Körtvélyesi Zsolt„A pajzs, amely az emberek birodalmát védelmezi”
Közeledik a Trónok harca sorozat befejező évada. A George R. R. Martin által kitalált, gyilkosságokkal teli világ talán nem a jog uralmáról ismert, az alábbiakban mégis egy olyan lényeges mozzanatot mutatok be a jog nyelvén keresztül, amely központi szerepet játszik a történetben. Az egyszerűség kedvéért az írásban a filmsorozatot követem, és nem térek ki a könyvben szereplő többletinformációkra. Az alábbi írás gondolata akkor született, amikor azon törtem a fejem, hogy miként lehetne az egyetemi hallgatókat bevezetni a jogértelmezés izgalmas világába. Egy jóval részletesebb elemzés angol nyelven elérhető az MTA Law Working Papers sorozatban.
Az egymással vetélkedő „trónok” világa a Hét Királyság, amelynek északi határán fal áll, és ennek védelmezője az Éjjeli Őrség. Ennek tagjai önként vagy büntetésként egy eskü letételével egész életükre vállalják a szolgálatot. Az eskü szövege az Őrség alkotmányaként is olvasható: ünnepélyes nyelven megfogalmazva határozza meg a szervezet célját és a tagokra vonatkozó, ezzel összefüggő szigorú korlátozásokat. Ennek értelmében nem házasodhatnak, nem lehet gyermekük, nem szerezhetnek földet.
Az eskü szövege, ahogy ez jogi előírásoknál jellemző, akkor kerül az érdeklődés középpontjába, amikor a tagok között értelmezési vita bontakozik ki. A szöveg szerint az Éjjeli Őrség célja „az emberek birodalmát” védelmezni. Ezt emberemlékezet óta mindenki úgy értette, hogy a faltól északra lakó emberek, a „vadak” – politikailag korrekt és a saját elnevezésük szerinti kifejezéssel: a „szabad nép” – ellen kell megóvni a Hét Királyságot, a „civilizált” világot. A konkurens értelmezés fokozatosan ölt testet, és ahogy ez lenni szokott, nem mentes az egyéni indítékoktól. Az Éjjeli Őrség két tagja, Havas Jon és Samwell Tarly, „testközelből” tapasztalja meg, hogy a „vadak” is emberek, még ha másfélék is: mindketten „vad” lányba lesznek szerelmesek. Ugyanakkor ez a személyes, érzelmi motiváció nem jelenti azt, hogy az újabb értelmezés – nevezzük „befogadónak” az eredeti, „kizáró” értelmezéssel szemben – téves. Nézzük meg, mire jutunk a jogértelmezés hagyományos eszközeivel!
A szövegre koncentráló, textualista értelmezés a nyelvtani szabályok figyelembevételével egy szöveg általános jelentését keresi. Mit jelent az „emberek birodalma”, amelyet védelmezni kell? Ha ez egyszerűen az emberek védelmére utal, tehát a biológiai értelemben vett emberi fajra kell gondolnunk, abba bizonyosan bele kell értenünk a falon túl élő embereket is. Ha viszont a „birodalom” kifejezésen van a hangsúly, és az alatt a faltól délre élők számára ismert monarchikus berendezkedést értjük, akkor a kizáró értelmezésre jutunk. Pusztán textualista értelmezéssel nem tudjuk eldönteni a dilemmát.
Szokásos értelmezési mód, hogy megpróbáljuk kitalálni, mi volt a jogalkotó szándéka, illetve mi volt az elfogadáskor elfogadott jelentése a kifejezésnek. Ez a történeti módszer, az amerikai terminológiában az originalizmus, illetve az utóbbi esetben ennek az „original public meaning” értelmezése, amely mellett például Scalia főbíró érvelt. Ahogy gyakran előfordul, ennek a látszólag kézenfekvő módszernek az alkalmazása nehézségekbe ütközik. Az eskü szövegének keletkezése a homályba vész. Amit bizonyosan tudunk, az az, hogy a hagyomány a kizáró értelmezést követi – ezt hívhatjuk tradicionalista vagy akár precedensalapú értelmezésnek, amely adott esetben eltérhet az originalista olvasattól. Az Éjjeli Őrség, úgy tűnik, évszázadok óta a szabad nép ellen harcol.
“You know nothing, Jon Snow”
Változást az hoz, amikor megjelennek a „Mások”, a holtak seregét vezető lények, akik minden élőre veszélyt jelentenek, ráadásul az elesetteket élőhalottként feltámasztva növelik seregüket. Jon Snow és barátja befogadó értelmezését támogatja, hogy az új ellenség egyként fenyegeti az embereket, sőt a kizáró értelmezést támogatók számára is meggyőző lehet, hogy a szabad nép kiszolgáltatásával a félelmetesebb ellenséget segítik. Ez az eredményorientált megfontolás jó érv lehet amellett, hogy kívánatos döntés a szabad néppel szövetségre lépni, de nem használható közvetlen érvként amellett, hogy az eskü szövegét is ennek megfelelően kell értelmezni, sőt az általánosan elfogadott értelmezést annak ellentétébe fordítani. Tehát lehet jó policy, de nem biztos, hogy helyes interpretáció. Ehhez azt kellene igazolni, hogy a szabály helyes interpretációja attól függ, milyen eredményre vezet, és a társadalmilag hasznosabb olvasatot kell elfogadnunk, például egy utilitarista olvasat alapján a legnagyobb társadalmi hasznosságot megcélozva. Ez utóbbit követi a joggazdaságtani iskola („law and economics”).
