Timár BalázsA napokban jelent meg egy sajtó-helyreigazítási eljárás nyomán született helyreigazító közlemény, amely egy szinte napra pontosan négy hónappal korábbi cikk állításait cáfolta. A helyreigazító közlemény az eredeti cikk több mint 90 százalékát annulálta. Felmerül a kérdés, hogy alkalmas-e az effektív jogvédelemre egy olyan rendszer, amelyben végső soron bő negyedévvel később következik a jogsérelem orvoslása.
A sajtó-helyreigazítás szabályai az elmúlt közel egy évtizedben estek át gyökeres reformon, amelynek nyomán két jogszabály rendelkezéseit kell együttesen alkalmazni. Míg a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) 12. §-a tartalmazza a sajtó-helyreigazítás lényegét és alapjait, az érvényesítés kereteit a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 495–501. § határozza meg. A gyakorlat az utóbbi jogszabály hatálybalépése óta kapkodja a fejét, hiszen egy csapásra sikerült a jogbiztonság határát feszegető kódexet adni a jogkereső polgároknak, ugyanakkor az előzetes várakozások és a deklarált jogalkotói célkitűzések ellenére nem sikerült érdemben gyorsítani a jogérvényesítést még olyan kényes ügyekben sem, mint a sajtó-helyreigazítás.
Az Smtv. hivatkozott szakaszában platformtól függően 5–8 nap áll rendelkezésre a helyreigazító közlemény közzétételére, ugyanakkor a Pp. 495. § (1) bekezdése alapján eleve a megjelenéstől számított 30 napon belül kell a helyreigazítás iránti kérelmet előterjeszteni. Ez utóbbi a sajtó gyakorlatilag véglegesnek mondható internetre költözését követően érthetetlen, hiszen a hírekről már egyetlen megosztással értesülhetünk, ahogy a sérelmezett sajtóközleményeket is véres kardként hordozzák körbe az azonos szellemiségű sajtótermékek – szemben a helyreigazító közleménnyel, amelyet már mérsékelt igyekezettel emelnek át.
Ez azt jelenti, hogy a sajtótermékben a helyreigazító közlemény, ha nem vitás, hogy – eufemizmussal élve – tévedett a szerző, gyakorlatilag 35 nappal később jelenik meg. Felmerül a kérdés: az olvasó emlékszik arra, hogy mit olvasott a neten bő egy hónapja? Jó eséllyel arra még csak-csak, hogy volt valami ügy azzal a fegyverrel, ahogy arra Moldova hivatkozik.
Viszonylag ritka, hogy egy sajtóközlemény helyreigazítása azonnal megtörténjen, így a sérelmet elszenvedett előtt egyetlen út marad: keresni egy ügyvédet, aki lehetőség szerint ért a sajtó-helyreigazításhoz, megfizethető, és nem áll szerződéses kapcsolatban az érintett orgánummal vagy annak valamely kapcsolt részével. Ezt követően keresetet terjesztenek elő az illetékes törvényszéken, amely jellemzően a Fővárosi Törvényszék, az ország egyik legleterheltebb bírósága. A Pp. kodifikációja során álláspontom szerint nem borította volna fel az ad hoc jellegű gyűjtést, ha a valóságot szem előtt tartva kijelöltek volna egy Budapesthez közeli törvényszéket, amely kizárólagos illetékességgel rendelkezne az ilyen ügyekben. Oda lehet koncentrálni a szakértelmet, valamint biztosítani a gyors ügyintézést. Mert bár a jogalkotó vonakodik ezt fel- vagy épp elismerni, az időnek itt kulcsszerepe van.
A keresetlevelet a Pp. 496. § (3) bekezdése szerint a közlési kötelezettség utolsó napjától számított 15 napon belül kell benyújtani, vagyis utolsó napokkal számolva ekkor tart az ügy 50 napnál – összehasonlításképp: egy-egy választási kampány nem tart sokkal tovább.
A Pp. 497. § (1) bekezdése alapján – amennyiben a keresetlevél perfelvételre alkalmas – a bíróság legkésőbb a keresetlevél előterjesztésétől számított 15. napra kitűzi a perfelvételi tárgyalást. Itt tehát a jogalkotó abból a feltevésből indul ki, hogy a sérelmet elszenvedett fél és ügyvédje együttesen olyan beadványt nyújtanak be, amelyben egy, a végletekig leterhelt törvényszéki bíró nem talál kivetnivalót. Itt bár felgyorsulnak az események, halasztásra azért maradt elvi lehetőség, ráadásul a korábbi kódex (1952. évi III. törvény) rendelkezéseinél sokkal tágabb keretek közt.
