnt a magyar jogászképzés. Ugyanakkor a közjegyzői és ügyvédi pályákon nem volt ilyen drámai a helyzet. Új magyar bírát először az 1930-es évek végén neveztek ki, de a bírósági rendszerben soha nem állt helyre az népességben a magyarok részarányával arányos bírói létszám. Annak ellenére, hogy az Erdély Romániához történő csatolásának egyik alapdokumentuma, a Gyulafehérvári Határozatok 1918. decemberében még azt ígérte, hogy minden nép számára saját nyelvén történik az ítélkezés, az illető néphez tartozó személyek által.
A hatályos jog meghatározása mindig is az államépítés és az azt megelőző impériumváltás fontos és egyben érzékeny kérdései közé tartozik. Az egész folyamat utólag mindig egyértelműnek és előre elrendeltnek tűnik, de a valóságban minden esetben hosszú és sokszor gyötrelmes folyamatról van szó, amikor a jog néhány fontos követelménye, mint például a stabilitás, kiszámíthatóság, közérthetőség, egyértelműség csak részlegesen tudott érvényesülni.
Ebből a szempontból nagyon szemléletes és emlékezetes példát hozott Várady Tibor a megmentett többgenerációs családi ügyvédi levéltárából. Az ott található dokumentumok alapján a professzor úr már több kötetnyi „jogi prózát“ írt és most is ír. A korabeli bizonytalanságokra és azok kivédésére irányuló törekvések témaköréből hozott roppant érdekes és egyben tanulságos példája egy részletfizetéses birtokvásárlásra vonatkozott. Ezt a részletfizetési megállapodást – egy vajdasági birtok eladása kapcsán – a helyi magyar és szerb fél között köttetett meg. Miután az impériumváltás még túl közel volt az ügylet megkötéséhez és a hivatalos pénznem rendezése is éppen csak lezajlott több térségbeli államban, a szerződő felek beépítették a megállapodásba egy olyan klauzulát is, amely az esetleges újabb impérium-, állam-, jogrend- és pénznemváltásra vonatkozott. A nagyobb hangsúly miatt a felek közötti ügyletet tanúként a helyi magyar ügyvéd, egyben jugoszláviai politikus, valamint egy szintén helyi nacionalista szerb politikus értelmiségi írták alá. Ebből is látszik egyrészt az emberi leleményesség, másrészt a polgári jogászok mindenre kiterjedő figyelme, harmadrészt pedig az ingatag kelet-közép-európai közjogi állapotok iránti korabeli szkepszis. Az utóbbi pedig úgy tűnik nem ismert nemzetiségi határokat és szempontokat, hiszen mindenki a pénzénél akart lenni.
__________________________________________________________
A beszámoló a K-143008. Magyarország történeti alkotmánya egykor és ma NKFIH pályázat keretében készült.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.