Tóth NorbertNehéz magyarként egy olyan történelmi eseményhez érzelemmentesen közelíteni, amely a magyarság számára sorsfordító tragédiát és megaláztatást jelentett, szenvedést és reménytelenséget hozott és ezért majdnem minden magyar érzelmi alapon (is) viszonyul hozzá. Emellett sokakat családi okokból közvetlenül is érintett, illetve következményei ma is milliókat érintenek. Ebből kifolyólag valamilyen véleménye majdnem mindőnknek van róla. A tudomány területén azonban távolságtartásra van szükség, nem lehet helye érzelmeknek, mert az félrevezetheti a kutatót, aki így könnyen téves következtetésre juthat. Ez az írás nem védőbeszéd egy a magyarság számára katasztrofális következményekkel járó egyezmény mellett, hanem csupán a tények ismertetése.
Jóllehet a trianoni szerződés (a továbbiakban, mint TSZ is) aláírásának századik évfordulóján már túl vagyunk és vélhetően a szerződés iránti közérdeklődés lényegesen megcsappan majd ezután, fontosnak tartom, hogy az említett egyezménnyel kapcsolatos minden tévhittel leszámoljunk és azokkal kapcsolatban az érdeklődő közönség pontos információkkal rendelkezzen. Szerintem a kutatóknak van ezzel kapcsolatos morális felelősségük, amelyből kötelességek is fakadnak. Az egyik ilyen tévhit véleményem szerint a TSZ hatályosságának kérdésével függ össze. Az aláírás centenáriuma kapcsán született írásokból és/vagy interjúkból egyértelműen látszik: sokan vélik úgy, hogy ez a szerződés már nincs is hatályban száz év elteltével. Könnyen lehet, hogy még többen, mivel a TSZ-t már valóban nagyon régen írták alá, abban csupán egy olyan múzeumi tárlóban porosodó, rossz emlékeket idéző, igen gondosan kimunkált és meglehetősen összetett, de látszólag tompa dísztőrt látnak, amellyel rég letűnt korokban halálos sebeket is ejtettek. Emiatt az így vélekedők azt is gondolhatják esetleg, hogy az ma már nem jelent „fenyegetést”, mivel éle csorba és egyébként is, újabb alkalmas és míves szúró és vágószerszámokat gyártottak már azóta a történelem fegyverkovácsai. Szerintem azonban ez a tőr még nem teljesen életlen, ezt-azt még elvág, ezért sokféle szakma képviselőinek vizsgálódását érdemelheti ki. Eddig javarészt történészek szóltak, de a TSZ vitathatatlanul nemzetközi szerződés, amelynek hatályosságát – talán ehhez nem férhet kétség – nemzetközi jogászok feladata megítélni.
Azt állítom ehelyütt, hogy a trianoni szerződésnek a mai napig vannak olyan részei, illetve rendelkezései, amelyek Magyarországra nemzetközi jogi értelemben vett kötelezettségeket rónak, esetenként jogokat is biztosítanak, magyarul a TSZ-nek bizonyos részei ma is hatályban vannak. Álláspontomat az alábbiakkal tudom alátámasztani.