A korábbi szabályozás szerint a tárgyalást – legfeljebb nyolc napra – csak akkor lehet elhalasztani, ha ezt a felperes kéri, vagy a már feltárt bizonyítékok a bizonyítás eredményességét valószínűsítik [1952. évi III. törvény 345. § (2) bekezdés]. A Pp. 498. § (2) bekezdés a) pontja szerint az érdemi tárgyalást akkor lehet elhalasztani, ha ezt valamely fél kéri, és a már feltárt bizonyítékokkal vagy egyéb módon valószínűsíti, hogy az általa felajánlott bizonyítás alkalmas és eredményes lehet a keresetben, illetve védekezésben előadottak igazolására vagy cáfolatára. Az új szabályozás tehát lehetőséget biztosít arra, hogy az alperesként szereplő sajtószerv is bizonyítással éljen, ami mellett ugyan lehet érvelni, de talán alappal elvárható, hogy miután feltehetően a „nyomban cáfolhatóság” körében kívánt tartózkodni korábbi közleménye helyreigazításától, a tárgyaláson előterjessze a birtokában lévő bizonyítékot. Ezzel a jogalkotó gyakorlatilag a sajtószervek időhúzását legalizálta, egyúttal további 15 nappal megtoldva az eljárást, amely így extrém esetben 80 napnál tart, amely alatt – mint tudjuk – körbe lehet utazni a Földet.
További 15 nap áll rendelkezésre az ítélet írásba foglalására [Pp. 499. § (2) bekezdés], aminek köszönhetően immár 95 nap telt el a sérelmezett közlemény óta. Speciális szabály hiányában irányadó a Pp. 365. § (6) bekezdése, amely szerint 15 nap áll rendelkezésre a fellebbezés előterjesztésére, amely határidő kezdőnapja a határozat közlésének napja, így eljutottunk a 110 naphoz, amelyhez kapcsolódik a másodfokú bíróság további 15 napja, ez alatt el kell bírálnia a fellebbezést – immár fő szabály szerint tárgyaláson kívül [Pp. 501. § (1) bekezdés]. Vagyis az eredeti közleményhez képest 135 nap telik el, mire jogerős és végrehajtható ítéletet kapnak a felek. Ekkor még mindig kezdeményezhetnek a felek felülvizsgálati eljárást, ugyanakkor a felülvizsgálati kérelem benyújtásának a határozat végrehajtására nincs halasztó hatálya (Pp. 416. §), bár itt lehet kérni a felfüggesztést. Tegyük fel, hogy a sajtószerv érvelése meggyőzi a Kúriát, ekkor a legfőbb bírói fórumnak 60 napja van a döntésre, amit ha teljesen kihasznál, az eredeti közleményhez képest 195 nap telik el. Az általam vizsgált ügyben a helyreigazítandó és a helyreigazító közlemény megjelenése között 127 nap telt el, vagyis sikerült tartani a törvényi határidőket, és nem került az ügy a Kúria elé – ugyanakkor négy hónap így is eltelt, amelybe belefért egy EP-választási kampány is, ahol a sérelmezett közleménynek járulékos következményei is lehettek.
Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy indokolt-e ilyen tág határidőket engedni a sajtó-helyreigazítási eljárásokban, vagy esetleg lehetne szorosabb intervallumokban gondolkodni. A hazai sajtójogi szabályok korábban – az internet előtti korban! – lényegesen feszesebb tempót diktáltak. Mérlegelni szükséges természetesen azt is, hogy a más jogterületekről ismert notice-and-take-down eljárás mennyiben jelentené a véleménynyilvánítás korlátozását, hiszen a helyreigazítás iránti kérelem ekként is előterjeszthető lenne, és semmi nem indokolja, hogy ennek előterjesztésére 30 napja legyen az érintettnek, miként az sem indokolható, hogy a törvényszék előtti eljárásban 15-15 napos határidők legyenek. Összehasonlításképp: az 1914. évi XIV. törvénycikk 21. §-a értelmében a királyi járásbíróság a panasz nyomán legkésőbb három napon belül tárgyalást tűzött ki, amelyről a panaszost és a szerkesztőt értesítette. A tárgyalást elnapolni nem lehetett. Bizonyítást csak a 20. § 4. pontjára („a helyreigazítás valótlansága nyomban kétségbevonhatatlanul nem bizonyítható") lehetett felvenni. A járásbíróság ítélete ellen 24 órán belül egyfokú fellebbezésnek volt helye, amelyet az illetékes királyi törvényszék tanácsülésben három napon belül bírált el.
Első ránézésre indokolatlannak tűnik visszanyúlni a 105 évvel ezelőtti szabályozáshoz, ugyanakkor meg kívánom jegyezni, hogy a Pp. megalkotásakor – ha csak a szavak szintjén is – az 1911. évi, némileg elfogult véleményem szerint a hazai kodifikáció egyik mesterművének tekinthető Plósz-féle Pp. volt irányadó, amely egyazon korszak szülöttje.
Az pedig már nem az eljárási határidőkre vonatkozó kérdésfeltevés, hogy a helyreigazítás mellett gyakran megítélt sérelemdíj valóban jelent-e visszatartó erőt, vagy csak az adott sajtótermék előre kalkulált költsége, amely mérlegelés tárgyát képezheti (pestiesen szólva: többet hoz-e, mint visz a cikk?).
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.