H. Szilágyi IstvánKi vagyok én? Természetesen bemutatkozom, már csak azért is, mert az NKE Információs Társadalom Kutatóintézet (ITKI) alábbiakban tárgyalásra kerülő, a felnőtt lakosságra nézve országosan reprezentatív felmérése[1] szerint a válaszadók 67%-a károsnak tarja a névtelen kommentelést, mivel felelőtlen megnyilatkozásra sarkall – nem is említve a jómodort.
H. Szilágyi István vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti tanszékének munkatársa, aki éppen az ITKI kutatói ösztöndíjával a magyar lakosság jogtudatának a vizsgálatával foglalkozom, pontosabban e szerteágazó kérdéskör elméleti és módszertani kérdéseivel. Az ITKI szóban forgó kutatása persze nekem témába vág, hiszen az internet a társadalmi kommunikáció egyik fontos médiuma, amiről én magam nagyon kevés tapasztalattal rendelkezem, de valamelyes teoretikus fogalmaim vannak róla. Egyébként a családban, a rokonságban és a baráti körömben csak Kopinak szólítanak, így maradhatunk e megszólítás mellett, ha valaki netán reagálna az általam írtakra. Különben a szájber térben kering egy írásom The Tsak Menj Szhia álnéven is. (Aki megtalálja, annak jutalmul küldök három szakállas viccet.)
Miért vagyok kényszer-blogger? Mert ha az említett ösztöndíj követelményei között nem szerepelne, hogy bloggokat kell írnom, akkor ez eszembe se jutna.
Vantage-ground. Hogyan lokalizálhatnám hozzászólásom perspektíváját meghatározó pozíciómat? Érdemes az idő dimenziójával kezdeni. A mai fiatalok – már nem is tudom: Y (mint youth) vagy Z (mint zéró) generáció? – helyzetéből tekintve én a prehisztorikus korhoz tartozom, olyannyira, hogy nem hogy okostelóm, de még egy sima mobilom sincs.
A felmérés szempontjait tekintve például a megkérdezettek 60,5 %-hoz csatlakozva, úgy vélem, hogy az online kommunikációs lehetőségek rontják a személyes kapcsolatok minőségét. Anélkül, hogy osztanám válaszadók 63 %-ának ezzel valamennyire ellentmondó véleményét, miszerint a közösségi média kitűnő lehetőséget nyújt a kapcsolattartásra. Vagy – ellentétben a válaszadók többségével (66,5 %) –, hogy abba az illúzióba ringatnám magam, hogy a digitális szolgáltatások és az online tevékenységek gyors ütemű fejlődése lehetőséget jelent az egyén és a társadalom számára.[2]
Mi az, amin meglepődtem? Voltaképpen nem sok minden, de haladjunk csak szép sorban a kutatás ismertetett eredményein!
Nem lepődtem meg azon a fent már említett eredményen, amit a kutatók a lakosság internethez való viszonyának „kétarcúságaként” nevesítettek.[3] Egyrészt azért, mert az internet mint a társadalmi kommunikáció médiuma valóban nagyon összetett jelenség: sok mindenre lehet használni, és ezzel együtt sokféle lehetőséget és kockázatot hoz magával. A vélemények megosztottsága inkább egyfajta – szerintem nagyon is megalapozott – óvatosságra, megfontoltságra enged következtetni, mintsem valami tudathasadásos ellentmondásra. Különösen, mivel a kételyek egy viszonylag jól meghatározható aspektusra (a személyes kapcsolatok minősége) vonatkoztak, s nem általában a médiumban rejlő lehetőségek megítélésére.