A trianoni szerződés a szövegében előírt szükséges számú ratifikációt követően 1921. július 26-án lépett hatályba az azt megerősítő felek között, akikhez az azt követő években újabb, a TSZ-t aláíró felek csatlakoztak. Nem minden, a szerződést aláíró állam vált a TSZ részesévé, ugyanis azt nem mindenki erősítette meg az abban előírt módon. Az Egyesült Államok ratifikációjának elmaradása és a külön magyar-amerikai kétoldalú békeszerződés esete közismert, ebbe nem bonyolódnék most bele, de emellett a vonatkozó kutatásaim alapján úgy tűnik, hogy Nicaragua jó eséllyel nem vált a szerződés részesévé, míg Panama bár ratifikálta azt, elképzelhető, hogy arról elmulasztotta a TSZ-ben előírt módon értesíteni Franciaországot, vagyis a szerződés letéteményesét. A nemzetközi jogban valamely többoldalú szerződés letéteményesének az az állam vagy államok, nemzetközi szervezetek, esetleg nemzetközi szervezet tisztségviselője minősül(nek), amelyet az adott szerződésben erre a feladatra felhatalmaztak. A letéteményes legfontosabb feladatai a szerződés eredeti példányának őrzése és azzal kapcsolatban minden további jogcselekmény tanúsítása, illetve arról a többi szerződő fél értesítése. A TSZ letéteményesének, azaz a francia állam külügyminisztériumának elektronikus szerződéstárában nincs nyoma annak, hogy a trianoni szerződés aláírói közül Nicaragua, Panama, Lengyelország és a már szintén említett USA a szóban forgó egyezmény részesévé vált volna, emiatt az 1920. június 4-e utáni időszakban a TSZ-t aláíró összesen tizennyolc állam közül (Magyarországot is beleértve) tizennégyen váltak annak részeseivé. Ráadásul például az akkori Brit Birodalom nagyon bonyolult alkotmányjogi helyzete miatt ez a szám még ennél is magasabb, mivel abba beleértendő volt Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, India és Új-Zéland is, akik képviselői szintén aláírták a trianoni szerződést. A ratifikációs folyamat összességében hat éven keresztül tartott, igaz nem volt szükség valamennyi aláíró állam megerősítéséhez ahhoz, hogy a trianoni szerződés 1921. július 26-án nemzetközi jogi értelemben hatályba tudjon lépni. Ehhez ugyanis csak annyi kellett, hogy Magyarország és az öt ún. Szövetséges és Társult Főhatalom (Franciaország, Egyesült Államok, Brit Birodalom, Olaszország, Japán) közül legalább három, saját alkotmányos szabályainak megfelelő módon megerősítse azt és ratifikációs okmányait letegye a szerződés letéteményesénél. Érdekesség, hogy a TSZ-t időben elsőként Románia erősítette meg (1920. augusztus 27-én), míg a jelenlegi adatok alapján (itt véleményem szerint egyedül Nicaragua és Panama esetében lehet már csak kérdőjel, ugyanakkor ennek lényegében legfeljebb a hadiállapot szempontjából lehetne jelentősége, de ez a kérdés más lapra tartozik) utolsóként Kína ratifikálta azt (1926 október 10-én) azon aláírók államok közül, akik aztán ratifikációs okmányaikat bizonyíthatóan letették a francia külügyminisztériumban. Láthatjuk tehát, hogy a TSZ egykoron hatályba lépett, a kérdés már csak az, hogy vajon jelenleg is hatályban van-e?
A trianoni szerződés egy többoldalú (multilaterális) nemzetközi szerződés, amelyet a felek határozatlan időre kötöttek, vagyis annak nincs „lejárata”. Éppenséggel lehetett is volna, hiszen léteznek határozott időre kötött nemzetközi szerződések is, de a trianoni szerződés nem tartozik közéjük, mivel a békét és az újonnan kialakított viszonyokat tartósan (lehetőleg örök időkre) szerette volna rendezni. