Ferencz Orsolya ZitaBevezetés
A fake news nem újkeletű jelenség, azonban az utóbbi néhány évben fokozottabb figyelem irányul erre a kihívásra: a koronavírus járványnak betudhatóan ez a tendencia még jellemzőbbé vált. Habár a mindennapokban is gyakran használjuk a fake news kifejezést, számos megválaszolatlan kérdés övezi: Mi minősül fake newsnak? És ki jogosult dönteni e kérdésben? Korlátozható-e a szólásszabadság a fake news kiszűrése érdekében? Az alábbiakban e kérdésekre keresem a választ.
A fake news definiálása
Tekintettel arra, hogy a jelenség visszaszorításához szükséges a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozása, kulcsfontosságú a fake news fogalmának pontos meghatározása, hiszen így biztosítható, hogy az alapjogkorlátozás feltétlenül szükséges mértékű legyen. E körben nehézséget okoz, hogy a fake newsnak nincs általánosan elfogadott definíciója. A szakirodalomban számos megközelítést találhatunk, a következőkben ezek közül emelem ki a legelterjedtebbeket.
A legáltalánosabb, köznyelvben is felbukkanó meghatározás szerint a fake news fogalma alatt hamis információk szándékos terjesztése értendő Ez a definíció azonban némi pontosítást igényel. Egyes szerzők ezen túl fogalmi elemként megkövetelik azt is, hogy adott hír nem figyelmezteti az olvasót arra, hogy hamis információkat tartalmaz. Mások úgy határozzák meg az álhíreket, mint tudottan hamis tényállítások szándékos online közzététele. Eszerint az online közzététel a definíció részét képezi. Fontos megjegyezni, hogy habár az álhírek terjesztése javarészt valóban online történik, úgy gondolom, nem helytálló fogalmi elemként megkívánni az ott történő közzétételt. Ez túlzottan leszűkítené azon hírek körét, amelyek a fake news fogalmi körébe vonhatóak, és kizárná a hagyományos médiában közzétett álhíreket, amelyek habár kevésbé jellemzőek, jelentőségük nem elhanyagolandó. Olyan megközelítések is fellelhetők, amelyek megkívánják a megtévesztési szándékot, ezzel kizárva a fake news köréből azon híreket, amelyek valótlanságáról a megosztó nem tudott. Egyes álláspontok álhírnek tekintik azon közléseket is, amelyek valós vagy részben valós állításokat tartalmaznak, de ezeket félrevezető módon prezentálják.
Habár a meghatározások sokrétűek lehetnek, két elem konzisztensen megjelenik a definíciók zömében: a közzétett információk valótlansága és a megtévesztési szándék. Ebből kifolyólag két definíciót tartok leginkább alkalmasnak a fake news leírására. Az egyik szerint az álhírek olyan hírcikkek, amelyek szándékosan és igazolhatóan hamisak, valamint alkalmasak az olvasó félrevezetésére. A másik értelmében fake newsnak a teljes mértékben hamis vagy szándékosan félrevezető elemeket tartalmazó hírek minősülnek.
A kérdéses információ valótlanságának megállapítása
A fake news visszaszorítására számos kísérletet láthattunk az utóbbi években, az ilyen jellegű szabályozások száma a koronavírus nyomán nagyobb teret kapott, amennyiben több országban, köztük hazánkban is, speciális jogszabályokat fogadtak el az álhírek terjedésének megakadályozása érdekében különleges jogrend idején. Ezen intézkedések részletezését megelőzően e körben arról kívánok szólni, hogy ki jogosult dönteni arról, hogy mi minősül fake newsnak.
Arra vonatkozóan, hogy ki dönt e kérdésben, kétféle megoldás képzelhető el: utalható ez a hatáskör online platformokhoz, illetve az államhoz. Az első megoldás kapcsán elmondható, hogy az utóbbi években a különböző virtuális platformüzemeltetők egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek a fake news visszaszorítása érdekében. Ez a törekvés a világjárvány hatására felerősödött, a legnagyobb közösségi média platformok új eszközöket vezettek be az álhírek elleni fellépés jegyében. Így például a Facebook algoritmusokat helyezett működésbe, amelyek kiszűrik a COVID-19-cel kapcsolatos álhíreket, a Twitter biztosítja, hogy a vírusra vonatkozó keresések kizárólag megbízható cikkeket eredményeznek, az Instagram pedig a vírusra rákeresőket átirányítja egy hiteles információkat tartalmazó weboldalra.
