Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2024 nyarán egyhangúlag hozott döntésben mondta ki, hogy a Franciaországban 2016 óta hatályos jogszabály, amely büntetni rendeli a prostitúció klienseit, nem sérti az Európai Emberi Jogi Egyezmény azon cikkelyét, amely a magánélet tiszteletben tartásához való jogról rendelkezik. A strasbourgi bíróság abból indult ki, hogy a prostitúció jogi megközelítését illetően nincs egyetértés európai, illetve nemzetközi szinten, és az államoknak igen széles mérlegelési mozgástere van e téren, amit Franciaország a szóban forgó jogszabály bevezetésével nem lépett túl; megállapította továbbá, hogy Franciaországban a szabályozási cél – a prostitúció iránti kereslet visszaszorítása – elérését szolgáló jogi és közpolitikai eszközöket a versengő érdekek figyelembe vételével alakították ki.
Jelen rövid írás célja, hogy adalékokkal szolgáljon a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) által 2024. július 25-én az M.A. és mások Franciaország elleni ügyében hozott ítélet hátterét és jelentőségét illetően. Az egyhangú döntés lényege, hogy a strasbourgi bíróság szerint nem jelenti az Európa Tanács égisze alatt 1950-ben elfogadott Európai Emberi Jogi Egyezmény (továbbiakban: Egyezmény) 8. cikkelye, vagyis a „magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog” sérelmét, hogy Franciaországban 2016-tól büntetőjogilag tiltott a „szexuális cselekmények” vásárlása. Az ügy kérelmezői ugyanis ez utóbbi jogszabályt kifogásolva fordultak a bírósághoz.
Először is, a kérdéses jogszabály közvetlen kontextusa érdemel figyelmet. 2016 áprilisában a francia parlament „a prostitúciós rendszer elleni küzdelem megerősítéséről és a prostituált személyek támogatásáról” címmel fogadta el azt az átfogó jogszabálymódosítási csomagot, amelynek csupán egyik – ám talán a legtöbbet emlegetett – eleme volt a „kliensbüntető” szabály beiktatása a büntető törvénykönyvbe. Ehhez mérhető jelentőségű volt az a változás, hogy a „felajánlkozás” mint tényállás viszont kikerült a büntető törvénykönyvből, vagyis egyidejűleg megszűnt a prostituáltak büntethetősége a „szexuális cselekmények” áruba bocsátásáért. Továbbá, olyan jogszabálymódosítások léptek életbe, amelyek a prostitúcióból kilépők társadalmi beilleszkedését, illetve védelmét hivatottak szolgálni; a nem francia állampolgárságúakét, köztük a rendezetlen tartózkodási státuszúakét is. A 2016-os jogalkotási csomag intézkedései kiterjedtek a prevencióra – vagyis a prostitúcióba való bekerülés megelőzésére is – tudatosságnövelés, oktatás és szakemberképzés révén.
A fent felsorolt elemek – továbbá a mások prostitúcióját kihasználó magatartásformák (vagyis a kerítés, futtatás és hasonlók), illetve a szexuális kizsákmányolást célzó emberkereskedelem szigorú büntetőjogi üldözése – adják a lényegét az abolicionista modellnek, amely a prostitúció felszámolását tűzi ki távlati célként, jogi és közpolitikai eszközökkel, különös figyelmet fordítva a kereslet visszaszorítására. Ezen felfogás alapján először Svédországban lépett hatályba olyan jogszabály, 1999-től, amely büntetni rendeli a prostitúció klienseit, majd más észak-európai országokban – Norvégia és Izland (2009-től) – is hasonló szabályozást vezettek be; és Kanada is csatlakozott ehhez a körhöz (2014-tól), a vitatott franciaországi jogszabály 2016-os elfogadása előtt; azt követően pedig Írország (2017-től) és Izrael (2020-tól). Ezzel a tendenciával párhuzamosan, a „svéd modell” vagy „északi modell” elnevezés helyett egyre inkább az „egyenlőség modell” elnevezést használják az abolicionista megközelítés támogatói, utalva annak filozófiai alapjára, miszerint a prostitúció jelensége összeegyeztethetetlen a nők és férfiak közötti társadalmi egyenlőség eszméjével (mivel a prostitúció nemcsak a közvetlenül érintett nőket hozza alárendelt helyzetbe, de hatással van a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulására a társadalom egészében). A strasbourgi eljárás során Franciaország oldalán, illetve az abolicionista álláspont képviseletében „beavatkozó harmadik fél”-ként megszólalt Svédország és Norvégia kormánya, számos francia civil szervezet (többek között az Osez le féminisme, az Amicale du Nid, a Mouvement du Nid és a Fédération nationale des centres d'informations sur les droits des femmes et des familles), valamint a CAP (Coalition for the Abolition of Prostitution) International nevű nemzetközi ernyőszervezet.
