A kutatás elméleti és módszertani alapjainak tisztázásánál már utaltunk arra, hogy a jogosultságtudat (rights consciousness) fogalma közvetlenül nem alkalmazható empirikus elemzési célokra, elsősorban komplexitása, többdimenziós tartalmi jellege miatt. Ezért a jogosultságtudat fogalmát három olyan komponensre bontottuk fel, amelyek együttes vizsgálatával lehetséges a jogosultságtudat tudományos igényű meghatározása és operacionalizálása, empirikus megközelítése. Ez a három komponens: (i.) a jogi éberség komponense (rights awareness component), (ii.) a jogok azonosításának komponense (rights identification component), valamint a jogi mobilizáció komponense (legal mobilization component). E blogbejegyzésben az első komponensre vonatkozó magyar adatok elemzésével foglalkozunk.
A jogi éberség komponense azt ragadja meg, hogy egy adott szituációban mennyire képesek a résztvevők bizonyos konfliktushelyzetekben felismerni, hogy azoknak van jogi dimenziójuk is. Csakis ekkor merülhet fel ugyanis valakiben, hogy neki az adott helyzetben jogai lehetnek – amelyeket aztán államilag biztosított jogi mechanizmusok révén akár ki is kényszeríthet, hétköznapi nyelven szólva „jogi útra terelheti az ügyét”. A kérdőívben öt szituációval olyan mindennapi élethelyzeteket modelleztünk, amelyek során evidensen sérül valamilyen jog (szerződésszegés történik, csorbát szenved a láthatási jog, a kártérítési jogosultság, sérül a jog a tisztességes eljáráshoz, illetve az ügyvédi képviselethez).
Az öt szituáció
- Egy kisebb baleset után szóban megállapodott a balesetért felelős másik féllel, hogy ő kijavíttatja az Ön autóján keletkezett károsodásokat. A másik fél ezt nem teszi meg.
- Elválik. A bíróság úgy dönt, hogy a volt férjénél/feleségénél helyezi el a gyereket, Ön pedig hétvégénként találkozhat vele. A volt házastársa azonban megakadályozza a találkozást.
- Házát természeti csapás miatt tűzkár éri. A biztosító úgy dönt, hogy a károknak csak egy kisebb részét téríti meg.
- Az adóhatóság további adó befizetését írja elő az Ön számára, de meg van győződve arról, hogy ezt nem kell befizetnie a hatályos adójogszabályok alapján.
- Valamilyen okból letartóztatják a gyerekét és a rendőrség nem teszi lehetővé, hogy ügyvédet hívjon.
Az öt szituáció közül minden válaszadónak három kapcsán kellett véleményt nyilvánítania – a szituációk kiválasztását véletlen rotációval határoztuk meg. Ezekben az élethelyzetekben közös, hogy bár mindegyik értelmezhető a jogok szempontjából, a hétköznapi gyakorlatban gyakran más, nem jogi jellegű informális konfliktuskezelési megoldásokkal próbálkozunk. Valamennyi szituációnál a következő válaszalternatívák közül lehetett választani:
- Nem szórakoznék a dologgal, hagynám az egészet a fenébe.
- Mindenképp megpróbálnék személyesen megállapodni a rongálást okozó másik féllel.
- Más megoldást keresnék befolyásos ismerőseim és barátaim segítségével.
- Beszélnék egy jogi szakértővel vagy egy olyan barátommal, akinek van tapasztalata hasonló ügyekben a lehetséges jogi megoldásról.
- Saját magamtól jogi eljárást indítanék.
Mint látható, a válaszalternatívák a negligenciától az önálló, tudatos jogi eljárásindításig terjedtek, beleértve a személyes megállapodás lehetőségét, a kapcsolati tőke aktiválását és a jogi szakértő bevonását. Úgy véljük, hogy ez az öt lehetőség lefedi azokat a tipikus stratégiákat, amelyeket ilyen konfliktushelyzetekben a magyar társadalomban szokásszerűen alkalmazunk.
Korábbi kutatási eredmények alapján azt vártuk, hogy a válaszadók nagyobb arányban fogják azokat a válaszalternatívákat megjelölni, amelyek nem a jogi útra vonatkoznak, hanem más típusú megoldást kínálnak. Ezt a feltételezést az adatok igazolták, a válaszok megoszlása azonban több érdekességre is rámutat a magyar társadalom jellemző konfliktuskezelési attitűdjei kapcsán. Egyrészt ilyen konfliktushelyzetekben szélsőségesen ritka, a válaszadók alig 1-2%-ánál figyelhető meg negligencia, de a befolyásos barátok megkeresése is csupán a válaszadók elenyésző kisebbségében (2-4%) merül fel reális alternatívaként. A befolyásos barátokon keresztüli konfliktusmegoldás a legnagyobb arányban az ötödik szituáció (az ügyvédhez való jog megtagadása a rendőrségen) kapcsán merült fel a válaszadókban, de az ezt választók aránya itt is csak a 4%-ot érte el. Azaz a magyarok döntő többsége jogi dimenzióval is rendelkező konfliktushelyzetekben a közvetlen (mediálatlan) személyes megállapodástól, a jogi szakértővel való konzultációtól vagy az ügy jogi útra terelésétől remél megoldást.
