Földi András
Hamza GáborA civilis possessio fogalmát a hazai római jogi tankönyvek egy része, így pl. a Brósz—Pólay-tankönyv és az azt követő tankönyvek,[i] valamint Benedek Ferenc tankönyve[ii] egy régebbi, a ius commune-ben ismert nézetnek[iii] megfelelően definiálja, értve e fogalom alatt minden olyan birtoklási helyzetet, amely joghatással jár, beleértve tehát pl. a tolvaj és a rabló birtoklását is. Benedek Ferenc kifejezetten utal arra, hogy a civilis possessio causáját, tényalapját önhatalmú jogellenes aktusok, pl. a lopás is képezhették.[iv] Ezért a tolvaj is civilis possessornak minősül, nála a causa possessionist az animus domini,[v] ill. az animus rem sibi habendi[vi]fennállásával összefüggésben a tulajdonjog látszata képezi.[vii]
Sok jel utal arra, hogy a klasszikus római jogtudósok a civilis possessio fogalmát szűkebben értelmezték, nevezetesen csak a iusta causa usucapionis,[viii] valamint emellett esetleg még a bona fides fennállása esetén beszéltek civilis possessióról.[ix] Savigny óta[x] a civilis possessio fogalmának ez a szűk értelmezése tekinthető az uralkodó szakirodalmi nézetnek.[xi]
Mindazonáltal számos tudományos és didaktikai megfontolás szól amellett, hogy az I. éves hallgatók számára a civilis possessio tágabb értelmezése kerüljön előadásra.
A római jogtudósok birtoktani terminológiája — hasonlóan pl. az érvénytelenség terminológiájához[xii] — még a iustinianusi jogban sem kristályosodott ki a modern tudományos fogalomalkotás színvonalán. A civilis possessio és a naturalis possessio a forrásokban időnként szembeállításra került, de jelentésük világos meghatározása nélkül.[xiii] E fogalompár forrásbeli jelentkezésének további fogyatékossága, hogy amennyiben a Savigny-féle interpretáció helytálló (ezt valószínűnek tartjuk), akkor az említett fogalompár a possessio alapvetően fontos eseteit, így különösen a rosszhiszemű birtokos, valamint a záloghitelező és három „társa”[xiv] birtoklását nem öleli fel.
Egyes tankönyvek ill. kézikönyvek a „possessio ad interdicta” fogalmának segítségével igyekeznek ezt a problémát áthidalni. Ekként megkülönböztetik (1) a civilis possessiót mint a iusta causa usucapionison (és esetleg a bona fidesen) alapuló birtokot, (2) a „possessio ad interdicta”-t, amely egyes szerzőknél minden, birtokvédelemmel ellátott birtoklási helyzetet felölel,[xv] másoknál azonban csak a (szűk értelemben vett) civilis possessiónak nem minősülő, de birtokvédelemmel ellátott birtokot jelenti,[xvi] továbbá (3) a naturalis possessiót mint joghatással nem járó birtokot.
A forrásoknak azonban ez a hármas felosztás sem felel meg. A civilis possessio forrásbeli jelentése — pláne a különböző korszakokra lebontva — eleve nem is tisztázható teljes biztonsággal: így pl. Mario Talamanca olasz romanista szerint a késő klasszikus jogtudósok már valószínűleg elejtették a civilis possessio fogalmánál a bona fides követelményét.[xvii] Ezen túlmenően a „possessio ad interdicta” kifejezés egyrészt nem forrásszerű, másrészt használatos egy olyan szűkebb értelme is, amely csak a jogszerű, birtokvédelemmel ellátott, de elbirtokláshoz nem vezető birtoklási helyzeteket jelenti („possessio ad reliquas omnes causas”, ld. Iav. D. 41, 3, 16).[xviii]
A nagy olasz romanista és papirológus, Vincenzo Arangio-Ruiz csodálkozását fejezte ki afölött, hogyan tudott a klasszikus római jogtudomány possessio civilis/naturalis fogalompárja tartósan fennmaradni, hiszen ez a fogalompár az igazi birtokot („possesso vero e proprio”) — amely nem vezet tulajdonszerzéshez, de el van látva birtokvédelemmel — nem fedi le. Ehhez képest a római jogtudósok az „igazi birtokra” nem alakítottak ki speciális terminus technicust, erre a jelenségre egész egyszerűen a jelző nélküli possessio szóval utaltak.[xix]
A fent említett hármas felosztás nemcsak forrásszerűtlen (a „possessio ad interdicta” tekintetében), de egyszersmind — nézetünk szerint — didaktikailag szükségtelen komplikációt (adott esetben pedig még szükségtelen ismétlődést is[xx]) okoz a birtok római jogi fogalmának kifejtése során. A más vonatkozásban (a civilis possessio tekintetében) kétségtelenül magasabb szintű forrásszerűségre törekvő trichotómia további hátránya, hogy a civilis possessio fogalmát gyakorlatilag azonosítja a civiljogi tulajdonos és a bonitár tulajdonos fogalmával, holott az I. éves hallgatók oktatása során legmagasabb szintű prioritást képez a birtok és a tulajdonjog világos és egyértelmű elhatárolása.