Másrészt azért sem lepődtem meg ezen a Janus-arcúságon, mert egyébként a magyarokra egy ideje nagyon is jellemző – Bibó István szavaival élve – „az egymással össze nem egyeztethető dolgok összeegyeztetése”,[4] a „fából vaskarika” vágytelített gondolkodásmódja, ami sem a tényeket, sem a logika törvényeit nem tiszteli. Egy közelmúltban, szintén reprezentatív mintára végzett vizsgálat szerint például a magyar lakosság háromnegyede egyszerre értett egyet azzal az állítással, hogy: „Jogai csak annak legyenek, aki a kötelességeit is teljesíti” és azzal, hogy „Vannak olyan szabadságjogok, amelyek mindenkinek egyenlően kijárnak”.[5]
Szintén nem okoztak meglepetést a kutatás azon eredményei, melyek azt mutatták, hogy magyar lakosság nem túlzottan tudatosan viszonyul az általa különben többé-kevésbé érzékelt veszélyekhez: kevesebb, mint egyharmada próbál tanfolyamokon való részvétellel vagy más módon csökkenteni az internethasználattal járó kockázatokat.[6]
Még az első látásra megdöbbentőnek látszó adat, miszerint a 14 év alatti gyermeket nevelő szülők több mint fele (61%) nem használ semmilyen szűrőszoftvert annak érdekében, hogy megvédje kölykét az interneten elérhető, a kicsikre káros tartalmaktól, sem késztetett csodálkozásra. Elég, ha egy pillantást vetünk az adat ismertetése elé illesztett kis képre, mely két kis tökmagot ábrázol, akik egymás mellett ücsörögve, bazi nagy okostelójukra zúmolnak. Mi értelme van ilyen szoftverekbe beruháznia a szülőknek, ha a haver kiskölyök okostelóján úgyis megnézhet mindent a kölyök? A világ más táján talán elképzelhető lenne, hogy például egy isiben a szülők közösen megállapodnak benne, hogy bizonyos életkor alatt nem vesznek ilyen telót a kölyöknek, vagy hogy mindenki feltölt valamilyen szűrőszoftvert a telóra. A magyar társadalom azonban túlságosan atomizált és bizalomhiányos ilyesfajta közösségi akciók megszervezéséhez.[7]
A tudatosság hiányából fakadhat az az általam feltételezett összefüggés is, hogy valószínűleg a válaszadóknak éppen az a kétharmada fél a névtelen kommenteléstől, akinek fogalma sincs arról, hogy az interneten „mindennek nyoma maradhat”, tehát valójában visszamenőleg is tisztázható a kommentelő kiléte, ha az ügy súlyos. Ezt persze a későbbi statisztikai analízisek tisztázhatják.
Kellemesen csalódtam a lakosság hírfogyasztását elemző rész[8] azon megállapításának olvasásakor, hogy a lakosság még mindig nagyra értékeli az újságírók tájékoztatásban játszott szerepét, bár azt azért túlzásnak tartom, hogy az így vélekedők 61 %-os arányát a kutatók „nagyon erős többségnek” minősítették.
Meglepően alacsonynak találtam viszont az internetet naponta hírfogyasztásra használok arányát (54 %), ami azt hiszem csak úgy jöhetett ki, ha a kutatók a válaszadóknak csupán azon részével kalkuláltak, akik maguk mennek a hírek után, s leszámították a passzív hírfogyasztókat, akik azért végig csócsálják a net által folyamatosan eléjük dobált híreket.
A lakosság hírfogyasztására vonatkozó többi adat nagyjából megfelelt az előzetes várakozásaimnak. Például, hogy közösségi médiák (különösen a Facebook) jelentős szerepet játszanak a hírek közlésében, és hogy általában a netezők nem nagyon járnak utána az őket érdeklő híreknek, szívesebben hagyatkoznak a véletlenszerűen eléjük vetődő infók passzív fogyasztására (talán bízva abban, hogy mégsem random tűnt fel a hír, hanem az aktualitása folytán dobták elé).
Ugyanakkor az mégiscsak felülmúlta az általam feltételezett mértéket, hogy az online társadalmi párbeszéd színvonalának javítását illetően meglehetősen magas volt azok aránya, akik a felhasználókat is felelős szereplőnek gondolták ez ügyben (a platformok és a tartalomszolágáltatók, valamint a közéleti szereplők, a hatóságok és a kormányzat mellett). Vélhetően közöttük vannak azok is, akik a gyermekeik védelme érdekében szűrőszoftvereket telepítenek eszközeikre.
Természetesen, legyek bármennyire is paleolit, én is hallottam a Facebookról. Pontosabban tapasztalom, hogy szinte mindenki, mindenféle dolgot mond róla. (Én nem vagyok rajta, ne is keressenek ott, kedves blogger-társak!) A kutatók Facebookkal kapcsolatos vizsgálati eredményei nem hatottak rám különösképpen sokkolóan.[9] Ezek közül csak egyet szeretnék most kiemelni: a Facebook-ot használók egytizede nyilatkozott úgy, hogy bejegyzését törölték, vagy egy időre letiltották a szolgáltatásról. Ejnye-bejnye! Hová lett a jómodor?
