A hazai jogtudomány számos kiváló jogászt adott az egyetemes jogtudomány számára, mégis ritkaság, hogy valaki karakterességével, eszmehűségével és állhatatosságával együtt ne csupán az elmélet, hanem a gyakorlat területén is letegye a névjegyét. Sólyom László halálával a rendszerváltás utáni köztársasági kísérlet egyik szimbóluma távozott, aki nemcsak az Alkotmánybíróság első elnökeként, majd köztársasági elnökként, hanem jogtudósként is maradandót alkotott idehaza.
Elhunytról megemlékezni alapvetően nehéz, különösen akkor, ha az embernek nincs vele közvetlen tapasztalata. Jelen sorok szerzője Sólyom köztársasági elnöki mandátuma idején kevéssé a jogállam, a köztársaság és a demokrácia állapotáért aggódott, sokkal inkább volt gondolkodása homlokterében a Pitagorasz-tétel, illetve a kötélmászás azóta is megfejthetetlen misztériuma. Előny ez ugyanakkor annyiban, hogy egy közjogi méltóság szerepét a kortársak szükségszerű torzítása nélkül láthatja, hiszen aktuálisan nem gyakorolt közvetlen hatást az életére.
Sólyom László szakmai életútjának bemutatására nem a blogbejegyzés műfaja illő, ezt számos platformon megtették már, és bizonyosan mások is megteszik még. Nem célom tehát az Alkotmánybíróság első elnökének publikációs listáját közölni, s nem azért, mert az nem fontos, hanem mert nem itt van a helye. Nem célom Sólyom államfői öt évét sem értékelni, részint mert korai volna, részint azért, mert annak megítélése egy önálló tudományterület feladata. Időnként még azok is véleményt nyilváníthatnak, akik talán értenek is a témához, megóvva az érintettet attól, hogy Malevics-festményként mindenki azt lásson bele, amit pillanatnyilag kifizetődőnek érez.
Egy új intézményt vezetni szükségszerűen hálátlan feladat, ugyanakkor rengeteg lehetőség és még több felelősség. Az Alkotmánybíróság létrejötte a rendszerváltás egyik szimbolikus eleme, s a közpolitikai változások tökéletes lenyomata is, amennyiben a Donáti utca mindvégig megmaradt Budapest I. kerületében és sosem lett Esztergom része, ahol törvény szerint az intézmény székhelye volt. Az Alkotmánybíróságot tehát nem sikerült a földrajzi térben eltávolítani az adminisztrációs központtól. Ez a félresikerültség, ez az ideiglenesség befolyásolta a korszak alkotmányjogi gondolkodását is. A hatályos alkotmány névleg megmaradt az 1949. évi XX. törvénynek,, tartalma ugyanakkor kicserélődött, talán nem volt olyan szakasza, ami ne módosult volna a rendszerváltáskor – a jelölése és preambulumában az „ideiglenes” jelző ugyanakkor megmaradt. Mintha a korszak aktorainak a címervita elvette volna a kedvét attól, hogy más szimbolikus, ám praktikusabb intézkedéseket meghozzanak.
Ebben a környezetben, ebben a politikai térben kellett Sólyom Lászlóéknak alkotmányjogi szempontból megvizsgálni – pestiesen szólva – a mindent. A rendszerváltás túlkapásait, a pártállami rendszer féloldalas jogalkotásának termékeit, s kellett dönteniük olyan korszakos kérdésekben, mint pl. a halálbüntetés kimetszése a hazai jogból. Mindenki kedvére nem tehetett, hiszen ha a lusztrációs törvényre mond nemet a testület, az az antikommunista erőknek nem tetszik, ha a halálbüntetésre, az a radikális konzervatívoknak, ha az abortusz tilalmára, az a pro-birth álláspontot képviselőknek. Ebben a közegben „lehetetlen nyerni”, s Sólyom nem is győzni jött – cserébe nem is kettest kapott.
Elnökként a tudomány embere volt, módszere, gondolkodása hordozta a német jogi kultúra és jogi gondolkodás minden akkor ismert vívmányát, mely kétségtelenül újként hatott egy olyan korszakban, amit két emberöltőnyi antijog határozott meg, mely legjobb teljesítményeiben is a jog létét tagadó eszmerendszer dúlásának következményeit igyekezett elsimítani. A rendszerváltás egyébként is egy vitatható megítélésű időszak, a kortársak szemében nyilvánvalóan örökérvényű, utólag visszatekintve ugyanakkor ez a kísérlet éppen rövidebb volt, mint az ún. Horthy-korszak, s ha a hazai politikum kilengéseit tekintjük, akkor éppen hogy atipikusnak mutatkozik.
