Napjainkban (a COVID-19 járvány kapcsán) újra megjelent büntetőjogunkban a büntető kódexen kívüli büntető jogszabály, ráadásul nem törvényi formában, hanem a különleges jogrend keretében alkotott ún. szükségrendeletként. Ezzel együtt pedig aktuális lett azon (régebbi büntetőjogunkban ismeretes, de mára jórészt elfeledett) problematika, amely az ilyen jogszabályok hatályvesztését követő alkalmazhatóságával kapcsolatos. Jelen blogbejegyzésben ennek kapcsán egy olyan jogértelmezési kérdést elemzek, amelynek megoldására már hasonló blogbejegyzés formában Szomora Zsolt kísérletet tett,[1] részemről azonban ahhoz képest gyökeresen eltérő eredményre jutottam.
1. A védettségi igazolással való visszaélés elleni fellépésről szóló 220/2021. (V. 1.) Korm. rendelet (a továbbiakban büntető szükségrendelet) alapján büntetendő volt pl. az, „aki a SARS-CoV-2 koronavírus elleni védettség igazolásáról szóló kormányrendeletben meghatározott […] hamis közokiratot vagy magánokiratot készít” [220/2021. (V. 1.) Korm. rendelet 1. § (1) bek. a) pont.]. A cselekmény büntetési tételének felső határát a szükségrendelet határozta meg, amely– bármely változat esetén – egységesen öt évig terjedő szabadságvesztés volt.
A szükségrendeletben büntetni rendelt cselekménytípusok egy része (pl. hamis magánokirat készítése, illetve más nevére szóló magánokirat felhasználása) a 2012. évi C. törvény (Btk.) alapján önmagában nem képezett bűncselekményt. Az érintett cselekmények másik része (pl. hamis közokirat készítése, hamis magánokirat felhasználása) viszont a Btk. alapján is bűncselekményt képezett.[2]
A két csoportot a továbbiakban sajátképi szükségrendeleti bűncselekményekként, illetve nem sajátképi szükségrendeleti bűncselekményekként hivatkozom.
2. Az Alaptörvény 2022. október 31. napjáig hatályos rendelkezése [53. cikk (1) bek.] alapján a Kormány szükségrendelete „tizenöt napig marad hatályban”, legalábbis főszabály szerint. Ha pedig a hatályát meg is hosszabbítanák (ami meg is történt, de annak részleteit e blogbejegyzés keretében nincs módunkban kifejteni), akkor is „a veszélyhelyzet megszűnésével hatályát veszti” [Alaptörvény 53. cikk (4) bek.].
A veszélyhelyzet megszüntetéséről a 181/2022. (V. 24.) Korm. rendelet rendelkezett 2022. június 1. napjával. Ezzel a büntető szükségrendelet – az Alaptörvény 53. § (4) bekezdése alapján – hatályát vesztette.
A büntető szükségrendelet a hatályvesztés utáni alkalmazhatóságáról (ún. továbbhatásáról) szóló külön rendelkezést nem tartalmazott.
A veszélyhelyzettel összefüggő egyes szabályozási kérdésekről szóló 2021. évi CXXX. törvény 3. § (1) bekezdése azonban rendelkezett arról, hogy a Btk. (közelebbről meg nem határozott) rendelkezéseit bizonyos eltérésekkel kell alkalmazni. Így 3. § (2) bekezdése alapján „a veszélyhelyzet ideje alatt elkövetett, a védettségi igazolással való visszaélés elleni fellépésről szóló 220/2021. (V. 1.) Korm. rendelet 1. §-a szerinti bűncselekmény büntetendőségét a cselekmény elkövetésekor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni.”
A kapcsolódó indokolás szerint „a védettségi igazolással való visszaélés tekintetében a Btk. időbeli hatályának főszabályától eltérő szabály alkalmazását lehetővé kell tenni. Ameddig a veszélyhelyzet fennáll, addig a szigorúbb szabályozásnak van helye” (A 2021. évi CXXX. törvény 3. §-ához fűzött végső előterjesztői indokolás.).