Alaposan megtépázták korosztályi öntudatomat azok a vizsgálati eredmények,[10] melyek azt mutatták, hogy a magyarok életkori különbségekre tekintet nélkül egyöntetűen osztják az internettel kapcsolatos illúziókat és babonákat. Végig gondolva a dolgot, még az egyetlen kivételként említett kérdés – az internet pozitívan járul hozzá a társadalmi nyilvánossághoz vs a társadalmi együttélésre veszélyes álláspontok szabadon terjedhetnek az interneten – megítélése kapcsán mutatkozó különbségek értelmezése is rossz ízűvé vált számomra. Míg a legfiatalabb korosztályhoz (18–29 évesek) tartozók lelkesen hisznek az előzőben (60–36 % megoszlásban), addig a legidősebbek (60 év felettiek) valamelyest nagyobb arányban (40–46 %) gondolnak a veszélyekre. Csak sajnos lehet, hogy náluk inkább a cenzúra és a gondolatrendőrség által garantált, szilárd rend korábban jól megszokott képzete az, ami ebbe az irányba mozdítja véleményüket, s nem pedig az internetes kommunikáció problémáinak ismerete.
Mivel nekem nincs okostelóm, ezért módomban áll megfigyelni, hogy mindenki másnak van (a kutatás szerint a megkérdezettek legalábbis háromnegyedének).[11] Néha kicsit ijesztő is látni, hogy a vonaton az utastársak nem egymással beszélgetnek, nem a tájat nézik, nem könyvet vagy újságot olvasnak, hanem csak és kizárólag az okostelójukkal vacakolnak. Így aztán nem is meglepő, hogy az internetezők többsége ma már az okostelcsije – ha már olyan okos az a teló – segítségével kóvályog a neten.
Azért egy adaton mégiscsak megakadt a szemem. A kimutatások szerint a napi rendszerességgel használt szolgáltatások között csupán 1,4 %-os aránnyal szerepel a társkeresés. Ez azért furcsa számomra, mert az ismerősi körömben ettől jóval nagyobb arányban vannak olyanok, akik a második vagy sokadik házasságukban, párkapcsolatukban, vagy patchwork-ben élnek, s akik az aktuális partnereikkel interneten keresztül jöttek össze. Közös ismertetőjelük, hogy mindannyiójuknak „nattyon okos” telója van. (Csak nem szégyenlősök vagyunk, ha erről telefonon kell nyilatkoznunk?)[12]
Végezetül, az internethez való ambivalens viszony tükröződik abban az aspektusban is, hogy mennyire vélik hitelesnek a válaszadók az onnét beszerzett információkat, s mennyire tartanak attól, hogy manipulálják őket.[13] A magyarok leginkább még attól tartanak, hogy a reklámozók átverik őket, de még az ő arányuk sem éri el a válaszadók negyedét (23 %). A politikusok a harmadik helyre szorulnak szerény, 17,5 %-os részesedésükkel. Másrészt viszont az összes internetes hírforrás (hírgyűjtő oldalak, internetes oldalak, közösségi média) iránti bizalom messze elmarad a barátok és ismerősök beszámolóinak hitelességi mutatója mögött. Ezt azért is olvastam örömmel, mert a korábbi kutatások azt mutatták, hogy nálunk az intézményi bizalom az ezredfordulót követő évtizedben magasabb volt a személyközi bizalom mértékénél.[14]
Erről jut eszembe! Kedves blogger-társak! Azt hallottam, hogy állítólag létezik egy honlap, ahol a hallgatók szabadon, anonim módon értékelhetik az oktatóikat. Képzeljék, rossz nyelvek szerint, van olyan kolléga, aki rendszeresen beírogat erre a honlapra, gátlástalanul dicsérgetve magát, hogy javítsa a róla kialakult képet. Hová halad ez a világ?!