Ezen aggályok fényében fokozott mértékben indokolható a szűk értelemben vett civilis possessio és a „possessio ad interdicta” fogalmának didaktikai célból történő összevonása.[xxi] Jóllehet Marton Géza is az uralkodó szakirodalmi nézetnek megfelelően, tehát szűk értelemben definiálta a civilis possessio fogalmát, gyakorlatilag Marton is összevonta a szűk értelemben vett civilis possessio és a „possessio ad interdicta” fogalmát, amennyiben a részletesebb kifejtés során a civilis possessio fogalmát mellőzve egyszerűen a birtok és a bírlalat címszavak alatt tételezte az egyes birtoklási helyzeteket.[xxii]
A civilis possessio kifejezés didaktikai célból való használata mellett szól annak az analóg esetnek a megfontolása is, hogy a rómaiaknál a civilis/naturalis obligatio fogalompár sem fedi le az összes kötelmet, nevezetesen nem öleli fel a rendkívül nagy jelentőséggel bíró praetori jogi obligatiókat. Ezért védhetőnek tartjuk azt az — egyes római jogi tankönyvekben ismert — megoldást, amely a civilis obligatio tágabb, ‘peresíthető kötelem’ jelentésű fogalmát állítja szembe a naturalis obligatióval.
A fenti nehézségek miatt számos tankönyv (pl. Sohm, Pugliese, Vécsey, Szentmiklósi) teljes mértékben mellőzi a civilis possessio kifejezés használatát. A probléma megoldása természetesen ez is lehet. A civilis possessio történetileg kialakult fogalmának — annak klasszikus római jogi formájában — mind a dogmatikai, mind a didaktikai értéke csekély.[xxiii] Arangio-Ruiz fentebb idézett kritikai észrevételét kiegészíthetjük annak a római jog terminológiáját és dogmatikáját terhelő logikai deficitnek az említésével, amelyet a XVII. században Leibniz a mos geometricus alkalmazásával javasolt orvosolni.[xxiv] Leibniz szellemében didaktikai szempontból — mind a rekonstruált jelentésben történő használathoz, mind a teljes törléshez képest — szerencsésebbnek tartjuk, ha a dogmatikai szempontok szerint célszerűen korrigált (kibővített) jelentéssel használva megőrizzük ezt a klasszikus római jogi fogalmat a jövő jogászai számára.[xxv]
_____________________________________________
[i] Brósz Róbert — Pólay Elemér: Római jog, 3. jav. kiadás, Budapest 1984, 548. margószám. Ld. hasonlóan Földi András — Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 25. átdolg. és bőv. kiadás, 965. margószám.
[ii] Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog, Pécs 1993, 19.
[iii] Ld. összefoglalóan Friedrich Carl von Savigny: Das Recht des Besitzes, 7. Aufl., Wien 1865, 158; Schwarz Gusztáv: Új irányok a magánjogban, Budapest 1911, 387, 421, 457. o. 1. j.
[iv] Benedek: id. h. Ld. hasonlóan már Schwarz Gusztáv: Az animus domini bírálata, Magyar Igazságügy 23 (1885), 349. sk., 355. skk. Vö. Pólay Elemér: Jhering birtoktana és a magyar jogi romanisztika, Acta Jur. et Pol. Szeged, XVI/3 (1969), 19.
[v] A glosszátoroknál (pl. Placentinus) már előforduló animus domini előzménye a bizánci jogban kialakult psyché despozontos fogalma, ld. a hazai szakirodalomból Pólay: id. m. 11, 26. sk.; Éles Gyula: A birtok fogalma a pandektisztikában, [PJPTE] Dolgozatok az állam és jogtudományok köréből 14 (1983), 95, 100.
[vi] Az animus rem sibi habendi fogalmát Obertus Giphanius német jogtudós alkotta meg a XVI. században, ld. Éles: id. m. 101. skk.; Pókecz Kovács Attila: Jogtörténeti adalékok hatályos birtokvédelmünk kialakulásához, Jura 2017/1, 118.
[vii] Vö. Földi—Hamza: id. m. 1007. margószám. A causa ehhez képest lehet valóságos jogalap, putatív jogcím (adott esetekben egy jóhiszemű birtokosnál), de a rosszhiszemű birtokosnál a puszta látszat alapítja meg a causa possessionist, amely látszatot a rosszhiszemű birtokos saját magatartásával maga idéz elő.
[viii] Max Kaser: Das römische Privatrecht, I [2. Aufl.], München 1971, 386. Kaser a bona fidest nem említi kritériumként, amely helyett csak az „Eigenbesitzwille”-re utal. Ld. hasonlóan Max Kaser — Rolf Knütel — Sebastian Lohsse: Römisches Privatrecht, 21. Aufl., München 2017, 122.
