Friedery Réka
Kecskés GáborAz államoknak a Covid-19 világjárvány kirobbanása után a járvány kezelésére, a továbbterjedés megelőzésére, a következmények enyhítésére az európai régióban 2020 tavaszától meghozott válaszlépései, például kijárási, nyitvatartási, és működési korlátozások, maszkviselési kötelezettség, esetleg oltással kapcsolatos előírások, számos emberi jogi kérdést vethetnek fel.
Az Európai Unió Bíróságának feladata, hogy biztosítsa a jog tiszteletben tartását a Szerződések értelmezése és alkalmazása során, a tagállami bíróságokkal együttműködve gondoskodik az uniós jog egységes értelmezéséről és alkalmazásáról.[1] Az Emberi Jogok Európai Bírósága mint az Emberi Jogok Európai Egyezményén[2] alapuló európai emberi jogi védelmi rendszer fő letéteményese. Nem nehéz tehát belátni, hogy a bíróságok szerepe még meghatározóbb volt ebben az egyedülálló időszakban, a világjárvány megjelenésétől kezdve számos esetben foglalkoztak a Covid-19 járvány következtében foganatosított állami (korlátozó) intézkedések alapvető és emberi jogi aspektusaival.
Az emberi jogok és szabadságjogok korlátozása esetében a tagállamokat köti a jogszerűség és az arányosság alapelve. A jogszerűség elve megköveteli a hatóságoktól, hogy csak a jogszabályaik által meghatározott keretek között járjanak el. Az arányosság elve alapján korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja. A szabad mozgás alapvető jog, mely szerint a tagállamok területén az Unió minden polgárának joga van a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. A válság kirobbanásakor a tagállamok a szabad mozgás korlátozását tekintették a legfőbb válságkezelő eszköznek, mint amely meg tudja előzni a fertőzés megjelenését, illetve megjelenés esetén megakadályozni, vagy adott esetben csökkenteni annak terjedését. A határbiztonságot garantáló politika esetében az ismételten meghosszabbított határellenőrzések esetében felmerült, hogy ezek a nemzeti intézkedések összeegyeztethetők-e az uniós joggal. Az NW kontra Landespolizeidirektion Steiermark és NW kontra Bezirkshauptmannschaft Leibnitz ügyben a Bíróság kimondta, hogy a belső határellenőrzés újbóli bevezetése továbbra is kivételes, és csak utolsó lehetőségként alkalmazható, a Schengeni határellenőrzési kódexet úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes a belső határokon történő határellenőrzés valamely tagállam által a kódex vonatkozó cikke alapján történő ideiglenes visszaállítása, amennyiben annak időtartama meghaladja a kódexben meghatározott legfeljebb hat hónapos teljes időtartamot, és nem áll fenn olyan új veszély, amely az említett cikkben előírt időszakok újbóli alkalmazását indokolná. Ugyanakkor NORDIC INFO BV kontra Belga Állam ügyben a Bíróság álláspontja az volt, hogy egy tagállam a Covid-19-hez hasonló világjárvány leküzdése érdekében megtilthatja a piros zónának minősített más tagállamokba vagy más tagállamokból történő nem létfontosságú utazásokat, és a tagállam a területére belépő személyeket szűrővizsgálatokra és karanténra kötelezheti. A személyek szabad mozgása esetében a karantén kérdése volt a központban TF kontra Sparkasse Südpfalz ügyben, amelynek kapcsán a Bíróság kimondta, hogy az uniós joggal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely nem teszi lehetővé az éves fizetett szabadság azon napjainak átvitelét, amelyeket nem beteg munkavállalónak adtak ki arra az időszakra, amely időszak egybeesik a hatóság által elrendelt karantén időszakával, azért, mivel a munkavállaló vírussal fertőzött személlyel érintkezett. Az a munkavállaló, aki az éves szabadságát tölti, amíg karanténban van, nem jogosult arra, hogy ezt a szabadságot egy későbbi időpontban kivegye.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága mint az Emberi Jogok Európai Egyezményén alapuló európai emberi jogi védelmi rendszer fő letéteményese, és a Covid-19 világjárvánnyal kapcsolatban az európai (Európa Tanács égisze alá tartozó) emberi jogvédelmi mechanizmust is számos alkalommal vették igénybe a panaszosok. Mivel az Európa Tanács több állama az egészségügyi veszélyhelyzet kihirdetése után számos, az emberi interakciót alapjaiban érintő korlátozást vezetett be a belső jogokban, ezért nem meglepő, hogy nagyszámú ügy került végül az Emberi Jogok Európai Bírósága elé. A járványhelyzet kinyilvánítását követő sorozatos állami lépések indukálta korlátozások végső soron elvezettek oda, hogy a panaszosok az emberi jogok európai egyezményébe és egyes kiegészítő jegyzőkönyveibe foglalt jogok sérelmére hivatkoztak. Noha számos ügy jelenleg is folyamatban van, a strasbourgi testület esetjogából már bizonyos következtetések levonhatók most is. Meg kell azonban azt is állapítani, hogy mindeddig korántsem egyértelmű, hogy a világjárvány következtében bevezetett állami korlátozások emberi jogi szempontú vitatása általában sikeres volna egyes bírói fórumok, így például az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.