A kérelmezői oldal a prostitúció legalizációs modellje, közismertebb elnevezéssel a „szexmunkapárti” megközelítés mellett érvelve lépett fel. Ez a megközelítés a prostitúció összes szereplője vonatkozásában elutasítja a kriminalizációt, és – az emberi méltóságra, illetve annak egyfajta felfogására hivatkozva – a prostituált tevékenységének munkaként való elismerését pártolja. (Megjegyzendő, hogy a „szexmunka” vagy „szexmunkás” kifejezés használatát az abolicionista álláspont képviselői eleve kerülik; azzal összefüggésben, hogy a prostitúciót összeegyeztethetetlennek tartják az emberi méltóság általuk képviselt felfogásával.) Az anonim kérelmezők kilétéről csak annyi derül ki (néhányuk monogramján túl), hogy egy összesen 261 férfiből és nőből álló, állampolgárság tekintetében heterogén csoportról van szó (francián kívül van köztük albán, algériai, argentin, belga, brazil, brit, bolgár, dominikai, ecuadori, egyenlítői-guineai, kameruni, kanadai, kínai, kolumbiai, nigériai, perui, spanyol, román és venezuelai), akikben az a közös, hogy „rendszeresen prostitúciót folytatnak, a francia jogszabályoknak megfelelően”. A kérelmezők fő állítása pedig az, hogy a klienseket büntetni rendelő jogszabály „súlyosan veszélyezteti a hozzájuk hasonlóan prostitúciós tevékenységet folytató személyek testi és lelki épségét és egészségét, valamint mélyrehatóan sérti a magánélet tiszteletben tartásához való jogukat, és mivel ez [a jog] magában foglalja a személyes autonómiához és a szexuális szabadsághoz való jogot is, az ügyfeleikét is”.[1] Az eljárás során szót kaptak a prostitúció legalizációját támogató „beavatkozó harmadik felek” is: francia civil szervezetek (többek között a Médecins du Monde nevű), a Sekswerk Expertise nevű és más civil szervezetek Hollandiából (ahol legalizált formában működik a prostitúció), egy szervezet Nagy Britanniából (Sex Work Research Hub) és egy Írországból (Irish Sex Work Research Network), az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet, továbbá az ENSZ egészséghez való joggal foglalkozó különleges jelentéstevője, Tlaleng Mofokeng. Később, a Bíróság ítéletéről értesülve Mofokeng sajtóközleményben adott hangot az aggodalmának. A prostitúció kérdésének megítélése azonban nem egységes az ENSZ-en belül (sem). Ezt mutatja, hogy az ENSZ részéről egy másik különleges jelentéstevő, a nők elleni erőszak jelenségével foglalkozó Reem Alsalem (akinek a franciaországi törvénnyel kapcsolatos pozitív véleményét idézi is az ítélet) sajtóközleményben üdvözölte a strasbourgi döntést, amelyet mérföldkőnek tekint az abolicionista modell egyezménykonformitásának elismerésében.
Ezen a ponton érdemes megvizsgálni a lényegi kérdést: hogy mit is mond ki a Bíróság az M.A. és mások Franciaország elleni ügyében hozott ítéletében. Vitathatatlan, hogy a prostitúcióra vonatkozó franciaországi – abolicionista – szabályozás „valid” megoldásnak minősült az Egyezmény szempontjából. Arról azonban szó sincs, hogy a filozófiai-fogalmi szempontból homlokegyeneset eltérő legalizációs modell „invalidálódott” volna. Az ügy során újra és újra felbukkan az a megállapítás, miszerint nemzetközi, de még európai szinten sincs konszenzus, amint az korábban az S.M. Horvátország elleni és a V.T. Franciaország elleni ügyében már felmerült. A Bíróság „nem kíván belebocsátkozni abba a vitába” ezúttal sem, hogy vannak-e olyanok, akik szabadon-önként választják a prostitúciót, vagy mindig jelen van valamilyen kényszer, legalábbis a társadalmi-gazdasági feltételekből adódóan.[2] Leszögezi: az államoknak „széles mérlegelési mozgásteret kell biztosítani ezen a területen”. Hozzáteszi azonban: “Ez a mérlegelési mozgástér azonban nem korlátlan, és a Bíróság feladata, hogy megvizsgálja azokat az érveket, amelyeket a jogalkotó figyelembe vett, míg eljutott az adott megoldásokhoz, valamint az, hogy megállapítsa, vajon sikerült-e méltányos egyensúlyt teremteni az állam érdekei és azon egyének érdekei között, akiket közvetlenül érintenek a szóban forgó megoldások.”