Alkalmazhatunk ugyanakkor egy céltételező, sőt funkcionalista értelmezést: abban kell megállapodnunk, hogy mi az eskü szövegének célja, funkciója, és ehhez kell igazítanunk a helyes interpretációt. Ehhez segítséget nyújthat, hogy az eskü és az Éjjeli Őrség küldetése szorosan összefügg azzal a hatalmas fallal, amelynek védelmére szerződtek, arról pedig tudjuk, hogy az élőhalottakat nem engedi át. Ez érv lehet amellett, hogy a valódi, helyesen értelmezett funkció a „Mások” elleni védelem, és régi írásokban arra is találunk utalásokat, hogy ez volt az eredeti célja a fal építőinek. Ez azt jelentené, hogy az originalista és a funkcionalista értelmezés összekötésével meggyőzően juthatunk a befogadó olvasatra. Ezzel elvethetjük a konkurens érvelést mint kulturális rasszizmusba hajló, kirekesztő olvasatot („nem érdemelnek védelmet, mert mások”), ráadásul ez az értelmezés megfelel annak a humanitárius, morális nézőpontnak, amelyet a sorozat sugall.
Az alkotmány morális olvasata mellett talán a leghíresebben érvelő jogász Ronald Dworkin volt, aki szerint úgy kell a meglehetősen általános megfogalmazásokat értelmezni, mint amelyek erkölcsi elveket, mindenekelőtt az igazságosság elvét, annak megvalósítását szolgálják. Ő volt az is, aki szerint a bírói jogértelmezést úgy kell felfognunk, mint amelyet esetről esetre úgy alakítanak, mintha egy regény fejezeteit eltérő szerzők írnák: egy új fejezet megírásakor kötnek minket a korábban megírt fejezetek, fordulatok, szereplők, de van bizonyos szabadságunk a történet alakításában. Kérdés, ebbe a szabadságba belefér-e, hogy a korábban elfogadott értelem annak ellentétébe fordul át. Esetleg beleférhet-e akkor, ha azt gondoljuk, hogy korábban már sor került hasonló, bár ellentétes irányú változásra?
Az Egyesült Államok alkotmányértelmezési vitáiban az originalistákkal az „élő alkotmányosság” („living constitutionalism”) felfogását követőket szokás szembehelyezni. Ez a felfogás abból indul ki, hogy az alkotmányos szabályok nyílt természete, az értelmezés bizonyos fokú szabadsága nem hátrány, hanem erény, és a szabályok helyes értelmezése változik, például az alkotmány alatt élők erkölcsi felfogásának változásával. Ami korábban nem minősült kínzásnak, az ma már annak minősülhet. Azt tudjuk, hogy az alapító atyák közül többen kifejezték, hogy nem kívánják a soron következő nemzedékeket gúzsba kötni. Talán éppen a rugalmasabb értelmezés oldhatja azt a nehézséget, amelyet az Egyesült Államok alkotmányára előírt módosítási eljárás jelent.
Sem a regénypárhuzam, sem az idővel változó értelmezés alapján nem tudjuk ugyanakkor megnyugtatóan eldönteni, hogy a kizáró vagy a befogadó értelmezés-e a meggyőzőbb. A jog szokásos működése szerint az intézményi-eljárási keretek határozzák meg, milyen interpretáció lesz irányadó. Mivel nincs kijelölt bírói fórum az Éjjeli Őrség esküjének értelmezésére, azt a gyakorlatban az Éjjeli Őrség maga, illetve annak – a tagok által választott – parancsnoka döntheti el. Ezt tarthatjuk a decizionista értelmezés diadalának, pont mint ahogy Carl Schmitt írja le a kivételekről döntő szuverén elméletében, a történelmileg a nácizmussal összefonódó és azt legitimáló Führerprinzippel összhangban: a vezér dönt, végső soron ő a jog. Ha ennél valamivel több bizalmunk van az írott szabályok erejében, fogalmazhatunk úgy, hogy a jog és a politika együttesen határozzák meg a végül győztes értelmezést. Ez Martin Loughlinnál a „viszonyelvű”, „relationist” felfogás. Az itt vizsgált esetben a „politika” a vezető és az ő választása, de ebben megjelenik a „jog”: azok a szabályok, amelyek meghatározzák, ki a parancsnok, és hogy neki az Őrség tagjai engedelmességgel tartoznak(-e), valamint a konkrét előírás – amelynek tartalma körül ugyan van bizonytalanság, de két értelmezési lehetőséget jól körülír.
A parancsnok választásával szemben ráadásul a tagok éppen az esküre hivatkozva mozgósíthatnak, meggyőzve társaikat, hogy vezetőjük normasértést követett el, megszegte esküjét, és erre utasít másokat is. Ezzel lényegében arra jutunk, hogy az a jogértelmezés lesz irányadó, amelyet az értelmezői közösség leginkább elfogad – pontosan ahogy Stanley Fish leírja az interpretáció folyamatát.
A fentiekben szó volt a textualista, az originalista, a tradicionalista, a policy-orientált, a joggazdaságtani, a funkcionalista, a morális, az élő alkotmányosságot követő, a decizionista, a relacionista és az értelmezői közösségre fókuszáló, részben egymást átfedő, részben egymást kizáró olvasatokról. A sor folytatható – és az utolsó évadban megismertek alapján minden bizonnyal további érveket tudunk majd sorolni –, de talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a jogértelmezési küzdelmek egy közösség működésének fontos és alapvető, egyszerre morális és politikai kérdéseiről szólnak.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.