E három lehetőség közül a jogi eljárás indítása a legkevésbé támogatott: ezt az alternatívát a megkérdezettek 3–20% közötti aránya választotta – a helyzetek függvényében. Kifejezetten érdekes, hogy a polgárok személyközi konfliktusok esetében (szóbeli megállapodás megszegése, a láthatási jog gyakorlásának megakadályozása) jelentősen nagyobb arányban hajlanak a jogi eljárás megindítása felé (12% és 19,2%), mint amikor intézményekkel kerülnek konfliktusba, legyen az akár egy biztosító, akár az adóhatóság, akár a rendőrség. Az önálló jogi eljárás indításának hajlandósága az adóhatósággal szemben a legalacsonyabb: ilyenkor mindössze a válaszadók 3%-a választaná ezt az opciót; ebben az alacsony arányban elsősorban az adójog feltételezett bonyolultsága és az intézmény vélt hatalma tükröződhet.
A válaszadók egyértelműen a jogi szakértővel vagy jogi tapasztalatokkal rendelkező barátokkal való konzultációt favorizálják, főként az intézményekkel kapcsolatos konfliktusokban. Biztosítókkal szemben a válaszadók 58%-a, az adóhatósággal történő konfliktus esetén 59%, a rendőrséggel szembekerülve pedig kiemelkedő, 68%-os arányuk fordulna jogi szakértőhöz, jogi tapasztalattal rendelkező baráthoz. A szakértő bevonásának aránya a láthatási joggal kapcsolatos konfliktus esetén a legalacsonyabb (37%) – ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy legszemélyesebb ügyeinket, családi vitáinkat nem szeretjük kivinni a nagyközönség elé.
A közvetlen – azaz az intézményi mediációt nélkülöző – személyes megállapodásra törekvés választása a szakértő bevonására való hajlandósággal ellentétes összefüggést mutat. Amennyiben a konfliktus nem intézményekkel áll fenn, a válaszadók egyharmada (balesetet követő szóbeli megállapodás megszegésénél 31%-uk, láthatási konfliktusnál 36%-uk) igyekezne mindenképp személyesen megállapodni a másik féllel. Az intézmények esetében ez az arány lényegesen kisebb: a biztosítóknál 24%, az adóhatóságnál 28%. A legcsekélyebb reményt a rendőrséggel szembeni konfliktusnál fűzik a közvetlen személyes megállapodás lehetőségéhez a megkérdezettek: ilyenkor csupán 12%-uk próbálkozna ezzel.
A fenti adatok azt mutatják, hogy Magyarországon a jogi éberség meglehetősen alacsony, különösen akkor, amikor intézményekkel kerülünk konfliktusba. A közgondolkodásban a jogi megoldási út önálló választását jellemzően megelőzi a személyes megállapodás és a szakértő bevonásának stratégiája. Ez nem meglepő, hiszen – mint arra a jogi antropológia és a jogszociológia már rámutatott – a társadalmi kontroll többféle módon valósul meg a gyakorlatban, melyek közül a jognak nincs kiváltságos szerepe. Hétköznapi élethelyzetekben valójában több, egymással versengő viselkedésorientáló normatív rendszer hatása alatt hozzuk meg döntéseinket arról, hogyan fogunk hozzá egy konfliktushelyzet megoldásához.
Fenti következtetésünket részben árnyalja, ha a jogi éberség tényezőjét közvetett hatásokon keresztül is megkíséreljük megragadni. Ennek érdekében kérdőívünkben – egy döntési folyamat fázisait modellezve – a jogi dimenzióval is rendelkező konfliktushelyzetek második döntési fázisának mintázatát is feltérképeztük. Így amennyiben a válaszadók a közvetlen személyes megállapodásra törekvés vagy a befolyásos ismerősök, barátok megkeresése mellett döntöttek, rákérdeztünk, hogy amennyiben az elsőként választott stratégia sikertelen, döntenének-e úgy, hogy jogi eljárást indítanak. Azoknál pedig, akik elsőként a jogi szakértővel való megbeszélés alternatíváját választották, szintén rákérdeztünk arra, hogy indítanának-e jogi eljárást akkor, ha a konzultáció fényében a jogi megoldás ígéretesnek látszik. Nem meglepő módon jelentősen megnőtt a jogi eljárás megindítását támogató válaszadók aránya a döntési folyamat második fázisában. Különösen érvényes ez az ígéretes szakértői konzultációk után: ilyenkor valamennyi konfliktushelyzetnél fennáll, hogy a válaszadók több mint 80%-a a jogi eljárás megindítása mellett döntene. Azoknál, akik kezdetben tisztán informális stratégiákkal (azaz közvetlen személyes megállapodással vagy a befolyásos kapcsolatok mozgósításával) kísérleteztek, az elsőként választott döntési alternatívák kudarca esetén lényegesen kisebb a késztetés jogi eljárás kezdeményezésére. Úgy tűnik, hogy az adóhatóság intézménye fogja vissza leginkább a perlési hajlandóságot: a válaszadóknak csupán 52%-a jelezte azt, hogy az informális stratégiák sikertelensége esetén jogi eljárást indítana az adóhatósággal szemben (a megkérdezettek egynegyede nem válaszolt erre a kérdésre, ami sokkal nagyobb a válaszhiány más kérdéseknél tapasztalt arányánál).
