Gulya FruzsinaA korábbi négy blogbejegyzésben a kutatócsoport tagjai összefoglalták a jogosultságkultúra empirikus elemzésének elméleti és módszertani előfeltevéseit, valamint ismertették a jogi éberség komponensével, a jogok azonosításának komponensével, és a jogi mobilizáció komponensével kapcsolatos kutatási eredményeiket. Ebben a blogbejegyzésben a kutatáshoz kapcsolódó öt szakértői interjú első tapasztalatait és tanulságait mutatom be.
Fekete Balázs, Bartha Attila és Gajduschek György 2017 októberében indult kutatásukban (NKFI FK 125520) a jogi kultúra egy részterületét, a jogosultságokkal kapcsolatos attitűdöket vizsgálják. Tekintve, hogy a jogosultságtudatnak nincs egységes, nemzetközi szinten elismert definíciója, a kutatócsoport tagjai saját jogosultságtudat-fogalmat alkottak, amely szintetizálja az ismert megközelítéseket (lásd bővebben itt.) E szerint a jogosultságtudat három komponensből áll: a jogi éberség komponense, a jogok azonosításának komponense, és a jogok mobilizáció komponense. A jogi éberség komponense arra utal, hogy adott élethelyzetben valaki képes felismerni, hogy van jogi dimenziója konfliktusának. A jogok azonosítása a nyelvhasználattal kapcsolatos, vagyis azt ragadja meg, hogy a konfliktusos helyzetben lévő személy képes megfogalmazni a „jogok nyelvén” benyomását, véleményét a konfliktusról. Végül a jogi mobilizáció a konfliktus hivatalos, a jogrendszer által biztosított rendezésének (eljárás indítása) képességét jelenti (lásd bővebben itt, itt, és itt).
A kutatás során a kutatócsoport kevert módszertant alkalmazott, amely egyik eleme a három országra (Magyarország, Hollandia, Szerbia) kiterjedő, 800-800 fős, nem, életkor, iskolai végzettség és lakóhely szerint reprezentatív kérdőíves adatfelvétel volt. A társadalomtudományok esetében használt kvalitatív, másnéven mennyiségi kutatási módszerek a felvett adatokat számokként, statisztikai műveletekkel elemzik. Ilyen kutatási módszer például a kérdőív. A korábbi négy blogbejegyzésben a kutatók e kérdőívek magyar részeredményeit vázolták fel. Az alkalmazott módszertan másik eleme a jogosultságtudattal kapcsolatos szakértői interjú. A kvantitatív, másnéven minőségi kutatás módszereinek fókuszában a beszélt nyelv, a szavak (megfogalmazás, használt kifejezések), a gondolkodás, viselkedés, az emberi megnyilvánulások állnak. Ez az egyik leggyakrabban használt kvalitatív kutatási módszer. Szakértői interjú esetén a válaszadó speciális tudással, tapasztalattal rendelkezik egy adott témáról, amely a kutatás területéhez tartozik. Véleményünk szerint a kvalitatív és a kvantitatív kutatási módszerek nem egymást kizáró megközelítések, egy kutatási program során egymást kiegészítve komplexebb választ kaphatunk kérdéseinkre a módszereket ötvözve.
A szakértői interjúkhoz olyan jogászokat kerestem, akik közvetlenül foglalkoznak laikus (nem jogvégzett) személyek panaszaival, konfliktusos élethelyzeteivel. Az interjúalanyok kiválasztása során szempont volt számomra, hogy a szakemberekhez ellenszolgáltatás nélkül, ingyenesen lehessen fordulni. Ennek oka, hogy a képesség és lehetőség, hogy egy panaszos ügyvédhez forduljon már feltételez egyfajta jogismeretet, jogosultságtudatot, továbbá az anyagi teher, amellyel sokszor már az első ügyvédi konzultáció is jár, sokakat korlátozhat a jogérvényesítésben. Véleményem szerint ahhoz, hogy valóban megértsük a laikus személyek jogosultságkultúráját, olyan szakemberek tapasztalataira van szükség, akik – szinte– bárki számára elérhetőek és segítségük hozzáférhető.