A rendelkezés tehát – ha nem is szövege, de indokolása szerint – kifejezett kivételt fogalmazott meg a Btk. időbeli hatályra (valójában alkalmazhatóságra) vonatkozó rendelkezései alól.
Az indokolásával szemben a 2021. évi CXXX. törvény 30. §-a nem a „Btk. időbeli hatályának főszabályától”, hanem annak kivételétől eltérő szabály alkalmazását írja elő. Az ugyanis jogi diploma (sőt akár a jogi alaptan nevű tantárgy abszolválása) nélkül is látható, hogy a Btk. időbeli hatályról (valójában alkalmazhatóságról) szóló 2. §-a alapján az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazása a főszabály, míg a (2) [és a jelen esetben irreleváns (3)] bekezdés a kivétel. Ezt egyébként a Btk. 2. § (1) bekezdés szövege a gyengébbek kedvéért meg is állapítja.
3. Amint azt Szomora észlelte, „a továbbhatást kimondó törvényi rendelkezés a [büntető szükségrendelet] szerinti bűncselekmény büntetendőségének elbírálására fogalmazza meg a kivételszabályt”. Szerinte „a fenti értelmezési mezőben egyedüli észszerű […] értelmezési eredmény az lehet, hogy a továbbhatás valójában csak a [büntető szükség] rendelet szerint újonnan kriminalizált cselekményekre lenne irányadó: azaz a Kormányrendelet szerinti bűncselekmények büntetendők maradnak akkor is, ha azok a Btk. szerint egyébként nem bűncselekmények. A „bűncselekmény büntetendőségének elbírálása” kitétel egyetlen értelmezési móddal sem értelmezhető úgy, hogy abba például a bűncselekmény büntetési tételkeretének mértékét bele lehessen érteni. Ebből [szerinte] egyenesen az is következne, hogy a Btk. szerint egyébként is büntetendő, tehát nem újonnan kriminalizált bűncselekményekre az enyhébb törvényt visszaható hatállyal kellene alkalmazni”.
a) Szomora szerint „»bűncselekmény büntetendőségének elbírálása« kitétel egyetlen értelmezési móddal sem értelmezhető úgy, hogy abba például a bűncselekmény büntetési tételkeretének mértékét bele lehessen érteni”. Akkor tehát szerinte erre nyelvtani értelmezéssel sincs lehetőség, feltehetően erre is utal az, amikor elemzésében „a továbbhatási törvény szövegének korlátai”-ra hivatkozik.
Álláspontom szerint nyelvtani értelmezés körében nem lehet kizárni, hogy a továbbhatási rendelkezésben használt „bűncselekmény büntetendősége elbírálása” kifejezésbe beleértsük a büntetési tétel meghatározását is.
A büntetendőség ugyanis – a relatíve határozott szankciórendszerben – minden esetben szükségképpen magával vonja azt is, hogy a jogalkotó egy ahhoz kapcsolódó büntetési tételt is előír. Ez nyilvánvaló, ha a büntetési tételt a kódex különös része vagy éppen egy külön törvény büntető rendelkezése írja elő, de az akkor is így van, ha abban (ahogy a szükségrendeletben szereplő cselekmények esetén is) a kódex általános részének rendelkezései is közrehatnak. Nem minősül viszont a büntetendőség részének az enyhítő és súlyosító körülmények meghatározása és mérlegelése, illetve a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározása.
Önmagában a nyelvtani értelmezés alapján Szomora álláspontja mellett szólnak erősebb érvek, de tágabb hatókörű interpretációm is alkalmas arra, hogy annak helyességét a többi módszerrel tovább „teszteljük”.
b) Szomora utal rá, hogy a 2021. évi CXXX. törvény „végső előterjesztői indokolása a Btk. terminológiájától való eltérést nem jelzi, így annak indokát, magyarázatát sem adja”.
