Kührner LászlóAz Alaptörvény kimondja, hogy a képviselőket a választók szabad akaratának kifejeződését biztosító választáson választják. Azonban mennyire összetett jelenség a választói akarat? Annak összetettsége mennyire határozza meg a választási rendszer egyes elemeit? És amennyiben meghatározza, mennyiben felel meg e követelményeknek a magyar választási rendszer? A továbbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Bevezetés
Az Alaptörvény 2. cikk (1) bekezdése meghatározza a választások alapelveit. Az Alaptörvény szerint az öt választási alapelv a következő: általánosság, egyenlőség, közvetlenség, titkosság és szabadság. Négy alapelvet már az Alkotmány is tartalmazott, azonban a választók szabad akaratának kifejezését biztosító választás alapelvének nevesítése az Alaptörvényben újdonságként jelent meg.
Ennek köszönhetően az Alkotmányban is szereplő négy alapelvhez kiterjedt alkotmánybírósági gyakorlat kapcsolódik, azonban a választások szabad jellege mindössze egyetlen alkotmánybírósági határozatban jelenik meg. Történik ez annak dacára, hogy a szabad választások követelményét többek között az Emberi Jogok Európai Egyezményének Kiegészítő Jegyzőkönyve is rögzíti.
A szabad választások követelményének értelmezésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság nem szolgál túl sok támponttal. Az 1/2013. (I. 7.) AB határozatban a választási regisztráció kapcsán a testület kimondja, hogy bár az Országgyűlés nagy szabadságot élvez a választási rendszer megválasztásában, valamint a választási eljárás szabályainak kialakításában, azonban ezek a szabályok nem nehezíthetik a népakarat szabad kifejeződését. Ezzel együtt az Alkotmánybíróság azt is leszögezi, hogy egyes szabályok tekintetében nehéz megállapítani, hogy azok a szabad választás követelményével ellentétesek, a választási szabályoknak összességében kell a választói akarat szabad kifejeződését elősegíteniük. Ez a fajta értelmezés meglehetősen nagy teret hagy a szabad választás fogalmának tartalommal való megtöltésére.
A szabad választások
A választások szabadsága mint alapelv nem a magyar alkotmányos rendszer sajátossága. Az elv, mint már említettem, megtalálható többek között a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában, az Emberi Jogok Európai Egyezményének 1. Kiegészítő Jegyzőkönyvében, valamint a német alkotmányban is.[1] A PPJNE 25. cikkének vonatkozó része gyakorlatilag szó szerinti egyezést mutat az Alaptörvény szövegével. Mindhárom normaszöveg kiemeli, hogy a választóknak külső erőszak vagy más jellegű befolyás nélkül kell kifejezniük akaratukat, ezenfelül a szabad akaratot kifejező választás főként gyűjtőfogalomként szolgál, mely magában foglalja mind az aktív, mind a passzív választójogot, valamint mérceként szolgálhat ezek korlátozásában. Mind az PPJNE-hez, mind az EJEE-hez kapcsolódó értelmezés kiemeli, hogy a megszabott korlátokon belül az államoknak nagy szabadságuk van a választási rendszer megválasztásában, ameddig az a választói akarat szabad kifejeződését biztosítja. (A vonatkozó esetjoghoz lásd European Court of Human Rights: Guide on Article 3 of Protocol No. 1 to the European Convention on Human Rights).
A preferencia kérdése
A magyar választók viselkedését elemezve azt láthatjuk, hogy a kezdeti identitáskereső időszak után kialakult két nagy, egységes szavazói tömb, mely elsődlegesen bal-, illetve jobboldaliként határozta meg magát. Ezzel kialakult egy két nagy párt és a velük szövetséges, ideológiában hozzájuk közel álló kisebb pártok versengésén alapuló rendszer, melyben a szavazók bal- vagy jobboldali és ezzel együtt kormánypárti vagy kormánykritikus nézeteik szerint szavazhattak, megteremtve így a kormányzat felelősségre vonhatóságának valós lehetőségét. Ez a status quo a 2006-os választásokat követően fokozatosan felbomlott, s míg az egységes jobboldali tábor megmaradt, addig annak baloldali párja fragmentálódott, egy része átvándorolt a jobboldalra, más része eloszlott a megjelenő új baloldali és más pártok között, míg egy része hátrébb lépett a politikától.[2] Ezzel együtt a magyar szavazói magatartásról megállapítható, hogy mind emocionális, mind racionális, kritikus alapon képes szavazni. Ez utóbbira kiváló példa a 2010-es, többek által „kritikusnak” nevezett országgyűlési választás, ahol az addigi kormányzó erőkkel kapcsolatos szembehelyezkedés dominálta a szavazói magatartást.[3]
Ezek alapján a magyar választói gondolkodást feloszthatjuk elsődleges és másodlagos perferenciára. Elsődleges preferenciának a továbbiakban az identitásalapú, általa támogatott pártra leadott szavazatot tekintjük, míg másodlagos preferenciának a valamely, nem elsődleges preferenciát jelentő politikai erőre annak támogatása vagy egy másik politikai erő gyengítése érdekében leadott szavazatot vesszük. Ilyen lehet például egy kormányváltó preferencia. A másodlagos preferencia érvényre jutására további példával szolgál az 1998-as választások második fordulója, vagy éppen a 2002-es választások, ahol a bal-, illetve jobboldali szavazók a visszalépések után vagy akár anélkül is átszavaztak az esélyesebb jelöltre.[4]
Mint látjuk, a választói akarat összetett fogalom, mely több preferenciát is magában foglal. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy ezen akarat szabad kifejeződését csak olyan választási rendszer, illetve választási metódus teszi-e lehetővé, mely e preferenciák kifejeződését biztosítja? Máshogy megfogalmazva: ha a választói akarat szabad kifejezése alkotmányos követelmény, és ennek az akaratnak része, hogy a választók preferencia-sorrenddel rendelkeznek, akkor vajon alkotmányos-e egy olyan rendszer, amely csak az elsődleges preferenciák kifejezését engedi meg?