Mi az, amire kíváncsi volnék? Két dologra. Az egyik közvetlenül az ismertetett vizsgálathoz kapcsolódik, s amire a kutatóktól remélek választ. A másik kérdés azonban a blogger-társadalom tagjainak szól.
A Közlemény bevezetőjében írják a kutatók: „A digitális kultúra valóságának nyomon követése és a szabályozást igénylő folyamatok pontos azonosítása érdekében az ITKI hiánypótló empirikus kutatásokkal szeretné előmozdítani a kérdéskörben folyó hazai tudományos és társadalmi diskurzust.” Vajon – a régi polgári jogi irodalom kifejezésével élve – nem „szédelgő feldicsérés”-e a „hiánypótló” jelző e mondatban? Csak egy példát említve: a Kelemen Lászlóval végzett közös, longitudinális kutatásunk részeként, meglehetősen részletesen vizsgáltuk a közéleti tájékozódás alapjául szolgáló hírforrások és az azok hitelességéről kialakult lakossági vélemények változásait egy 2010-es és 2018-as reprezentatív mintára lefolytatott kutatás részeként.[15] A releváns szakirodalom azonban ettől nyilván sokkal gazdagabb. Az ezirányú érdeklődésem természetesen teljesen önös érdekből fakad: ha a kutatók megkísérelnék a kortárs hazai és nemzetközi irodalom kontextusába helyezni az egyébként valóban nagyon fontos, és lényeges eredményeket, akkor azzal nekem egy csomó kutatást megspórolnának.
Kedves bloggerek! Az ITKI egyik tél utolján tartott műhelyvitája során merült fel az a nyugtalanító kérdés, hogy vajon előfordulhat-e, hogy valaki attól függően, hogy melyik internetes közösségi felületre lép, megváltoztatja a véleményét ugyanarról a kérdésről, amiről máshol másként nyilatkozott? Milyen gyakran fordul ez elő szerinted? Veled (ugye nem baj, ha tegezlek, nyugodtan tegezz vissza!) előfordult-e már ilyesmi? Mi lehet az oka ennek?
Kedves blogger-társak! Érdeklődve várom kommentjeiteket és bloggjaitokat! (Csak tudnám, hogy mi a különbség!)
Üdvözlettel:
Kopi
_____________________________________________
[1] Az NKE Információs Társadalom Kutatóintézet reprezentatív, országos felmérésének eredményei. [A továbbiakban: Közlemény].
[2] Hogy mire is teremt lehetőséget, az nyilván egy további kérdés. A pénzmosásra biztosan. A személyes kommunikációra biztosan nem – szerintem.
[3] Közlemény: 1. Kétarcú viszony az internethez.
[4] Ld.: Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok II. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986. 569–620. Bibó szerint egyébként a józan ítélőképesség, a logikai koherencia effajta hiánya a hosszú ideje képmutatásban, öncsalásban élő társadalom tagjaira jellemző.
[5] Ld.: Berkics Mihály: Laikusok és jogászok vélekedései a jogról. In: Hunyady György – Berkics Mihály: A jog szociálpszichológiája. A hiányzó láncszem. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2015. 141–160.
[6] Közlemény: 2. Hiányos tudatosság.
[7] Tóth István György: Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében: a gazdasági felemelkedés, társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése. Budapest, TÁRKI, 2009.
[8] Közlemény: 3. Passzív hírfogyasztás, fontosnak tartott újságírás.
[9] Közlemény: 4. A Facebook a hazai közbeszéd kiemelkedő fóruma.
[10] Közlemény: 5. Nincs korosztályos szakadék az általános attitűdben.
[11] Közlemény: 6. A legtöbben okostelefonon keresztül interneteznek.
[12] Az alapul fekvő adatfelvételt a MASMI Hungary kutatócég végezte telefonos interjúk révén.
[13] Közlemény: 7. Nem félünk a manipulációtól, de nem is bízunk a kapott információba.
[14] Vö.: Boda Zsolt: Bizalom, legitimitás és jogkövetés. In: H. Szilágyi István (szerk.): Jogtudat-kutatások Magyarországon 1967–2017. Budapest, Pázmány Press, 2018. 255–278.
[15] Vö.: H. Szilágyi István – Kelemen László: Miként vélekedünk jogról? Szociálpszchiológiai kutatás 2018. 63–73.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.