A végső előterjesztői indokolás a tanulmány tárgyát képező kérdésben közvetlen „jogmagyarázatot” nem tartalmaz. Annak azonban van olyan része (mégpedig a „szigorúbb szabályozás”) kifejezés, amely egyértelműen eligazít a továbbhatási rendelkezés terjedelmével kapcsolatos jogalkotói szándék felől. Az ugyanis mindenképpen arra utal, hogy a jogalkotó a továbbhatást a nem sajátképpeni szükségrendeleti bűncselekményekre is ki kívánta terjeszteni. Az ugyanis nem lehet kétséges, hogy ezek vonatkozásában éppen a büntetési tételre tekintettel a szükségrendelet szabályozása szigorúbb.
c) Szomora is utal rá, hogy az általa „egyedüli észszerű […] értelmezési eredmény” (továbbhatás csak sajátképi szükségrendeleti bűncselekmény esetén van, nem sajátképi szükségrendeleti bűncselekmény esetén nincs) „nagy valószínűség szerint szembe megy a továbbhatási törvénnyel elérni kívánt jogalkotói céllal”.
Álláspontom szerint ilyen esetekben nem szerencsés „egyedüli” értelmezési eredményről szólni, hanem inkább a valószínűbb értelmezési eredményre célszerű utalni (és szerintem igazából ezt kívánta kifejezni az idézet szerzője is). A teleologikus interpretáció ugyanis – az ezredforduló után egyre inkább (újra) – az elismert értelmezési módszerek közé tartozik, annak egyes aspektusait hazánkban a jelenkori irodalomban éppen Szomora dolgozta ki.[3] Annak ráadásul különös jelentősége van az Alaptörvény azon rendelkezésére figyelemmel, hogy „a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával […] összhangban értelmezik” [Alaptörvény 28. cikk. első mondat].
A teleologikus értelmezés kiindulópontja a továbbhatási rendelkezés célja, nevezetesen, hogy a szükségrendeletben foglalt büntető rendelkezések alkalmazását – a Btk. 2. § (2) bekezdése alól kivételt téve – azok hatályvesztését követően is biztosítani kívánja. Ezt viszont a büntetendőség fogalmának Szomora által képviselt szűkebb értelmezése (ahogy lényegében részéről is elismeri) kevésbé, míg az általunk kidolgozott tágabb interpretáció jobban biztosítja. Az utóbbi ugyanis a továbbhatást mindazon kérdésekre biztosítja, amelyeket a szükségrendelet érint (kriminalizáció és büntetési tétel).
A továbbhatási rendelkezés az elkövetőre nézve szükségképpen kedvezőtlen tartalmú jogszabály, hiszen az a Btk. 2. § (2) bekezdése (fogalmilag kedvezőbb jogszabály) alkalmazási körét szűkítően (az alóli valóságos kivételként) érvényesül. Így a rendelkezés különböző értelmezései közöl a tágabb értelmezés az elkövetőre nézve kedvezőtlen eredményre vezet. Ez a tényező is közrehathatott abban, hogy Szomora Zsolt a teleologikus értelmezés eredményét nem érvényesítette. Más munkáiban kifejtett – és következetesen képviselt – nézete szerint ugyanis a teleologikus értelmezés eleve csak az elkövető javára vehető igénybe, míg annak hátrányára (részben a nullum crimen elvből következően) nem.[4]
Álláspontom szerint nincs önmagában vett akadálya annak, hogy a teleologikus értelmezéssel – akár a büntetőjogban is – az elkövetőre nézve pl. a nyelvtani vagy akár más értelmezéshez képest kedvezőtlen eredményre jussunk. Az már egy ettől elkülönülő kérdés, hogy a teleologikus értelmezésnek a büntetőjogban vannak-e alapelvi és alaptörvényi korlátai.
d) Az Alaptörvény alapján „a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban […] az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik”. Erre figyelemmel az Alaptörvény (alapjogi) rendelkezései nemcsak a jogalkotásnak, hanem kifejezetten a jogértelmezésnek is korlátját képezik.