A nemzetközi és a nemzeti jogalkotásban egyaránt kirajzolódni látszik az a tendencia, hogy az államok a webes felületekre telepítik a felelősséget a fake news detektálása kapcsán, ezzel olyan funkciókat átruházva az online platformokra, amelyek hagyományosan bírósági hatáskörbe tartoznak. Ezáltal biztosítható, hogy egy politikailag független fórum döntsön arról, mi minősül álhírnek, megakadályozható továbbá az aránytalan állami beavatkozás, amely a demokráciára és a jogállamiságra nézve sérelmes. Fontos azonban arra is utalni, hogy ilyen helyzetben fennáll annak a veszélye, hogy az online platformok a szankciótól tartva „túlcenzúrázzák” magukat, így valós információkat tartalmazó hírek is kiszűrésre kerülhetnek. Aggályos továbbá, hogy ez esetben egy államtól független, gyakran átláthatatlan hátterű szerv korlátoz alapjogot, amely erre alkotmányos felhatalmazással nem bír.
Ugyanakkor a döntés állami hatáskörbe utalása mellett is erős érvek hozhatók fel. Ez esetben ugyanis a bíróság kompetenciájába tartozik annak megállapítása, hogy adott hír álhírnek minősül-e. A bírósági eljárás során nagyobb mértékű objektivitás biztosítható, amennyiben lehetőség nyílik független szakértő igénybevételére, aki pusztán a szakértelmére alapozva hoz döntést. Garanciálisnak tartom továbbá, hogy ekkor állami szerv korlátoz alapjogot. Ezekből kifolyólag úgy gondolom, hogy a legcélszerűbb a fake news definíciójának szigorú keretek közé szorítása és a döntés jogának állami hatáskörbe utalása. Még ekkor is komoly fenntartásaink lehetnek azzal összefüggésben, hogy minden a közölt információ valódiságát célzó vizsgálat szükségszerűen az adott kommunikáció tartalmát, feltételezett értékét minősítő eljárás, így a szűrés is egy ilyen mércén fog alapulni. Ez pedig alapvetően ellentétes a szólásszabadság korlátozásának általánosan elfogadott alapelveivel még akkor is, ha vitán felül áll az álhírekkel szembeni küzdelem indokoltsága.
A fake news és a koronavírus
Magyarország Kormánya 2020 tavaszán a 40/2020. (III. 11.) Kormányrendelettel kihirdette az Alaptörvény 53. cikkében szabályozott veszélyhelyzetet a COVID-19 terjedésére válaszul. Az 53. cikk (2) bekezdése által adott felhatalmazásával élve a Kormány számos, a koronavírus elleni védekezést szolgáló rendkívüli intézkedést vezetett be.
Mivel a korlátozások az emberek mindennapi életvitelébe jelentős beavatkozást eszközöltek, a legtöbben határozott véleménnyel rendelkeztek a témáról. Tekintettel arra, hogy egy új, eddig azonosítatlan járványról volt szó, erről való ismereteink is hiányosak voltak, sok esetben a szakemberek sem rendelkeztek minden szükséges információval. Így kifejezetten hátrányos következményei lehettek, ha valaki a vírussal kapcsolatos (valótlan) véleményét széles körben terjesztette. E körben merült fel a fake news kérdésköre.
A véleménynyilvánítás szabadságát az Alaptörvény IX. cikke mindenkit megillető alapvető jogként nevesíti, így a járvánnyal kapcsolatos megnyilvánulások is ennek részét képezik. Kérdés tehát, hogy a pandémiára tekintettel korlátozható-e, és ha igen, milyen mértékben a véleménynyilvánítás szabadsága.