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni arra sem, hogy mint minden békeszerződésnek, így a TSZ-nek is az volt a legfontosabb nemzetközi jogi értelemben vett funkciója, hogy az érintett országok viszonyában megszüntette a hadiállapotot és konstituálta a békét. Miután egy határozatlan időre kötött nemzetközi szerződés hatályba lépett és érvényességét később nem tudják eredményesen megkérdőjelezni valamilyen érvénytelenségi okra (pl. erőszak hatására kötött szerződés, tévedés, megtévesztés, szerződéskötési hatáskörre vonatkozó belső jogi szabályba ütköző módon kötött szerződés stb.) hivatkozva, vagyis a szerződés nemcsak hatályos, hanem érvényes is, hatálya kizárólag valamilyen megszűnési ok miatt szűnhet meg. A nemzetközi szerződések vagy egyes szerződéses rendelkezések megszűnését eredményező lehetséges okok egy részét tartalmazza például a szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény. Ezzel az egyezménnyel ebben az esetben azonban nemcsak az a probléma, hogy abban nem minden, a TSZ-ben amúgy részes állam szerződő fél (Magyarország például igen, Románia és Franciaország viszont nem), hanem, hogy a visszaható hatály tilalma miatt szabályait nem lehet alkalmazni az 1920-ban aláírt és egy évvel később hatályba lépett trianoni szerződésre. 1920-ban ugyanis a nemzetközi szerződések megszűnésének okait kizárólag a nemzetközi szokásjog (a nemzetközi jog alanyainak olyan gyakorlata, amelyet azok jogként ismernek el, vagyis ezek íratlan jogforrásai a nemzetközi jognak) szabályozta, szerencsére azonban a ma is ismert okok nagy része már akkor is a nemzetközi szerződések megszűnési okainak minősült. Fontos még megemlíteni, hogy a megszűnési okok általában a teljes egyezményt megszűntetik, kivéve, ha abban egymástól jól elválasztható kötelezettségek találhatók, vagyis ha az egyezmény olyan heterogén tartalmú, mint amilyen komplex a trianoni szerződés is. Vagyis a TSZ esetében lehetséges az, hogy bár bizonyos benne foglalt kötelezettségek az idők során valamilyen okból megszűnnek, mások viszont továbbra is alkalmazandók, így a szerződés egésze nem szűnik meg. A lehetséges megszűnési okok közül a trianoni szerződés kapcsán az alábbiak érdemelnek figyelmet. Kezdjük az ún. teljesítéssel, amelynek lényege, hogy a kötelezettség valamilyen – gyakran egyszeri – magatartás tanúsításában rejlik, amelynek bekövetkezése esetén a szerződés vagy a szerződéses kötelezettség hatálya megszűnik. A trianoni szerződésben számos ilyen rendelkezést találhatunk (például vagyontárgyak kiszolgáltatása egy másik országnak), de a teljes egyezményt ez az ok nem szüntette meg. Ezenkívül jól ismert, ősi (római jogi vagy kánonjogi eredetű) szerződésmegszűnési ok az ún. clausula rebus sic stantibus elve, vagyis magyarul a szerződéskötéskori körülmények alapvető megváltozása. Ez is számos rendelkezését érintette a TSZ-nek, így például rögtön a Nemzetek Szövetsége (közismertebb, bár pontatlan nevén: Népszövetség) Egyezségokmányát, amelyet – más békeszerződések mellett – a TSZ I. része tartalmazott. Mivel a Nemzetek Szövetsége Közgyűlése (Magyarország ekkor már nem volt tag) 1946. április 18-án kimondta a szervezet feloszlását, a trianoni szerződés kapcsolódó rendelkezéseinek hatálya ipso facto megszűnt. Bár a körülmények 1920 óta kétségkívül alaposan megváltoztak sok tekintetben, ezzel az elvvel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy az alól az államhatárt megállapító nemzetközi szerződések és az ilyen szerződéses rendelkezések kivételt képeznek a nemzetközi jogban. Vannak ezenkívül a TSZ-nek olyan szabályai is, amelyek valamilyen benne foglalt esemény (feltétel) megvalósulása miatt szűntek meg alkalmazandóvá lenni. Ilyenek például a XI. rész légügyi rendelkezései, amelyek Magyarországnak a Nemzetek Szövetségébe való felvételéig voltak hatályban. Ezenkívül említést érdemel még az ún. desuetudo (normarontó szokás) kérdése, mint megszűnési ok, amely azt jelenti, hogy a szerződés megkötését követően kialakuló új szokásjogi szabály rontja le és teszi így alkalmazhatatlanná az érintett szerződéses rendelkezést. A TSZ tizennégy részébe foglalt összesen 364 cikkének (plusz az annexek) zömét valószínűleg vagy a körülmények alapvető megváltozása, vagy pedig a normarontó szokás mint megszűnési okok miatt kell hatálytalannak tekintenünk. A háború is lehet szerződésmegszűnési