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése alapján „senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény”. Ez az alaptörvényi rendelkezés a más jogágakra is irányadó garanciákhoz – így különösen a B) cikk (1) bekezdéséhez – képest fokozott követelményeket támaszt a büntetőjoggal szemben, amelyek kiterjednek a jogszabályok meghatározottságára, a bírói jog és az analógia tilalmára, illetve akár a jogértelmezésre is.[5]
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése azonban egyáltalán nem követeli meg az enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályú alkalmazását. Így nem akadálya annak, hogy a jogalkotó a Btk. 2. § (2) bekezdésének alkalmazási körét (továbbhatási rendelkezés megalkotásával) valamilyen mértékben megszorítsa. Még az sem lenne ellentétes ezzel alaptörvényi rendelkezéssel, ha a jogalkotó a Btk. 2. § (2) bekezdését hatályon kívül helyezné.
Akkor viszont az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdését a továbbhatási rendelkezésnek nemcsak a Szomora által helyesnek tartott szűkebb, hanem az általam favorizált tágabb értelmezése sem sérti. Az értelmezést igénylő kérdés ugyanis egy olyan jogintézményhez, az enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályú alkalmazásának kötelezettségéhez kapcsolódik, amire az adott alaptörvényi rendelkezés egyszerűen nem terjed ki.
4. Álláspontom szerint a bűncselekmény büntetendőségének elbírálása szövegrésznek – a nyelvtani értelmezés körében is – adható olyan jelentés, hogy abba a bűncselekmény büntetési tételét is beleértjük.
Kifejezetten a továbbhatási rendelkezésben szereplő büntetendőség elbírálása fogalom tágabb (a büntetési tétel meghatározására is kiterjedő) értelmezését támasztja alá a történeti értelmezés és annak körében a törvény végső előterjesztői indokolásának szövege.
Teleologikus értelmezés alapján is az állapítható meg, hogy a büntetendőség fogalom azon interpretációja felel meg a jogalkotó céljának, amely a továbbhatást a fokozott büntetőjogi védelem minden esetkörére nézve egyöntetűen fenn kívánja tartani.
Az általam képviselt értelmezésnek nem mond ellent a továbbhatási rendelkezés alaptörvénnyel-harmonikus interpretációja sem. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése ugyanis egyáltalán nem rendelkezik azon kérdésről (az enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályú alkalmazásáról), amelyhez a továbbhatási rendelkezés (kivételként) kapcsolódik.
__________________________________________________________
[1] Szomora: Zsolt: „Mit is jelent a védettségi igazolásokkal kapcsolatos büntetőrendelet továbbhatása?” MJE Blog, 2022. december 2. A blogbejegyzésben, ha külön nem jelzem, Szomora ezen munkáját hivatkozom és idézem.
[2] Szomora Zsolt: „A koronavírus-védettségi igazolásokkal való különböző visszaéléseket a Btk.-nál szigorúbban bünteti egy friss kormányrendelet” MJE Blog, 2021. május 6.
[3] Vö. Szomora Zsolt: Alkotmány és anyagi büntetőjog. A büntetőjog-alkalmazás alkotmányosságának egyes kérdései. Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2015. 27-35. o., illetve Szomora Zsolt: "A jogi tárgy funkciói és a jogtárgyharmonikus értelmezés" Bűnügyi Szemle 2009/2. 11. o.
[4] Szomora Zsolt: i.m. (2015) 34. és 104. o.
[5] Hollán Miklós: „Büntetőbírói döntések az Alkotmánybíróság ítélőszéke előtt a nullum crimen et nulla poena sine lege elv tükrében” In: Gábor, Zsolt (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban 3.: Alkotmányjogi panasz: az alapjog-érvényesítés gyakorlata: tanulmánykötet. Budapest, Magyarország: HVG-ORAC, 2019. 74-99. o.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.