Ebben az időszakban születtek azok a határozatok, melyeket a Jogtudományi Intézet azon száz döntés között említ, amik a hazai alkotmánybíráskodás szempontjából kiemelkedők. Ilyen a kárpótlás, a halálbüntetés, a személyi szám, a bírói függetlenség, az egyházi ingatlanok, az állampárti dokumentumok kutathatósága kapcsán született döntések. Érezhetően mind egy-egy pályafutás, elnöki mandátum csúcsa lehetett volna. Ismerve az Alkotmánybíróság működési mechanizmusát (a korabelit és a mostanit is), s elismerve valamennyi alkotmánybíró érdemeit (a korabelit), ezek a döntések mégis Sólyom László elnökségével forrtak össze. Két határozat ugyanakkor kiemelendő, mégpedig a 15/1991. (IV. 13.) AB határozat a személyi számról és a 28/1994. (V. 20.) AB határozat a védett természeti területekről. Ez az a két terület, amely ebben az időszakban kifejezett újdonságnak számított. A személyi szám kapcsán talán bízhatunk a történelemoktatás színvonalában és nem szükséges annak részletes tárgyalása, hogy egy totális megfigyelésre berendezkedett rendszer meghaladása után miért volt történelmi jelentősége annak, hogy az állampolgárokat nem lehet egyetlen számsor alapján azonosítani. A természetvédelem ugyanakkor olyan új érték, amely Sólyom László későbbi működését is áthatotta. Az utókor megítélését is hegytetőre telepített lokátorként árnyékolja be az a következetesség, amivel kiállt az általa fontosnak tartott értékek mellett, így például amellett, hogy a természet védelme több mindent ír felül, mint azt szeretnénk elfogadni.
Köztársasági elnökként voltak szimbolikus döntései is, ezek közül egyet érdemes ebben a körben kiemelni, ez pedig az USA döntésére adott reakció az ujjlenyomatokkal kapcsolatos adatvédelmi aggályai miatt. Megmosolyogtató lehetett egy közép-európai kisállam köztársasági elnökének kijelentése, ugyanakkor jelentősége ezen túlmutatott, amennyiben „tízmillió” („tizenötmillió”) magyart képviselve emelte fel a szavát e polgárok adatainak védelme érdekében. Nem tudni, hogy előre látta-e mindazt az adatvédelmi fenyegetettséget, amit a közösségi média jelent napjainkban, s olykor felmerül a kérdés, hogy vajon miként reagálna a mesterséges intelligencia jelentette új kihívásokra. Nem merészkednék odáig, hogy a felekezeti merchandise nyomán szülessenek What Would Sólyom Do felirattal ellátott termékek, de igazodási pontként felmerülhet mindaz, amit elsősorban alkotmánybíróként vallott. Vagy csak egyszerű szempontként.
Sólyom Lászlót sokféleképp lehet értékelni. Lehet benne látni a hőst, az utolsó „igazi” köztársasági elnököt, lehet benne látni a köztársasági kísérlet bukásának katalizátorát, lehet emlékezni a kéz-nem-fogásokra, vagy az erélyesség hiányára élesebb helyzetekben. Lehet mondani, hogy ha már feltették a piedesztálra, onnan neki derogált lejönni. Ezek mind érvényes vélemények lehetnek. Ebben a megemlékezésben azonban nincs helyük, figyelemmel arra a tényre, hogy talán utolsó közjogi méltóságként volt jellegadó tulajdonsága a következetesség és a racionalitás. Hívőként tudott szekuláris maradni, konzervatívként tudott lépést tartani a fejlődéssel. Mindezek determinálják arra, hogy jelen korunkban, ha nem is mint stabil pont, sokkal inkább mint egyenlő távolság lehessen Point Nemo számunkra.
Időnként lehetne akként is látni, ami talán leginkább volt. A rendszerváltást követő, kicsit torzóban maradt két évtizedet megélt köztársasági kísérlet utolsó integer szimbóluma. S mint ilyen, utolsóként hagyott itt bennünket. Reménykedhetünk csupán abban, hogy nevét nem adják oly intézménynek, melynek létezése egymagában testesíti meg mindazt, amivel szemben kívánta megvédeni azt a fiatal demokráciát, ami végső soron összeforrott vele.
Isten nyugosztalja!
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.