A különleges jogrend jellegéből adódóan számos, az Alaptörvény által garantált alapvető jog háttérbe szorul, ily módon a véleménynyilvánítás szabadságának megnő a jelentősége, biztosítása még inkább garanciális jellegűvé válik a jogállamiság és a demokrácia szempontjából. A szabad véleménynyilvánítás korlátozása magában hordozza nemcsak az utólagos, hanem az előzetes cenzúra lehetőségét is. Korlátozásként egy szankció kilátásba helyezése kellő visszatartó erőt jelent ahhoz, hogy az egyén, a szankciótól tartva, véleményét ne nyilvánítsa ki. Mivel így az olyan közlések is a cenzúra áldozatává válhatnak, amelyek hasznosak lennének a járványügyi védekezés, megelőzés szempontjából, a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása adott esetben a tájékozódáshoz való jog sérelmét eredményezheti, implicite pedig a járványügyi védekezés hatékonyságát is gátolhatja. Az öncenzúra azt a veszélyt is magában rejti, hogy azáltal, hogy nem jut kifejezésre minden vélemény, a véleménypluralizmus nem tud kibontakozni a maga teljességében, amely pedig egy demokratikus jogállamban kulcsfontosságú.
Azonban arra is fontos utalni, hogy az álhírek jelentős része a vírus átvételének és átadásának módjáról, a fertőzés elleni védekezésről tartalmaz információkat, így az ilyen jellegű hamis információk közzététele hátrányosan befolyásolhatja az egyén döntéshozatali és véleménynyilvánítási folyamatát, például a járványügyi intézkedésekkel kapcsolatban, ily módon pedig akadályozhatja a járvány elleni hatékony védekezést. Az álhírek ugyanis számos esetben elbagatellizálják a járványhelyzet súlyosságát, a védelmi intézkedések szükségességét, ezzel hamis biztonságérzetet keltve, amely az embereket a járványügyi korlátozások be nem tartására ösztönözheti. Ehhez hasonlóan hátrányos következményekkel járhat, amennyiben félelemkeltés céljából súlyosabbnak tüntetik fel a járványhelyzetet, amely a lakosság körében pánik kialakulásához vezethet. Egy ilyen rendkívüli időszakban fontos, hogy az emberek megőrizzék nyugalmukat, mert így biztosítható a hatékony kommunikáció az állami szervek és a lakosság között.
Álláspontom szerint az Alaptörvény által garantált élethez és egészséghez való jog, illetve az állam élet- és egészségvédelmi kötelezettsége kellő alapul szolgál a szabad véleménynyilvánítás korlátozásához. Az Alaptörvény II. cikke szerint az emberi méltóság sérthetetlen, mindenkinek joga van az élethez és emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) határozatában az emberi méltósághoz való jogot a személyiségi jogok anyajogának tekintette, minden más alapvető jog abból vezethető le. Továbbá, az alkotmánybírósági gyakorlat szerint az emberi méltósághoz való jog abszolút jellegű, tehát nem korlátozható más alapvető jog érvényesülése érdekében. Fontos utalni arra, hogy az Alaptörvény alapján sem az élethez, sem az emberi méltósághoz való jog nem függeszthető fel, különleges jogrend idején sem. Mindezekből kifolyólag úgy gondolom, hogy az emberi méltósághoz való jog az állam demokratikus működése szempontjából olyannyira garanciális jelentőségű, hogy ennek érvényesülése érdekében indokolt a szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozása. Mindezt alátámasztja, hogy az Alaptörvény alapján a véleménynyilvánítás szabadságának általános korlátját is az emberi méltósághoz való jog jelenti, illetve, hogy a különleges jogrendi szabályozás jellegéből kifolyólag, az általános jogrendhez képest erőteljesebb mértékben korlátozhatók egyes alapjogok. A korlátozást igazolja az is, hogy a különleges jogrendi szabályozás által elérni kívánt cél a járvány elleni hatékony védekezés, így egy ilyen jellegű restrikció a járvány elleni küzdelemben elengedhetetlen.
E problémakör kapcsán fontos megjegyezni, hogy egy pandémiás időszakban az állam nem csak azáltal köteles elősegíteni a járvány elleni védekezést, hogy megakadályozza az álhírek terjedését, hanem azáltal is, hogy megbízható, hiteles forrásként aktuális, valós információkkal szolgál a járványhelyzetről.