A Covid-19 járvány következtében az Emberi Jogok Európai Egyezményének részes államai által foganatosított egyes lépések eredményezhetik az Emberi Jogok Európai Egyezménye vagy csupán egyes szakaszai alkalmazásának felfüggesztését. Ezzel kapcsolatban az Egyezmény 15. cikke (’Az Egyezmény hatályának felfüggesztése szükséghelyzet esetén’) az irányadó, amely azonban kizárólag a „háború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén” alkalmazható. A Covid-19 világjárvány értelemszerűen nem tekinthető háborúnak, viszont jogi értelemben egyes államok jelzése szerint a járványhelyzet megalapozhatja a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapotra való hivatkozást, azaz a 15. cikk szerint az egyezmény hatályának felfüggesztésére hivatkozott számos állam a Covid-19 járványhelyzet idején. A többi állam vonatkozásában azonban az egyezménybe és a jegyzőkönyveibe foglalt jogok alkalmazhatók voltak a világjárvány alatt továbbra is, miközben a felfüggesztést jelző államok a 15. cikkel összhangban indokolt módon, a szükségesség által megkívánt mértékben és ideig kérték az alkalmazás felfüggesztését, a 15. cikk szerinti kivételekkel (pl. élethez való jog, kínzás tilalmának biztosítása). Az egyezménybe foglalt jogok közül pedig az államok által bevezetett korlátozások leginkább az élethez való jogot (2. cikk), a kínzás tilalmát (3. cikk), a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot (5. cikk), a tisztességes tárgyaláshoz való jogot (6. cikk), a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot (8. cikk), a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság jogát (9. cikk), a véleménynyilvánítás szabadságát (10. cikk), a gyülekezés és egyesülés jogát (11. cikk) érintették, valamint az első jegyzőkönyvbe foglalt tulajdonhoz való jogot (1. cikk) és oktatáshoz való jogot (2. cikk) kell kiemelni.
Egyelőre, 2024 elején rendkívül nehéz általános tapasztalatot megfogalmazni, egyrészről még nagyon sok ügy van folyamatban, ugyanakkor látni már azt is, hogy önmagában a járványhelyzet után foganatosított állami korlátozó intézkedések nem feltétlenül okoznak emberi jogi sérelmet, hiszen a járványhelyzet, közegészségügyi kockázatok kiküszöbölése miatt az államok általában mérlegelési szabadságukkal élve, döntően jogszerű és arányos korlátozásokat vezettek be.
Fontos megjegyezni, hogy a Vavřička és mások c. Csehország ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága ráerősített erre a gondolatra, amikor is kimondta, hogy a közegészségügyi kérdésekben való döntés az államok (széleskörű) mérlegelési jogának körébe tartozik. Az Emberi Jogok Európai Bíróság eddigi gyakorlata korántsem egységes a Covid-19 járvány körében foganatosított állami intézkedések emberi jogi minősítése szempontjából, ráadásul rendkívül sok a még most napirenden lévő, éppen zajló eljárás. Összességében azonban inkább a kérelmek elutasításának lehetünk tanúi, mivel egyrészről számos állam kérte az Egyezmény 15. cikke alapján a felfüggesztést a járványhelyzet alatt, másrészt a járványhelyzet által indukált lépések mint közegészségügyi korlátozások inkább az államok mérlegelési szabadságába tartoznak (ld. Vavřička és mások c. Csehország ügy döntésében foglaltakat, a Covid-19 járványtól függetlenül), azaz nagyon súlyos jogsértés, aránytalanság és szoros okozati összefüggés alapján súlyos egyéni hátrány bekövetkezése kell ahhoz, hogy a Bíróság megállapítsa az emberi jogi sérelmet. Továbbá több esetben ugyanakkor az is oka volt a kérelem elutasításának, mert a kérelmező nem merítette ki a hazai jogorvoslati rendszert, vagy pedig nem tudta igazolni személyes érintettségét és jogsérelmét (mivel az absztrakt módon, azaz actio popularis jelleggel indított panaszok kevés eséllyel jutnak el befogadásig). Mivel az Európai Unió és a tagállamok közötti megosztott hatáskörök területei közé tartozik a közegészségügy, az uniós fellépések kiegészítik a nemzeti politikákat, az EU elsődleges szándéka a tagállamok intézkedéseinek támogatása. A tagállamokat felkészületlenül érintette a fertőzésből világjárvánnyá alakulás, és mivel nem volt ilyen jellegű válságkezelésre precedens, elkerülhetetlen volt a hibák megtörténte. A kezdeti, szinte pánikban meghozott tagállami korlátozó intézkedések az Európai Unió Bírósága elé is kerültek a jogszerűség, a szükségesség és az arányosság alapelveinek való megfelelés, a tagállamok mérlegelési jogkörének vizsgálatával együtt, ahová meghatározó számban fordultak előzetes döntéshozatali kérelemmel, útmutatást várva a közegészségügyi helyzetben meghozott intézkedésekkel.
Az bizonyos viszont, hogy a közeljövőben számos további ügyben várható döntés, miközben a világjárvány már lecsengett, és sok esetben már az alapulfekvő állami korlátozó intézkedések is a múlt homályába vesznek.
__________________________________________________________
[1] EUSZ 19. cikk.
[2] Magyarországon kihirdette a 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről.
__________________________________________________________
A kutatás a Társadalomtudományi Kutatóközpont MTA poszt-COVID jelenségek kutatására irányuló nagy kockázatú pályázati támogatása által finanszírozott "A jogrendszer reagálóképessége a poszt-COVID társadalmakban: kockázatok és lehetőségek" (05016764) projektje keretében valósult meg.
__________________________________________________________
Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.