Szontagh VeronikaMennyire vagyunk képesek felismerni konfliktusainkban a jogi dimenziót? Képesek vagyunk-e a jog nyelvén megfogalmazni konfliktusainkat? Milyen mértékben vagyunk hajlandók jogi eljárást indítani? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ „A jogosultságkultúra hiánya a közép-európai jogi kultúrákban. Mítosz vagy valóság?” elnevezésű kutatási projekt.[1] A kutatás a jogosultságokkal kapcsolatos attitűdöket vizsgálja Magyarországon, valamint nemzetközi összehasonlításban holland és szerb adatokkal. A 2019. szeptember 17-én megrendezésre kerülő workshopon a hallgatóság megismerhette a kutatás elméleti keretét, módszertanát és első eredményeit is. A workshop keretében felkért hozzászólók opponálták a kutatás első fázisát, e sorok szerzője folytatja a sort, és röviden összefoglalja gondolatait, dilemmáit és kérdéseit a kutatással kapcsolatban.
A kutatás fő problematikája és központi fogalma a jogosultságtudat (rights consciousness), amely kifejezés a jogi kultúránál szűkebb értelmű, ami kiemelten fontos, mivel az empirikus kutatások megtervezésekor a konceptualizálás és operacionalizálás folyamatára az átlagosnál nagyobb hangsúlyt kell fektetni. A jogosultságtudat fogalmának konceptualizálásakor egy háromkomponensű meghatározás született meg, amely magában foglalja a jogi éberség, a jogok azonosítása és a jogi mobilizáció dimenzióját (bővebben az egyes dimenziókról). Ez a fogalom lehetőséget ad arra, hogy minél pontosabb képet kapjunk a magyar társadalom attitűdjéről a jogosultságtudat kapcsán. Mivel a nemzetközi szakirodalomban a fogalom egységes meghatározása hiányzik, ezért a fogalmi bizonytalanság kiküszöbölésére a kutatás kevert módszertant alkalmaz.
A kvantitatív és kvalitatív módszerek vegyítése és alkalmazása teljesebb képet adhat a kutatás kérdéséről, a társadalom attitűdjéről. A workshopon több megszólalás is a kutatás kérdőívével volt kapcsolatos, néhány dilemmát érdemes megemlíteni ezek közül. Például felmerült, hogy a nyitott kérdés nehezen értelmezhető[2] – főképp a jogosultság kifejezésének értelmezése. Egy társadalomban eltérő kommunikációs szinttel rendelkeznek az egyes társadalmi csoportok, így ennél a kérdésnél felmerülhet, vajon mindenki egyformán értette-e ezt a kérdést. A módszertani beszámolón az is elhangzott, hogy a válaszadási hajlandóság nyitott kérdések esetében általában alacsonyabb. Ezt a kutatás első eredményei nem támasztották alá, a válaszadási hajlandóság viszonylag magasnak bizonyult, így feltehetőleg érdemi eredményeket olvashatunk majd a jogok azonosításának dimenziójáról.
Mind az első írásos beszámolókban, mind a workshopon kevés szó esett arról, hogy a kutatás kvalitatív része (szakértői interjúk) hogyan épül fel, mi is a célja azon túl, hogy árnyalja a nagymintás adatokat. Továbbá kérdés, miként zajlik a szakértők kiválasztása az interjúkhoz. Mivel ez a kutatási szakasz még most is folyamatban van, így a következő sorok nem kritikai szándékúak, inkább csak gondolatfelvetések. Fontos leszögezni, hogy a vegyes módszertan kifejezetten alkalmas arra, hogy komplexebb képet kapjunk a kutatási kérdésünkről, hiszen az egyes módszerek hiányosságai és az egyéb módszerek előnyei kiegészítik egymást. A megkérdezett szakértők tapasztalataikkal és tudásukkal hozzáadnak a kutatási kérdés megértéséhez, de a jelen kutatás első interjús eredményei, tapasztalatai felvetnek egy-két problémát.