Az interjúalanyok általában nonprofit szervezeteken keresztül nyújtanak / nyújtottak korábban ingyenes jogsegélyt, többek – meghatározott feltételek teljesülése esetén – ingyenes jogi képviseletet is vállalnak / vállaltak. Két esetben csupán a jogi éberség és a jogok azonosításának komponense kapcsán rendelkeztek tapasztalatokkal a szakértők, mivel munkakörük jellegénél fogva a panaszok, az ügyfelek által sérelmesnek tartott élethelyzetek rögzítéséig és a tanácsadásig / az ügyben illetékességgel rendelkező szervnek történő továbbításig terjed/terjedt.
A kutatás tehát a magyar társadalom jogosultságkultúrájára fókuszál. Előzetes feltételezésem szerint a jogi éberség, a jogok azonosításának komponense, valamint a jogi mobilizáció komponense olyan egymásra épülő elemek, amelyek ebben sorrendben „kötött módon” követik egymást.
A szakértők beszámolói megegyeznek abban, hogy a jogsegély szolgáltatásokhoz a konfliktusos élethelyzetbe kerülő személyek gyakran csupán tájékozódás céljából fordulnak, mivel jellemzően nem elérhető más olyan fórum számukra, amely segítséget tudna nyújtani az adott ügyben. Ez tovább árnyalja a kérdőív eredményeit a jogi éberség és a jogok azonosításának komponensével kapcsolatban, mivel rámutat arra, hogy a laikus személyek gyakran bizonytalanok saját élethelyzetük jogi vonatkozásainak megítélésében, azaz a jogi éberség alapvetően alacsony. Az egyetlen olyan „esetcsoport”, ahol egyértelműen megállapítható a tudatosság és a (valamilyen szintű) tájékozottság, a munka világa. A munkajog területéről ugyan nem szerepelt szituáció a kérdőív kérdései között, a szakértők elmondása szerint legyen szó akár az emberi méltósággal összefüggő panaszról, akár a konkrét munkaviszonyból fakadó jogokról vagy kötelezettségekről, a laikus személyek a munkáltatóval szemben átlagtól eltérő módon, kifejezetten jobban tisztában vannak a rájuk vonatkozó szabályokkal.
A kérdőív eredményeivel párhuzamosan a szakértői interjúk is megerősítették azt a megállapítást, amely szerint a formális jogi eljárás indításától általában idegenkednek a laikus személyek, konfliktusaik rendezéséhez inkább más típusú megoldás lehetőségében bíznak. Kivétel ez alól a fogyasztóként megélt panasz, amikor a károsultság érzése hevesebb érzelmeket vált ki, és a kártérítési igény mindenek felett áll. A más típusú konfliktuskezelés keresésének mint stratégiának előnyben részesítése annak ellenére is igaz, hogy a szakértők mindegyike olyan esetekről rendelkezett tapasztalattal, amikor a hozzájuk fordulók valamilyen hierarchikusan fölérendelt, náluk „erősebb” helyzetben (pl. állami szervek, hatóságok, munkáltatók, nagyvállalatok stb.) lévő féllel álltak konfliktusban.
Ezzel együtt értelemszerűen az a kutatási eredmény is alátámasztást nyert, amely szerint a laikus személyek vonakodnak az intézményekkel szemben fennálló konfliktusaik jogi útra terelésétől.
A demográfiai jellemzők közül a szakértők tapasztalatai szerint az iskolai végzettség és az anyagi körülmények egy esetben mindenképpen meghatározók. Az alacsony iskolai végzettségű és mélyszegénységben élő személyek jogi attitűdje az átlagostól eltérő, rendkívül alacsony jogi éberségi szinttel jellemezhető. A főként nem Budapesten, kistelepüléseken vagy szegregátumokban élő személyek ügyei megjelennek ugyan a jogsegély szolgálatok látókörében, de jellemzően nem közvetlenül az érintettek keresik fel őket. Előfordul, hogy a településen lakó, magasabb szintű jogi éberséggel rendelkező jóakaró, az adott ügyben már tapasztalattal rendelkező személy, vagy magasabb iskolai végzettségű ismerős kér segítséget, esetleg hozzátartozó, vagy olyan szomszéd vagy „jóismerős” fordul a jogsegélyszervezetekhez, aki érzékeli, hogy az érintett személyt valamilyen „igazságtalanság” érte. Ezekben az esetekben az érintett személyek számára kellő tájékoztatás után érthetővé válik a helyzet (tényállás), de a hivatalos jogi eljárás vállalása ebből nem következik automatikusan.