[ix] Ld. ekként Vincenzo Arangio-Ruiz: Istituzioni di diritto romano, 14a ed., Napoli 1960, 276; Mario Talamanca: Istituzioni di diritto romano, Milano 1990, 488, megjegyezve, hogy a bona fides, legalábbis kezdetben, szintén kritérium volt. Paul Jörs — Wolfgang Kunkel — Leopold Wenger: Römisches Privatrecht, 3. Aufl., Berlin 1949, 111. o. 4. j. nem említi ugyan külön a bona fidest, de minthogy tulajdonszerzésre alkalmas kauzális birtokról beszél, a bona fides kritériuma ebbe a meghatározásba feltétlenül beleérthető. A hazai tankönyvirodalomban mindkét kritériumot említi Bessenyő András: Római magánjog, 4. kiadás, Budapest—Pécs 2010, 230; Siklósi Iván: Római magánjog, I, Budapest 2021, I, 656. sk.
[x] Savigny: id. m. 72, 82. Savigny a civilis possessiót az „Usucapionsbesitz”-cel azonosítja. Savigny birtoktanához ld. összefoglalóan a hazai szakirodalomból Pólay Elemér: A pandektisztika és hatása a magyar magánjog tudományára, Szeged 1976, 43.
[xi] Ezt a szűk értelemben vett civilis possessiót Bessenyő: id. h „tulajdonbirtok”-nak nevezi, ami annyiban kifogásolható, hogy Marton Géza a ma is mértékadónak tekinthető tankönyvében a német „Eigenbesitz” szakkifejezést adta vissza a „tulajdonbirtok” ekvivalenssel, ld. Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók, 5. kiadás, Debrecen 1943 [= Budapest 1957], 319. margószám. Helyeseljük ugyanakkor az Eigenbesitz „saját birtok”-ként való magyarítását Siklósi: id. m. 664 részéről.
[xii] Ld. Földi András: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél, Közjegyzők Közlönye 45/7-8 (1998), 2. skk.; Siklósi Iván: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Budapest 2014.
[xiii] A „possessio civilis” terminusnak mindössze egyetlen előfordulása ismert a forrásokban, nevezetesen a D. 41, 5, 2, 1-ben, ahol Iulianus arra mutat rá, hogy annál a szabálynál, miszerint senki sem változtathatja meg önkényesen birtoklásának jogalapját (causa possessionis), birtokláson mind a possessio civilis, mind a possessio naturalis értendő. A többi forrásbeli előfordulásoknál a civiliter possidere ill. a iure civili possidere kifejezésekkel találkozhatunk.
[xiv] Az örökhaszonbérlő (emphyteuta), a vitás dolog letéteményese (sequester) és a szívességi használó (precarista).
[xv] Ld. pl. Kaser—Knütel—Lohsse: id. m. 122. skk.
[xvi] Ld. pl. Siklósi: id. m. 660, 678. skk.
[xvii] Talamanca: id. h.
[xviii] Ld. ekként Brósz—Pólay: id. m. 555. margószám; hasonlóan Földi—Hamza: id. m. 976. margószám.
[xix] Arangio-Ruiz: id. h.
[xx] Így pl. Kasernél, aki a „possessio ad interdicta” fogalmát tágan értelmezi, beleértve abba minden olyan birtoklási helyzetet, amely birtokvédelemmel van ellátva, ld. a 15. jegyzetet fentebb.
[xxi] Ezen szimplifikáció didaktikai célszerűségét Siklósi: id. m. 654. o. 1111. j. is elismeri.
[xxii] Marton: id. m. 319. sk. margószámok.
[xxiii] Hasonlóképpen csupán történeti jelentőséggel bír a tulajdoni szerzésmódok ius civile és ius gentium (ill. ius naturale) szerinti modusokra való felosztása, amely gyakorlati jelentőséggel nem rendelkezik, ld. ekként Benedek: id. m. 39; Benedek Ferenc — Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, 4. átdolg. kiad., Budapest—Pécs 2016, 184.
[xxiv] Leibniz munkásságára nézve ld. összefoglalóan a hazai szakirodalomból Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése, Budapest 2002, 35.
[xxv] Analógiaként utalunk arra, hogy a quasi-délits fogalma, amelynél az origót képező római jogi fogalom (obligationes quasi ex delicto) jelentése nem határozható meg teljes bizonyossággal, a francia Code civilbe abban a ius communében kialakult, ‘gondatlan károkozás’ jelentésben került be, amely jelentéssel a római jogban ez a fogalom valószínűleg nem, ill. csak a bizánci jogban rendelkezett. Helmut Coing és Christian von Bar a ‘más deliktumáért való felelősség’ értelemben igyekeztek a Quasidelikt fogalmát hasznosítani, de a francia törvényhozó 2016-ban a sokat vitatott fogalomnak a Code civilből való törlése mellett döntött. Vö. Földi András: A másért való felelősség a római jogban, jogelméleti és összehasonlító polgári jogi kitekintéssel, Budapest 2004, 228, 333. sk.
_____________________________________________
Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.