A rémhírterjesztés és a 15/2020. (VII. 8.) AB határozat
A magyar jogalkotó az álhírek visszaszorítása végett 2020 márciusában új bűncselekményi tényállást iktatott be a Büntető Törvénykönyvbe, rémhírterjesztés címen. A Btk. 337. § (2) bekezdése szerint bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az, aki „a különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. A tényállás a köznyugalmat hivatott védeni. A törvénymódosítás miniszteri indoklása kiemeli, hogy a szólásszabadság nem terjedhet ki olyan tények állítására, híresztelésére, amelyek tudottan valótlanok. Leszögezi ugyanakkor, hogy az olyan állítások, amelyek a védekezés eredményességének megzavarására nem alkalmasak, és ezért objektíve a köznyugalomra hatást nem gyakorolnak, nem büntetendőek. Ahhoz tehát, hogy korlátozható legyen a véleménynyilvánítás szabadsága, szükséges, hogy az állítás önmagában alkalmas legyen a védekezés eredményességének akadályozására és a köznyugalom megzavarására.
Habár a rémhírterjesztés törvényi tényállása kapcsán komoly kritikaként merült fel, hogy túlzott korlátot szab a véleménynyilvánítás szabadságának, úgy gondolom, ez a korlátozás szükséges és arányos az elérni kívánt céllal, hiszen a járvány elleni védekezés eredményessége össztársadalmi érdeket képvisel, illetve az állam ily módon tud eleget tenni élet- és egészségvédelmi kötelezettségének. A korlátozás legitimációját támasztja alá azon alaptörvényi rendelkezés, amely szerint az alapjogok különleges jogrend idején erőteljesebb korlátozásnak vethetők alá. Fontos garancia, hogy a tényállás kizárólag különleges jogrend idején alkalmazható, így nem jelent aránytalan beavatkozást az egyén véleménynyilvánítási szabadságába, hiszen a különleges jogrend kivételes jellegű. E vonatkozásban is szükséges kiemelni, hogy egy ilyen korlátozás segíti az egyén tájékozódáshoz való jogának érvényesülését, amennyiben egyfajta „filterként” szolgál az álhírek kiszűrésére. A tényállással szemben ellenérvként fogalmazódott meg az is, hogy a szabadságvesztés kilátásba helyezése indokolatlanul szigorú büntetés. Tekintettel arra, hogy a törvényi tényállás a köznyugalom biztosítását és így a járványügyi védekezés eredményességét hivatott biztosítani, az előirányzott szankció nem tekinthető a védett jogi tárgyhoz viszonyítva aránytalannak, hiszen a védekezés eredményességén emberi életek múlhatnak.
Említést kell tenni a 15/2020. (VII. 8.) AB határozatról is, amelyben a testület a Btk. fent említett rendelkezését értelmezte. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt kiemelte, hogy „a járványügy jelenleg a legfontosabb közügyeink közé tartozik, ezért a tételes jogi normák keretei között a legszigorúbb védelmet kell az e tárgyat érintő közéleti viták számára biztosítani”. Ezen felül utalt rá, hogy a rémhírterjesztés (2) bekezdés szerinti fordulatának értelmezése és alkalmazása körében alkotmányos követelmény, hogy a tényállás alapján csak olyan tény közlése sújtható büntetőjogi szankcióval, amely tényről az elkövető a közlés időpontjában tudta, hogy valótlan, vagy amelyet maga ferdített el, és amely egyúttal alkalmas különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására. Így a határozat is kifejezésre juttatta, hogy csupán az objektíve veszélyesnek ítélt tényállítások esnek ki a védelem alól, tehát megmarad az egyén véleménynyilvánítási szabadsága.
