Kertész GáborEgy március 28-i hír szerint az „ismétlődő szülés veszélye” miatt nem hosszabbították meg egy munkavállaló határozott idejű munkaviszonyát. Ez a „veszély” a társadalom széles körét (a szülőképes korú nőket) érinti. Hogy lehet ezt a veszélyt kezelni a gazdasági jog felől közelítve a kérdéshez?
2019. március 28-án jelent meg a hír a Magyar Helsinki Bizottság közleményében, hogy egy munkáltató az „ismétlődő szülés veszélye miatt” nem hosszabbította meg egy szülőképes korú női munkavállaló határozott időtartalmú munkaviszonyát annak ellenére, hogy munkájával teljesen meg voltak elégedve. Jogászok és újságírók eddig a kérdést a munkavállaló oldaláról, munkajogi és alapjogvédelmi oldalról vizsgálták. A nyilvánosságra került adatok szerint egy „veszély” miatt nem hosszabbították meg a határozott időtartamú munkaviszonyt, ezért gazdasági jogászként más oldalról, a „veszély” felől közelítenék a problémához.
Perjogból tanultunk a „köztudomású tény” fogalmáról, de a bíróság ezt elég ritkán fogadja el, inkább bizonyítást kér (sok esetben szakvéleményt) a társadalom tagjai által széles körben általánosan ismert tények ilyen mivolta kérdésében. A következő bekezdésben három ilyen tényre hivatkozom, amelyek bizonyítása még az ezeket bemutató tudományos publikációk címének felsorolásával is szétfeszítené ennek a bogbejegyzésnek a kereteit.
Az köztudomású, jogszabályokkal körülírt tény, hogy a szülés a munkavállaló munkavégzési képességét, az általa (a saját maga és a munkáltató számára) megtermelt javak mennyiségét és értékét negatívan befolyásolja, figyelmen kívül hagyva azokat a ritkán, de előforduló eseteket, amikor a munkavállaló csak a szülés idejére esik ki a munkából. Ugyancsak köztudomású, általánosan ismert tény, hogy napjainkban számos helyen munkaerőhiánnyal küzdenek a munkáltatók. Másik oldalról az is szinte evidencia vagy köztudomású tény, hogy a szülés következtében a munkavállaló jövedelme az esetek zömében jelentős mértékben csökken. Ebből a megközelítésből már logikusan lehet azt mondani, hogy a szülés – nem csak az ismétlődő – veszélyezteti a munkáltató üzemszerű működését (hiszen kiesik a munkavállaló, és nem biztos, hogy azonnal tud helyettesítő munkaerőt találni zökkenőmentes átadás-átvétellel), ezáltal – vállalkozás esetében – a profitabilitását, illetőleg – állami szerv esetében – közszolgáltatási kötelezettségét.
Vagyis mindkét érintett szereplő vonatkozásában ennek a veszélynek a bekövetkezése nagyon nagy valószínűséggel gazdasági veszteséget okoz. A jog a veszteségek kezelésére különféle megoldásokat ismer. A jelen ügyben érintett helyzet megoldására a biztosítási jogból érdemes megoldást keresni. A biztosítási jogviszonnyal a biztosítottak kockázatközösséget hoznak létre egy mindnyájukat (különböző valószínűséggel, de) fenyegető esemény következtében felmerülő veszteség, jövedelemcsökkenés mérséklésére, kivédésére. A jogász és a HR-rel foglalkozó közgazdász ki tudja számítani, hogy a szülés következtében mennyivel csökken a munkavállaló jövedelme, valamint a munkáltató bevétele, továbbá hogy a két félnek egymástól függetlenül, de az eset következtében mennyi pluszkiadása keletkezik. Azt már nem a jog, hanem a biztosítási matematika tudja megválaszolni a demográfia és a statisztika tudományának segítségével, hogy mekkora az a kockázatközösség, amelynek tagjait fenyegeti ez a veszély és mekkora valószínűséggel, valamint mekkora biztosítási díj mellett lehet biztosítani ezt a kieső jövedelmet.
Egyszerű magyar állampolgárként, a Családok éve után, amikor a népességfogyás megállítása és minél több gyermek születése a deklarált kormányzati cél, felmerül bennem kérdésként, hogy függetlenül a jelenlegi családtámogatási intézkedésektől (azok mellett), nem lenne-e érdemes egy ilyen jellegű biztosítási konstrukció állam általi működtetése vagy támogatása, ha az üzleti biztosítási piac ezt a piaci szegmenset még nem fedezte fel és erre nem alkotott terméket.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.