ok, viszont mire Magyarország belépett a II. világháborúba, a nemzetközi jog már bőven elért arra a fejlődési szintre, hogy egy fegyveres konfliktus nem szüntet(ett) meg automatikusan minden nemzetközi szerződést. A hadiállapot beállt ugyan Magyarország és néhány szerződő állam között, de messze nem érintett minden részes országot, így az nem szüntethette meg a szerződést. A hadviselő szerződő felek között a TSZ alkalmazását „csupán” felfüggesztették. Gondoljunk csak bele, ha nem így lett volna, Németországnak nem kellett volna egészen 2010-ig jóvátételt fizetnie az 1919. évi versailles-i szerződés alapján. Persze az is felvethető lenne, hogy a szerződő felek egynémelyike szerződésszegést követett el, amely lehet szerződésmegszüntetési ok azáltal, hogy a magát sértettnek tekintő fél felmondja az egyezményt a maga részéről, annak viszont nincs nyoma, hogy bármelyik részes fél felmondta volna a trianoni szerződést a háború alatt. A TSZ rendelkezéseinek nagy része tehát túlélte a II. világháborút, igaz aztán jött egy újabb Magyarországgal kötött békeszerződés, mégpedig az 1947. évi párizsi békeszerződés. Sokan gondolják úgy, hogy utóbbi mintegy felülírta az előbbit, és emiatt a trianoni szerződés már nincs hatályban. Ez azonban nincs így. Pontosabban a kérdés nem válaszolható meg feketén vagy fehéren. Az tény persze, hogy amennyiben egy többoldalú nemzetközi szerződés részes felei később ugyanebben a tárgyban és ugyanolyan körben (magyarul: ugyanazok az államok) új szerződést kötnek, úgy a korábbi szerződés vagy annak egyes rendelkezései csak meghatározott feltételek mellett maradhatnak hatályban. A trianoni szerződés és a párizsi szerződés részes felei azonban nem azonosak. Mindkét egyezmény részes államának számít Magyarország, az Egyesült Királyság, Ausztrália, Kanada, India, Új-Zéland, Dél-Afrika, Jugoszlávia (illetve jogutódai) és Csehszlovákia (illetve jogutódai), vagyis összesen kilenc (a jogutódokkal ennél valamivel több) ország. A TSZ-nek nem részes állama a párizsi békeszerződés felei közül Oroszország (Szovjetunió), az Egyesült Államok, Belarusz és Ukrajna. A párizsi békeszerződésnek pedig nem részese Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Portugália, Románia és Thaiföld (Sziám) a TSZ felei közül. (Az „1947. évi párizsi békeszerződésnek” olyan országok is a részeseivé válhattak, amelyek azt nem írták alá, de az orosz letéteményestől még nem sikerült információt szereznem arra vonatkozóan, hogy lehetnek-e ilyen országok, de nem adtam fel.) Vagyis lehet, hogy a tárgykör sok tekintetben azonos a két említett egyezmény esetében, viszont a szerződő államok köre egészen biztosan különbözik. Emiatt az egymást követő azonos tárgyú és azonos felek között kötött szerződés, mint megszűnési ok a TSZ-re az 1947. évi párizsi békeszerződés kapcsán nem alkalmazható. Emellett a párizsi békeszerződés nem helyezte hatályon kívül a trianoni szerződést, egy szót sem szólt róla és a békeszerződésekben viszonylag gyakran alkalmazott megoldás esetében, vagyis amikor a korábbi hadviselő felek közölhetik egymással azokat a szerződéseket, amelyeket egymás viszonylatában továbbra is hatályosnak tekintenek, csak kétoldalú szerződéskre utal, márpedig a trianoni szerződés nem kétoldalú (bilaterális), hanem többoldalú (multilaterális) szerződés. Természetesen azért bizonyos viszonylatokban, így különösen azokban a relációkban, amikor két ország mindkét egyezménynek részese, a párizsi békeszerződésnek van hatása a trianoni szerződésre, hiszen például magyar-brit viszonylatban a lex posterior derogat legi priori jogelv (azaz: a később keletkezett jogszabály lerontja a korábbi hatályát) alapján a TSZ rendelkezései csak annyiban alkalmazandók, amennyiben az 1947. évi párizsi békeszerződés szabályaival nem ellentétesek. Magyar-portugál viszonylatban ellenben a TSZ szüntette meg a hadiállapotot és alapja az azóta tartó békés viszonynak.