Nemzetközi kitekintés
A pandémia idején világszinten összesen 19 országban iktattak be jogszabályokat a fake news visszaszorítására. Romániában például a releváns jogszabály kimondja, hogy amennyiben a közintézmények és a hatóságok a közösségi médiában vagy egyéb online platformon a koronavírus-járvánnyal vagy a védelmi és megelőző intézkedésekkel kapcsolatban álhírek terjesztését észlelik, kötelesek megtenni a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a nyilvánosság e körben megbízható információkhoz juthasson. Ezen felül a tárhely- és tartalomszolgáltatók kötelessége az olyan álhírek terjedésének megakadályozása és eltávolítása, amelyek a COVID-19-cel, valamint a védelmi és megelőző intézkedésekkel kapcsolatosak. Az azerbajdzsáni szabályozás is hasonló, amennyiben a különböző média platformok tulajdonosai vonhatóak felelősségre abban az esetben, ha „helytelen” vagy „veszélyes” tartalmakat tesznek közzé. Oroszországban a vonatkozó rendelkezés szerint pénzbüntetéssel, vagy akár 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az, aki olyan, a közbiztonságra veszélyes témákról, mint a koronavírus, hamis információt terjeszt.
A fake news és a háborús konfliktus
Fontos említést tenni a fake news jelenségéről a 2022. februárja óta tartó orosz-ukrán konfliktusra tekintettel, amely szintén számos kérdést vet fel a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával kapcsolatban. A háború sújtotta területek lakossága számára kiemelkedő jelentőségű, hogy hiteles információkhoz juthassanak, többek között arra vonatkozóan, hogy hol, mikor várható támadás, hol találhatók biztonságos óvóhelyek, hiszen életek múlhatnak ezen. Nemzetbiztonsági szempontból is kulcsfontosságú a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása, ugyanis garanciális jelentőségű annak biztosítása, hogy ne kerülhessenek nyilvánosságra olyan bizalmas információk a katonai műveletekkel, stratégiákkal kapcsolatban, amelyek az ország védelmét, biztonságát hivatottak szolgálni. Az álhírek visszaszorításával tartható fenn a társadalom bizalma az állami intézményekben, amely háborús helyzetben kardinális a hatékony társadalmi kommunikáció biztosítása végett. Álláspontom szerint egy fegyveres konfliktus esetén a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása mindenképpen indokolt az élethez való joggal szemben, mert egy háború esetén az emberi élet sok szempontból közvetlen, fokozott veszélynek van kitéve.
E körben említést kell tenni a háborús dezinformációról, amely mára a technológia fejlettségének betudhatóan soha nem tapasztalt mértéket öltött. A dezinformáció fogalma alatt szándékosan terjesztett hamis információk értendők. A szakirodalom rámutat, hogy a dezinformáció alkalmas arra, hogy megingassa a lakosság bizalmát az állami intézményekben, a demokrácia működésében. A probléma súlyossága miatt fontos – a fent elmondottak figyelembevétele mellett –, hogy ilyen helyzetben is valamiféle korlátot szabjunk az alapjogkorlátozás mértékének, mert így mérsékelhetőek a dezinformáció káros hatásai.
Érdemes megjegyezni, hogy a Btk. 337. § (2) bekezdése szerinti rémhírterjesztés hadiállapot esetén is felhívható, amennyiben a tényállás különleges jogrend idején alkalmazandó, az Alaptörvény tizedik módosítása nyomán pedig veszélyhelyzet szomszédos országban dúló fegyveres konfliktus vagy háború esetén is kihirdethető, mint ahogyan erre sor is került.
Befejezés
Összességében megállapítható, hogy a lakosság tájékozottságához nagyobb érdek fűződik, mint a véleménynyilvánítás szabadságának korlátlan érvényesüléséhez. Ez különösen igaz olyan rendkívüli helyzetekben, mint egy világjárvány vagy egy háború, hiszen ilyen esetben megnő a tájékozottság jelentősége, egyéni és állami szinten is. Úgy gondolom, a magyar szabályozás a rémhírterjesztés bűntettével megfelelően ellátja azt a feladatot, hogy biztosítsa az emberek tájékozottságát és egyúttal korlátot szabjon a valótlan információk terjedésének. Ugyanakkor hazai, uniós és globális szinten is megoldatlan szabályozási kérdés, hogy ki és milyen eljárási szabályok mentén jogosult a dezinformáció azonosítására és pontosan milyen jogkövetkezmények alkalmazhatóak, amennyiben valaki ilyet terjeszt; ezen dilemmák feloldása a legközelebbi jövőben előttünk álló feladat.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.