Az a jelenség, hogy nem a közvetlenül érintett személy kér tanácsot az adott szervezettől, általánosnak mondható. Minden szakértő találkozott olyan üggyel vagy hallott olyan esetről munkája során, amikor valamilyen okból kifolyólag (szégyenérzet, korlátozott információk, negligancia, bizalmatlanság stb.) az érintett hozzátartozója (szülő, gyermek, testvér, társ) vagy barátja, ismerőse kért tanácsot a konfliktusos élethelyzettel kapcsolatban. Ezekben az esetekben arra vonatkozó információ sajnos nincsen, hogy az érintett minderre hogyan reagált, a tájékoztatást követően milyen startégiát választott – választott-e egyáltalán stratégiát jogainak érvényesítéséhez. Ahogy az sem egyértelmű, hogy az adott személy maga tisztában volt-e az általa sérelmesnek vélt élethelyzet jogi dimenziójával, azaz ebben az esetben nem meghatározható a jogi éberség szintje.
Amennyiben a jogi éberség komponensébe beleértjük azokat az eseteket, amikor az érintett személy már kapcsolatba került valamilyen hatósággal/szervezettel vitás jogi kérdésben, tehát a hatóság/szervezet elindított valamilyen eljárást vagy intézkedett az ügyben vele szemben, a negligálás mint stratégia/attitűd a kérdőívben szereplő tartalomtól eltérő módon is értelmezhető. A szakértők tapasztalatai szerint ugyanis – iskolai végzettségtől és anyagi helyzettől szinte függetlenül – létezik egyfajta halogató, az ügyről „tudomást nem vevő” hozzáállás is. Olyan esetek tartoznak ide, amikor az érintett személy a hatóságtól/szervezettől értesül arról, hogy valamilyen jogszabályba ütközik a magatartása, de erről nem vesz tudomást (pl. kidobja az értesítést, fel sem bontja a levelet, továbbra sem a felszólításnak megfelelően cselekszik stb.). Tulajdonképpen „abban bízva” teszi mindezt, hogy az ügy „majd megoldódik valahogy”, az ő személyes közreműködése nélkül. Nem szabad összekeverni ezt a magatartást azzal, amikor valaki ténylegesen nem érti, hogy mi történik. Ezekben az esetekben a jogi éberség feltételezhető, de átkerül egyfajta homályos térbe.
Összességében a jogi éberség szintjével kapcsolatban a szakértői interjúk alapján megállapítható, hogy annak képessége, hogy egy adott élethelyzetet sérelmesnek tartson valaki („szabad ilyet? / ez jogos? / igazságtalan / nem normális / szokásostól eltérő”) jellemzően megvan az emberekben, ugyanakkor annak megítélése, hogy valóban a jog világába, az igazságszolgáltatás intézményeire tartozik-e a konfliktus, már nem feltétlenül. Jogterülettől vagy ügytípustól függetlenül megfigyelhető az a jelenség, hogy az adott személy „csak el akarja mondani a történetét [valakinek, akit kompetensnek tart]”, és nem áll szándékában konkrét lépéseket tenni (jogok mobilizálásának komponense). Véleményem szerint idetartoznak azok az esetek is, amikor sok évvel ezelőtti élethelyzettel, panasszal fordulnak a szakértőkhöz az érintettek, amikor már nincs lehetőség érdemi megoldásra.
A jogok azonosításának komponenséről a kutatócsoport kezdeti feltételezése a következő volt: az erős jogi éberséggel rendelkező személyek közül sem lesz mindenki képes nyelvileg adekvát módon megragadni konfliktusos élethelyzetének jogi dimenzióját. A kutatók a kérdőívre kapott válaszok könnyebb feldolgozhatósága érdekében megkülönböztették a jogok nyelvének explicit és implicit használatát. Előbbi arra utal, amikor a kérdőív kitöltője válaszában kifejezetten megnevezett valamilyen jogot vagy jogosultságot, utóbbi esetben a válaszadó csupán jogi jellegű kifejezést / kifejezéseket használt (lásd bővebben itt).
