Timár BalázsAz elmúlt évtized jogalkotásában számos alkalommal érhettük tetten azt a historizáló törekvést, melynek indoka valamennyi esetben az államszocializmus által fejlődésében megtört magyar alkotmányos berendezkedés restaurációja volt. Túl azon, hogy az államfejlődés lineáris felfogása mennyiben meghaladott, minden komolyabb alkalommal csak a keretet sikerült visszahozni, a tartalom pedig elmaradt. Érdemes akár az eljárásjogi reformra gondolni, melynek nyomán az 1911. évi perrendtartás egyes intézményeit sikerült kilúgozva visszahozni, vagy a legfrissebb változásokra, a főispánokra, ill. a vármegyékre. S ha már a tartalom nélküli forma felmerül, szükséges felidézni, hogy milyen veszélyekkel jár, ha a tartalom forma nélkül várja a maga kereteit – az ún. konzervatív felfogás jegyében.
[1] Mielőtt az érdemi mondandóra térnék, szeretnék egy példát hozni. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye utolsó két főispánja az MKP, illetve a KMP tagja volt, mely esetekben a K egyszer sem a keresztyént jelenti. Mindkét főispán paraszti származású volt, s tisztában volt vele, hogy semmilyen kvalitással nem rendelkezik a vármegye igazgatására, ugyanakkor a kommunista párt szava mindkettejük számára parancs volt. Juhász Imréné Gonda Zsuzsannát a Dobi István által elnökölt minisztertanács hozzájárulásával nevezték ki a vármegye főispánjává, írja a Tiszavidék 1949. január 15-i száma. Egy nem sokkal későbbi, január 29-i számból tudjuk, hogy nőfőispán néven illették, s maga Kádár János belügyminiszter emelte ki, hogy az ő kezébe teszik a megyében az államhatalom irányítását. Megítéléséhez nem árt ismerni, hogy 1956 után milyen névtelen és névvel ellátott üzeneteket kapott, melyeket megőrzött és egy részük elérhető is, amiként az 1947. évi igazolólbizottsági tagságának elfogadásáról szóló eskütétele is. Ők tehát már a hatalmat éppen magukhoz ragadó kommunista párt delegáltjaiként látták el feladatukat.
[2] Magyarország Alaptörvénye hitet tesz a hagyomány, az ősök tisztelete mellett, amikor kimondja, hogy „[t]iszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” Figyelemmel az Alaptörvény helyére a jogszabályok hierarchiájában, levonható az a következtetés, hogy valamennyi, az elfogadása és hatálybalépése óta született jogszabály, különösen a klasszikus kódexek megalkotása során ez a hagyománytisztelet, ez a klasszikus konzervatív eszme hatja át a jogalkotást. Hovatovább a bíróságok a jogalkalmazás során a józan ész mellett a történeti alkotmány vívmányaira is tekintettel kell legyenek, anélkül, hogy az esetleges kollízió feloldására a jogalkotó érdemi eszközt adott volna.
[3] Az elmúlt évszázad képét tekintve bizonyos szempontból visszarendeződés tapasztalható, hiszen mintegy két évtizeddel a rendszerváltás után visszaállt az a berendezkedés, melynek során kompromisszumoktól mentes jogalkotásra nyílt lehetőség, s ez mindennél jobban tükröződik az Alaptörvényben, valamint az eljárásjogi reformok során született kódexek kapcsán is. S most már a közjogi fogalomkészletben is.
[4] „A magyar közigazgatás alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően egészen 1949-ig a vármegyék voltak. A vármegye szó használatát a korábbi magyar alkotmányos és államigazgatási rendszerrel teljesen szakítani kívánó diktatórikus kommunista rendszer szüntette meg. A vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.” Az Alaptörvény sokadik módosításának indokolása ezzel magyarázza a visszatérést az 1949 előtti rendszerhez. Mindezzel önmagában nem is volna probléma, hiszen a jelenlegi közigazgatási beosztás alapját képező megyerendszer, ha hunyorítva is, de I. Istvánig nyúlik vissza – persze ehhez ki kell zárni oly történelmi megtorpanásokat, mint pl. a trianoni békeszerződés, vagy épp az 1950. évi megyerendezés, melyet a közvélemény Zala megye Trianonjának is tart.
[5] A vármegyék mellett visszakerül a közjogi szókészletbe a főispán kifejezés is, melynek tartalma kapcsán már számos gondolat megfogalmazódott. A főispán a vármegye élére az uralkodó (e szempontból ma: államfő) által kinevezett személy volt, aki az államfői hatalmat reprezentálta az adott vármegyében. Főispánnak lenni rang volt és tekintély. Ez utóbbi kapcsán visszatérő hivatkozási pont Szekfű Gyula, aki a Horthy-kor társadalmából épp azt a Tekintélyt hiányolta, ami évszázadokkal korábban a barokk társadalom sajátja volt. Ő akkor csupán a kereteket látta, a tartalmat már nem. Az a tény, hogy főispánja nemcsak Pest vármegyének van, hanem egyes szakterületeknek is, jelzi, hogy a keret helyét sem sikerül mostanában megtalálni, csak tudjuk, hogy valahol ott lehetett.