Az első dilemma, hogy az eddigi interjús tapasztalatok erősen kötődnek Budapesthez, általánosabban szólva a nagyvároshoz.[3] Az egyik meginterjúvolt szakértő szerint például az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) iránt nagy a bizalom, ami feltételezésem szerint azt vonja magával, hogy bátrabban is fordulnak hozzájuk. Ez véleményem szerint főként Budapestre lehet igaz, mert ha megnézzük az EBH 2018-as tevékenységéről készített tájékoztatót, látható, hogy az adott évben több mint 780 beadvány érkezett a hatósághoz, és ebből mindössze 64 olyan panaszt továbbított a megyei referensi hálózat. Ha ezt a 64 ügyet leosztjuk a megyékre, átlagosan csupán 2-3 ügy jut egy megyére. Az adatokból úgy tűnik, hogy a vidéki lakosság nincs akkora bizalommal a hatóság (intézmény) iránt, de természetesen nemcsak bizalmi kérdésről van szó, hanem a jogtudat és a jogismeret dilemmájáról is. Feltételezésem szerint a nagyvárosban élő emberek hozzáférése a jogi segítséghez és támogatáshoz szélesebb körű, könnyebben el tudnak jutni addig a pontig a konfliktusaikkal, hogy jogi eljárást indítsanak, azaz erőteljesen eltérő lehet régiónként a joghoz való hozzáférés.
Ehhez valamelyest kapcsolódik a következő dilemma is: a szegregátumokkal kapcsolatos interjús adatok. Az interjúk tapasztalata alapján elmondható, hogy a városokban, nagyvárosokban a szegregált, hátrányos helyzetben élők körében a jogi éberség szinte egyáltalán nem létezik, és az ott élők nevében sokszor más kér segítséget, más tereli jogi útra a konfliktusokat (például civil szervezetek). A kistelepülési, falusi szegregált körülmények között élők csak kivételes esetben találkoznak olyannal vagy tudnak olyanról, aki jogi segítséget nyújtana számukra. Emellett az intézményi bizalom alacsony szintje miatt sem jutnak el odáig, hogy ügyeiket jogi útra tereljék. Ezt az alacsony bizalmi szintet mutatják H. Szilágyi István és Kelemen László Miként vélekedünk a jogról? című, nemrégiben megjelent kötetének egyes adatsorai is. Az egyik kérdés arra vonatkozott, van-e értelme ügyeinkkel közhivatalokhoz fordulni. Az adatok alapján látható, hogy minél alacsonyabban iskolázott valaki, minél kisebb településen él és minél súlyosabb anyagi problémákkal küszködik, annál alacsonyabb az intézményi bizalom szintje.[4] Ezzel a most ismertetett kutatás kvantitatív adatai összhangban állnak: minél inkább iskolázott valaki, annál inkább bizalommal van az állami intézmények iránt, annál inkább hajlandó jogi útra terelni konfliktusát.
Kiindulhatunk-e abból a feltételezésből, hogy ha az intézményi bizalmatlanság szintje magas, plusz a jogi éberség szintje alacsony, akkor a jogi mobilizáció sem jelentős? Feltehetőleg igen. Érdekes lesz látni, hogy a kutatási adatok megerősítik-e vagy megcáfolják ezt a feltevést. Felmerülhet egy olyan kérdés is, mi van azokkal, akik hajlandók lennének az állami intézményrendszerben jogi eljárást indítani, vagyis a jogi mobilizáció komponense megvan, de nem kapnak segítséget, nem jutnak túl a bürokratikus akadályokon, intézményi diszkriminációval találkoznak, nincs anyagi lehetőségük rá vagy bizalmatlanok.
A kutatás kvalitatív része a fentebbi dilemmákra adhat válaszokat, vagyis arra, vajon a vidéken élő interjúalanyok hasonló tapasztalatokkal bírnak-e, mint a budapestiek. Úgy vélem, érdemes eltérő méretű településekről, eltérő régiókból interjúalanyokat megkérdezni a jogosultságtudatról, hiszen így teljesebb kép alakulhat ki a társadalom attitűdjéről, illetve – ahogyan a workshopon is elhangzott – a fókuszcsoportos módszertan bevonása is hozhat újabb eredményeket, dimenziókat. Határozottan úgy vélem, hogy a fókuszcsoportos módszertan adta többlet, amely a szereplők kommunikációjából, eszmecseréjéből fakad, olyan új nézőpontokat, új kérdéseket vagy akár összefüggéseket vethet fel, amelyek nem biztos, hogy az egyéni szakértői interjúkban megjelennek.