A fenti megfontolások alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a trianoni szerződés rendelkezéseiből ma már csak a Magyarország határaira vonatkozó II. rész hatályos, igaz azt a konkrét felek között, adott esetben többször megváltoztatták. Ilyen változás volt például az osztrák-magyar határon az 1921. évi népszavazás nyomán Sopronban és környékén, valamint más határmenti falvak vonatkozásában, a magyar-jugoszláv határon Szomoróc (Kercaszomor) esetében (azóta szerződésben való államutódlás alapján három ország belépett, mint a magyar-jugoszláv határ jogutódai). A csehszlovák(jogutód: Szlovákia)-magyar határon Somoskő és Somoskőújfalu esetében változott a trianoni határ, valamint az 1947. évi párizsi békeszerződés alapján három falu Csehszlovákiához került az ún. pozsonyi hídfő települései közül. Végül a trianoni csehszlovák-magyar határ még egy ponton változott 1947-ben, amikor a Szovjetuniónak (jogutód ebben a vonatkozásban: Ukrajna) „ítélték” Kárpátalját. A TSZ magyar-román határra vonatkozó rendelkezései nem változtak jogszerűen és tartósan az elmúlt száz évben. Az 1947. évi párizsi békeszerződés a magyar államhatárokról annyit mond csupán, hogy azok – a pozsonyi hídfő és Kárpátalja kivételével – megegyeznek az 1938. január 1-jei határokkal, amire mondhatnánk persze, hogy ténykérdés, de a nemzetközi jogban szerződéssel megállapított államhatár esetében nem elegendő, ha fellapozzuk a történelemkönyveket, konkrét és hatályos nemzetközi szerződésre van szükségünk, amiből megtudhatjuk, hogy pontosan hol húzódnak ezek a határok. Nem véletlen, hogy a szomszédainkkal többségében a XX. század második felében kötött kétoldalú határszerződéseink mindegyike – Ukrajna érthető okokból kivétel ez alól – megjelöli a TSZ határmegállapító részének vonatkozó rendelkezéseit, mint amely az érintett két ország közötti államhatár szerződéses alapját jelenti. Érdekességképpen, a legfrissebb ilyen kétoldalú szerződést Szlovákiával kötöttük 2016-ban.
Az államhatárok mellett még a „Munka” címet viselő XIII. rész tekinthető olyannak, amely – igaz több módosítással és itt ki nem fejthető néhány megszorítással – de hatályosnak tekinthető a trianoni szerződésből. Ezek a szabályok tekinthetők az eredetileg az 1919. évi versailles-i szerződéssel létrehozott és ma is működő Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) nevű nemzetközi szervezet alapító szerződésének, amelynek szabályait az összes többi I. világháború utáni „nagy” békeszerződésbe belefoglalták (kivétel ez alól az 1923. évi lausanne-i szerződés). Végül, a hadisírok kölcsönös gondozására vonatkozó szerződéses kötelezettség is hatályos a TSZ-ből. Főleg azokkal az országokkal szemben igaz ez, amellyel Magyarország nem kötött kétoldalú hadisírmegállapodást.
Ha ezek a bizonyítékok még mindig nem győzték meg a kedves olvasót, akkor hadd említsem meg végezetül, hogy 2007-ben a magyar kormány átfogó deregulációs projektet hajtott végre (2007. évi LXXXII. törvény). A dereguláció lényege, hogy a jogrendszer „egészsége” és a jogbiztonság érdekében eltávolítják abból a már nem hatályos jogszabályokat. Ennek során azokat a nemzetközi szerződéseket is átnézték, amelyeknek Magyarország az idők során a részesévé vált. A trianoni szerződést kihirdető magyar törvényt (törvénycikket) azonban nem helyezték hatályon kívül, mivel a magyar állam nyilvánvalóan továbbra is úgy tekinti, hogy abban vannak olyan kötelezettségek, amelyek hazánkra nézve továbbra is hatályosak.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.