[6] A formák ilyetén kiüresítése ugyanakkor láthatóan egy trendbe illeszkedik, hiszen nem csupán a közjogi fogalomkészlet gazdagodott két rég elveszett fogalommal, hanem a perjog is, ugyanakkor ott sem a valós tartalmat hozta vissza a jogalkotó. Olyan fogalmak leporolására került sor, melyek okkal koptak ki nemcsak a szűken vett közjogból, hanem a jog egyéb területeiről is. Természetesen a jogalkotó diszkréciója, hogy egy-egy terminust mikor és milyen tartalommal hoz vissza, ugyanakkor mindaz, ami ezt körbelengi, már öncélúvá teszi.
[7] S ha már szó volt arról, hogy minek is lesz főispánja ezentúl: sosem volt vármegyéknek. Pest vármegye ebben a formában sosem létezett, amiként a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye is inkább emlékeztet a k.e.e. vármegyék korszakára, s ezáltal a Trianon okozta nemzeti sokkra, mintsem a régmúlthoz való visszatérni vágyásra. Ezen segíthetett talán Esztergom és Baja megyei jogú várossá nyilvánítása, elvégre mindkettő vármegyei székhely volt egykoron, s Csongrád megye Csongrád-Csanádra változtatása is tekinthető ennek előfutáraként. Megjegyzendő, hogy Csanád vármegye volt, amiként Csongrád vármegye is. Igaz, utóbbi székhelye nem Szeged volt. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy a hivatkozott kommunista rendszereknek köszönhetően a megyeszékhelyek is megváltoztak, s ez lokális szinten jelenleg is feszültségforrást jelenthet. Érdemes volna tehát továbblépni, s Gyulát, Balassagyarmatot ismét megyeszékhellyé tenni – előbbi városban például Vármegye utca – vagy akár a fővárossal való kapcsolatot javítani.
[8] A praktikus szempontokon túl az elméleti szint is hagy maga után kívánni valót. A kormánymegbízott a központi kormányzat helyi képviselője, a 2011. január 1-jétől működő, fővárosi illetve megyei kormányhivatalokat a miniszterelnök által kinevezve vezetik. Ebből következik, hogy a végrehajtó hatalom első emberének kinevezésével nyerik el tisztségüket a – most már – főispánok. Mind a vármegyék, mind a törvényhatósági jogú városok élén a belügyminiszter előterjesztésével és ellenjegyzésével kinevezett főispán állt, aki a kormány tisztviselője volt – elsődlegesen felügyeleti jogköre volt kiemelkedő. A vármegye első tisztviselője ugyanakkor az alispán volt, aki vezette a megyei közigazgatást.
[9] Ezekből látszik, hogy itt hiányzik a belügyminiszter előterjesztése és ellenjegyzése, hiányzik az államfői kinevezés, de ami a még tragikusabb: hiányzik a megyék önállósága. A vármegye ugyanis egykoron önálló jogi személyként saját vagyonnal, költségvetéssel rendelkezett, korlátozás nélkül szerződést köthetett, mi több, hatáskörének megsértése esetén a garanciális panasz keretében akár a Kormány ellen is fordulhatott a Közigazgatási Bíróságnál. A közigazgatási bíróságokról szóló 2018. évi CXXX. törvényben – „a független ítélkezést szolgáló bírósági igazgatás hatékonyságának kiterjesztését óhajtva, hazánk történeti alkotmányának igazságszolgáltatással összefüggő vívmányaira és a magyar jogtörténeti hagyományokra figyelemmel, a Közigazgatási Bíróság 1949. évben történt megszüntetését követően hét évtizeddel” – erre vonatkozóan utalás nincs, amint valamiért a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvényből is kimaradt a vármegye régmúlt fényének visszaállítását célzó törekvés. A jogalkotásban nem látni olyan törekvést, amely a megyék nevén túlmenően azok bármilyen korábbi funkcióját helyre kívánja állítani.
[10] Más jellegű törekvések ugyanakkor vannak. A visszahozni kívánt, ám ebben a formájában sosem létezett korszaknak volt egy másik, tragikus végbe torkolló tendenciája is. Ennek jeleit részint a jogalkotásban, részint a hétköznapokban lehetett tapasztalni. Ez a tartalom a hivatkozott korszakban sokára öltött formát, azt követően ugyanakkor a modern Magyarország legsötétebb hat hónapjához vezetett. A sosemvolt korszak formáinak restaurációját reményeink szerint nem követi a tartalomé is.
[11] Összegzésként ki kell emelni egy tényt, mely rezonál ahhoz a ponthoz, melyhez vissza kíván térni a jogalkotó. Az internet mindenre hamar reflektál, akármi is történjen. A tény, hogy a főispánok és a vármegyék kapcsán az internethasználó társadalom körében a legmagasabb penetrációval azok a bejegyzések jártak, melyek a középkor legendáit kapcsolták ezen intézményekhez. Ez pedig aggasztóbb képet mutat, hiszen úgy látszik, a magyar történelem jelentős évtizedei kapcsán van olyan tudáshiány, melynek orvoslására épp a korszakban volt megoldás az oktatásügy kiemelt státusza.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.