Ahogy fentebb már említettem, a kutatás első eredményei azt mutatják, hogy a jogi éberség szintje hazánkban általánosan alacsony. Milyen okok húzódhatnak meg az alacsony szintű jogi éberség mögött? Nyilván a kutatás is keresi erre a válaszokat, de néhány példa már a workshopon is elhangzott. Ilyen lehet az általános információhiány, az intézményekkel szembeni bizalmatlanság, valamint annak az érzése, hogy egyes intézményekkel – például az adóhatósággal – szemben nem lehet esélye egy magánembernek. Ahogyan a kutatás bemutatóján is elhangzott, a jogi út nem elsődleges stratégia; ez kifejezetten igaz, ha egy másik magánszeméllyel fennálló konfliktusról beszélünk. Itt szükséges megemlíteni, hogy – összhangban a nemzetközi kutatásokkal – a jogi éberség szintjének esetében a szociodemográfiai változók nem mutatnak szignifikáns kapcsolatot. Habár ez az eredmény nem mondott újat, hiszen beilleszkedik a kutatási előzményekbe, mégis fontos elgondolkodnunk rajta, ez vajon miért van így. Szerintem érdemes okként megfontolni a jogi oktatás teljes hiányát a közoktatásban. A közoktatás jelenleg nagyon kis mértékben fordít figyelmet arra, hogy a fiatalok úgy kerüljenek ki a középfokú oktatásból, hogy valamilyen szintű jogi ismereteket megszerezzenek. Nem a pontos tárgyi jogi tudás volna a legfontosabb, hanem az, hogy jogtudatos állampolgárok legyenek, ismerjék a jogaikat és természetesen a kötelezettségeiket. Ez növelhetné a jogi éberség szintjét, a jogok azonosításának képességét és a jogi mobilitási hajlandóságot. Badó Attila tanulmánya így fogalmaz: „a társadalom jogismereti szintje a közoktatás színvonalával, azon belül a joggal kapcsolatos ismeretek oktatásának hatékonyságával is összefüggést mutat. Érdemes tehát foglalkozni azzal, hogy a közoktatásban milyen szerepet szánjunk a jogismeret fejlesztésének.”[5]
A kutatás fontos célt tűzött ki maga elé, várhatóan az eredmények sokat el fognak árulni a magyar társadalom attitűdjéről a jogosultságtudat kapcsán. A nemzetközi összehasonlítás megmutatja Magyarország helyét, hogy mennyire hiányzik vagy sem a jogosultságkultúra. Sőt talán ezek az eredmények közvetetten akár többet is mondhatnak a hazai jogállamiságról, demokráciáról, hiszen a jogosultságtudat szintje, az intézményi bizalom, a joghoz való hozzáférés mind-mind árulkodó indikátorai lehetnek a demokrácia állapotának.
_____________________________________________
[1] NKFIH FK 125520: A jogosultságkultúra hiánya a közép-európai jogi kultúrákban. Mítosz vagy valóság?
[2] A nyitott kérdés így hangzik: „Érint-e ez az eset valamilyen jogot, jogosultságot Ön szerint? Ha igen, milyet? Kérem, írjon le mindent, ami eszébe jut!”
[3] Itt újból fontosnak érzem leszögezni, hogy a kutatás e fázisa jelenleg is tart, így megtörténhet, hogy a későbbiekben a jelenleg általam hiányosságnak érzett adatok is meg fognak jelenni a kutatásban.
[4] Az állítás így hangzott: Nincs sok értelme a közhivatalokhoz fordulni, az átlagember baja nem érdekli őket.
H. Szilágyi István – Kelemen László: Miként vélekedünk a jogról? Szociálpszichológiai kutatás 2018 (Budapest: HVG-ORAC, 2019) 90–91.
[5] Badó Attila: „Jogismeret a közoktatásban” Iskolakultúra 2015/7–8, 97.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.