Hasonlóan a kérdőív eredményeihez, a szakértők beszámolója alapján jogterület illetve élethelyzet függő, hogy megfelelő jogi kifejezéseket használ-e az adott élethelyzet ismertetése során az érintett személy. Általában a konfliktus leírásakor sem explicit sem implicit módon nem használják a jogi szaknyelvet, de vannak olyan területek, amelyeknél kifejezetten jellemző az explicit jogi nyelvhasználat. Ahogy korábban említettem, a munka világával kapcsolatosan kifejezetten erős a jogi éberség a laikus személyek körében. Nem meglepő tehát, hogy az egyik olyan terület, amelynél magas a jogok azonosításának szintje, a munkaerőpiac, azon belül egyrészt az anyák munkáltatókkal fennálló konfliktusa (várandósság körüli vitás helyzetek, munkaviszony jogellenes megszüntetése stb.), másrészt az olyan fizikai munkások munkahelyi körülményeivel összefüggő konfliktusok, ahol komoly jelentősége van például a munkavédelmi felszerelésnek, a pihenőidőnek stb. Emellett a másik olyan terület, ahol jellemző az explicit jogi nyelvhasználat, a különböző típusú diszkrimináció. Ez mind az anyák munkaerőpiaci tapasztalatai kapcsán, mind az egyéb védett tulajdonság miatt hátrányosan megkülönböztetett személyek esetén gyakori. Ilyen esetekben az Egyenlő Bánásmód Hatóság, a sérelemdíj, a kártérítés megjelenik az elbeszélésekben.
Hasonlóan a kérdőív eredményeihez, a szakértői interjúk alapján is megerősíthető, hogy a szociáldemográfiai változók közül a kornak van hatása a második komponens kapcsán: minél idősebb a konfliktusos élethelyzetben álló személy – vagy az, aki közvetlenül nem érintett, de segíteni szeretne az adott személynek –, annál inkább jellemző, hogy (pontosabban) használ jogi kifejezéseket. Fontos azonban megjegyeznem, hogy a szakértők közül nem mindenki tudja a hozzájuk fordulók korát pontosan, és a tevékenységük során több esetben nem is derül ki sohasem a pontos születési évszám.
A jogsegélyért fordulókat illetően, a tapasztalatok alapján általában megjegyezhető, hogy nehézséget okoz a jogilag releváns tények „kinyerése” a sérelmesnek tartott élethelyzetek leírásából. Ez véleményem szerint érdekes további kutatási kérdés lehet a jogok azonosításának komponense kapcsán. A szakértők beszámolói szerint elenyésző azoknak a száma, akik ismerik a megfelelő szabályokat, (jól) tájékozottak ügyükben, és mindent megtesznek azért, hogy jogi úton rendezzék konfliktusukat. Itt ismét megjegyezném, hogy az interjúalanyok mindegyike olyan tapasztalattal rendelkezik, amelyben az érintett személy hierarchikusan alárendelt viszonyban áll valamilyen intézménnyel / hatósággal.
Mind a jogok azonosításának, mind a jogok mobilizációjának komponensével kapcsolatban megjegyezhető, hogy erősebb jogi éberség mellett sem könnyű eligazodni laikusként a különböző jogszabályok, hatóságok, intézmények között. A szakértők elmondása alapján jellemző az információhiány – itt komoly jelentősége van az iskolai végzettségnek, és még inkább az anyagi helyzetnek –, de a megfelelő jogszabályok megtalálása sem biztosítja azt, hogy az érintett személy képes beazonosítani azt az intézményt, amely az adott konfliktusos élethelyzetben segíthet (eljárhat). Ezt a nonprofit szervezetek különböző tájékoztatókkal próbálják orvosolni, de a jogosultságkultúránkból hiányozni látszik valamiféle alapszintű jogismeret, intézményrendszer ismeret.
Kezdeti feltételezésem szerint a komponensek egymásra épülnek, azaz a jogok azonosításának komponense feltételezi a jogi éberség komponensének meglétét, és e kettő együtt vezethet a jogok mobilizációjának komponenséhez. Azonban ahogy a korábbiakban láthattuk, a szakértők tapasztalatai némiképp cáfolták ezt a kötött sorrendet. A jogok azonosításának komponense ugyanis nem mutatkozott szükséges feltételnek ahhoz, hogy a jogok mobilizációjának képességével rendelkezzen az adott személy. Ahogy erős jogi éberség és explicit jogi nyelvhasználatból sem feltétlenül következik a jogok mobilizációja. A szakértői interjúk segítettek árnyalni a kérdőív eredményeit, ugyanakkor újabb / további izgalmas kutatási kérdéseket vetettek fel számunkra. Az elkövetkező időszakban további szakértői interjúkat készítünk, amelynek eredményei újabb érdekességeket hozhatnak.
_____________________________________________
A blogbejegyzés az NKFI FK 125520. számú, A jogosultságkultúra hiánya a közép-európai jogi kultúrákban. Mítosz vagy valóság? projekt keretében készült.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.