Mindez arra utal, hogy ma Magyarországon a jogi eljárás indítása valójában másodlagos stratégia: elsősorban akkor választják ezt a polgárok, ha korábbi informális megoldási kísérleteik kudarcot vallottak, vagy ha egy jogi szakértő, illetve jogi ügyekben tapasztalt barátjuk kifejezetten biztatja őket. Ezzel együtt ha a jogi éberség mérésekor az elsődleges választások mellett a feltételezett döntési folyamat második fázisát is figyelembe vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a jogi dimenziójú konfliktusos szituációkban többségben vannak azok, akik képesek jogi jellegűként is azonosítani egy helyzetet. E kevésbé szigorú megközelítés szerint azoknak az aránya, akiknek „erős” a jogi ébersége, azaz a jogi eljárásra vagy első szándékból, vagy másodlagos alternatívaként reális lehetőségként tekintenek, az ügyvédhez való jog megtagadása esetén a legmagasabb (73%), de még a láthatási jog megtagadása esetén és az adóhatósággal történő konfliktusnál is a válaszadók enyhe többségét (54%) jellemzi. Az „erős jogi éberség” kategóriájába soroltakkal szemben a válaszadók másik csoportját, akik tehát a döntési folyamatnak sem az első, sem pedig a második fázisában nem mutatnak hajlandóságot jogi eljárás indítására, „gyenge jogi éberségű” csoportként azonosítottuk. Ha a modellezett szituációkat összességükben tekintjük, akkor felmérésünk szerint ma Magyarországon azoknak az aránya, akikre a feltételezett konfliktusos helyzetek többségében erős jogi éberség jellemző, 63% (a gyenge jogi éberségűek aránya pedig értelemszerűen 37%).
Megvizsgáltuk, milyen összefüggések rajzolódnak ki a jogi éberség és a különböző szociodemográfiai változók, illetve a szubjektív jogismeret indikátorai között. Összhangban a korábbi nemzetközi kutatási eredményekkel (Gibson–Caldeira 1996), a szociodemográfiai változók túlnyomó többsége Magyarországon sem mutat szignifikáns kapcsolatot a jogi attitűdökkel. Egyértelmű kivétel ugyanakkor a jogi éberség és a vallásosság közötti kapcsolat: adataink azt mutatják, hogy Magyarországon a vallási aktivitás gyakoriságával, illetve a vallási elkötelezettség mélységével párhuzamosan szignifikánsan csökken a jogi éberség. Ez az összefüggés elsősorban az önmagukat katolikus vallásúként azonosítók körében érvényesül, a református (kálvinista) vallási identifikációval rendelkezők csoportja ugyanakkor jogi éberség dimenzióját tekintve nem különbözik szignifikánsan a magyar népesség átlagától. (Más felekezeteket, vallási közösségi csoportokat tekintve az összefüggés keresése vagy eleve értelmetlen az alacsony elemszám miatt, vagy ugyancsak nem állnak szignifikáns összefüggésben a jogi éberséggel.) A vallástalanok, illetve a templomba, istentiszteletre, vallási közösségi eseményre nem járók jogi ébersége ugyanakkor szignifikánsan nagyobb az átlagosnál. Mindez arra is utalhat, hogy a magyar népesség jelentős részének percepciójában ma a vallás és a jog inkább versengő (és kevésbé kiegészítő) normarendszerekként vannak jelen. Figyelemre méltó, hogy bár az önértékelésük szerint nagyobb jogismerettel rendelkezők általában valamivel fogékonyabbak is a konfliktusok jogi dimenzióira, a szubjektív jogismeret szintje csupán korlátozottan – 5%-os megbízhatósági szinten – mutat szignifikáns összefüggést a jogi éberséggel.
Összegezve, az erős jogi éberség, amennyiben a jogi eljárásindítás másodlagos szándékát is figyelembe vesszük, a válaszadók több mint felénél megfigyelhető volt az általunk vázolt konfliktusos szituációkban. Ezzel együtt a magyarok tipikus konfliktuskezelési stratégiája elsődlegesen a közvetlen személyes megállapodás keresése, illetve a jogi szakértővel való konzultáció. Azaz a magyar jogi kultúrában a jogidegenség szintje jelentős, bár az informális mechanizmusok, mint a jogi szakértő tanácsa vagy a mediálatlan személyes megállapodási kísérletek kudarca gyakran a jogi út választására serkenthetik a polgárokat – akkor is, ha nem ez volt az elsődleges szándékuk.
_____________________________________________
A blogbejegyzés az NKFI FK 125520. számú, A jogosultságkultúra hiánya a közép-európai jogi kultúrákban. Mítosz vagy valóság? projekt keretében készült.
_____________________________________________
Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.