[3] Mindezeket megvizsgálva-megfontolva jut a Bíróság végül arra a megállapításra, hogy „a francia hatóságok megfelelő egyensúlyt teremtettek az érintett versengő érdekek között, és az alperes állam nem lépte túl a rendelkezésére álló mérlegelési mozgásteret”,[4] következésképp az Egyezmény 8. cikkelyének sérelme sem állapítható meg. Az ítélet záró részében a Bíróság ismét kifejezi, hogy nem kíván állást foglalni az abolicionista megközelítés normatív helyességéről, illetve társadalmi hasznosságáról. Az utolsó bekezdésben ugyanis a következő intelmet fogalmazza meg: „Ugyanakkor a nemzeti hatóságok feladata, hogy folyamatosan felülvizsgálják az általuk elfogadott megközelítést, különösen akkor, ha az a szexuális cselekmények vásárlására vonatkozó általános és abszolút tilalmon alapul. Ennek célja, hogy a megközelítést finomítani lehessen az európai társadalmak fejlődése, a nemzetközi normák változásai, valamint annak figyelembevételével, hogy az adott jogszabály alkalmazása milyen következményeket eredményez egy adott helyzetben.”[5]
A Bíróság fenti gondolatmenete, illetve megállapítása fényében érdemes visszatekinteni arra, hogy a legalizációpárti kérelmezők hogyan próbáltak fogást találni az abolicionista szabályozáson – illetve feltenni esetleg a kérdést, hogy ilyen mérlegelési keretben találhattak-e volna rajta egyáltalán. Az ítélet a bevezetést követő szakaszban részleteket közöl néhány, szám szerint kilenc kérelmező tanúvallomásából. Ezek között vannak érzelemtelítettek (különösen a következő: „Holnap meghalhatnék, és senkit sem érdekelne. Sőt, eggyel kevesebb lenne a kurva, és ezt is a romlottság elleni erkölcsi keresztes hadjáratuk sikerének mondhatnák”[6]). Ám a megnyilvánulások többsége „erős állítás” lehetett volna, ha nem került volna zárójelbe az által, hogy a Bíróság nem vitatta a francia szabályozás célját, vagyis a prostitúció felszámolását a kereslet visszaszorítása révén. A megszólalók azt nehezményezik ugyanis elsősorban, hogy a 2016-os jogszabály hatására csökkent a klienseik száma (és emiatt csökkent a bevételük is, illetve kevésbé van lehetőségük arra, hogy megválogassák a klienseiket). Arra is hivatkoznak, hogy a prostituáltak nagyobb stressznek vannak kitéve, illetve elszigeteltebbek, mióta a klienseiket büntetés fenyegeti. A tanúvallomások, illetve a kérelmezői érvelés utóbbi elemének hitelességét azonban vitatták a beavatkozó harmadik félként fellépő francia abolicionista szervezetek, mivel szerintük „a kérelmezők tévesen tulajdonítanak a 2016-os törvénynek olyan hatásokat, amelyek már a törvény hatálybalépése előtt is léteztek”, egyrészt mivel „a bizonytalanság, a biztonság hiánya és az egészségromlás mindig is a prostitúció jelenségének velejárói voltak”, másrészt korábban a felajánlkozás, vagyis a prostituált tevékenységének büntethetősége (amit pont a 2016-os jogszabálymódosítási csomag szüntetett meg, a kliensek büntethetőségének egyidejű bevezetésével) „kényszerítette rejtőzködésbe és elszigeteltségbe a prostituáltakat”.[7]
Ha végezetül visszatérünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi a jelentősége a Bíróság ítéletének a prostitúcióval kapcsolatos jogi modelleket övező vitát tekintve, egyrészt értékelhetjük úgy, hogy konzerválta azt (az egyetértés hiányára hivatkozva), másrészt azt az állásfoglalást mégis magában rejti az ítélet, hogy az abolicionista modell az elfogadható, legitim megközelítések egyikének tekinthető; mégpedig átfogó és következetes jellege, belső konzisztenciája folytán.
__________________________________________________________
[1] Affairs M.A. et autres c. France (Requêtes nos 63664/19 et 4 autres), Strasbourg, 25 juillet 2024, para. 1.
[2] Uo., para. 156.
[3] Uo., para. 153.
[4] Uo., para. 166.
[5] Uo., para. 167.
[6] Uo., T.S., 10 novembre 2021 (requête no 24387/20).
[7] Uo., para. 113.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.