A magyar választási rendszer
A jelenleg hatályos magyar választási rendszerben a 199 országgyűlési képviselő egy részét pártlistáról, míg másik részét egyéni választókerületekben választjuk, melyben az egyéni elem a hangsúlyosabb, 106–93 arányban. A mandátumokat nem eredményező, egyéniben leadott szavazatok a pártlistákon érvényesülhetnek töredékszavazatként.
A 2010-es választásokig alkalmazott választási rendszerben a kormányozhatóság mellett a választópolgárok különböző csoportjai képviseletének biztosítása volt a cél. A területi listák szolgáltak a polgárok országos politikai érdekeinek képviseletére, míg az egyéni ág szolgált a helyi jellegű, választókerület-specifikus érdekek, problémák reprezentálására; az érvényességi, eredményességi küszöb a demokratikus legitimáció erősítését volt hivatott biztosítani, a kompenzációs listaként funkcionáló országos pártlisták pedig a vegyes rendszer arányosságait igyekezett ellensúlyozni.[5]
A 2010 utáni választási rendszer megtartotta ezt a felosztást, azonban elhagyta mind az érvényességi, mind az eredményességi küszöböt, valamint a második fordulót is.[6] Ugyanakkor az már a korábbi rendszerben is megfigyelhető volt, hogy az egyéni választókerületekben is a pártpolitikai irányultság az elsődleges a jelöltek közötti választás esetén.[7]
A szabad választások és a magyar választási rendszer
A választói akarat szabad kifejeződésének vizsgálatában kulcsfontosságú, hogy mennyire tekintjük ezt az akaratot összetettnek. Ez az összetettség politikai kultúránként eltérhet, azonban – mint azt már korábban megállapítottuk – a magyar választók esetében beszélhetünk mind elsődleges, mind másodlagos preferenciáról.
A 2010 utáni rendszer azonban, annak dacára, hogy a választás alapelvei között szerepel a választói akarat szabad kifejeződése, ennél egyszerűbbnek tekinti a választói akaratot, ugyanakkor az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvénynek sem az általános, sem a részletes indokolása nem szolgál e felfogást alátámasztó érvekkel. Ez a rendszer sokkal kevesebb teret hagy a választók másodlagos preferenciáinak kifejeződésére, hiszen egy egyfordulós választási rendszerben a logikus magatartás az elsődleges preferencia megjelölése lenne. Ezzel szemben egy kétfordulós rendszerben az eredménytelen első fordulót követő szavazáson a rosszabb eredményt elérő jelöltek szavazói jó eséllyel szavazhatnak az esélyesebb, azonban számukra másodlagos preferenciát jelentő jelöltre.
Ez a leegyszerűsítő szemlélet aggályosnak nevezhető, hiszen amennyiben a választói akarat kiemelt összetevőjének a kormányon lévő erő ellenzését vagy támogatását tekintjük, úgy kérdésessé válik, mennyire is szabadon fejeződik ki ez az akarat, illetve amennyiben formálisan ki is fejeződik, van-e lehetőség a kormányzat felelősségre vonására. Az érvényességi és az eredményességi küszöb hiánya könnyen eredményezhet olyan szituációkat, ahol a választók nagyobbik része a kormányzó erővel szemben foglal állást, mégis az marad hatalmon. Erre kiváló példa a budapesti 2. OEVK, ahol a 2018-as országgyűlési választásokon a választók 42,16%-a szavazott a kormánypártok, míg több mint 55%-uk valamely ellenzéki párt jelöltjére. Mint láthatjuk, a korábbi a választási rendszerben itt második fordulóra került volna sor, ahol a másodlagos preferenciák könnyedén a másik irányba billenthették volna a mérleg nyelvét, érvényre juttatva a választópolgárok másodlagos (kormányváltó) preferenciáját. De hasonló helyzet állt fenn például a budapesti 3. és 4. választókerületben is.
Tekintve, hogy a képviselőkön keresztül a nép gyakorolja hatalmát, kiemelten fontos a képviselő felhatalmazásának erőssége, valamint a felelősségre vonásának lehetősége a soron következő választáson. Éppen ezért a választási rendszernek minél részletesebben kellene leképeznie a választópolgárok akaratát, úgy, hogy a hangsúly a jelenlegi hatalom támogatásán vagy ellenzésén van ezzel párhuzamosan. Éppen ezért egy ily módon egyszerűsített választási rendszerben sok esetben kérdéses, hogy a nép egésze vagy annak pusztán egy, a többi fragmentálódott egységnél nagyobb, de nem aboszolút többsége gyakorolja a hatalmat képviselője által.
Természetesen a 2018-as választásokon mind a pártok, mind a választópolgárok részéről láthattunk kísérleteket az együttműködésre, valamint az esélyesebb jelöltre való átszavazásra, azonban ezek jóval kevésbé voltak hatékonyak a kormányzó erők felelősségre vonásában, mint az esetleges második forduló.
Ebből következően a választási rendszer alkotmányossága megkérdőjelezhető, amennyiben a választói akarat szabad kifejeződését ilyen szűk korlátok közé szorítja, és arra kényszeríti a választópolgárokat, hogy ne csak a politikai erők, hanem egyaránt fontos elsődleges és másodlagos preferenciáik között is válasszanak. Ez a helyzet önmagában nem feltétlenül elegendő az alkotmányellenesség megállapításához, mert ehhez a választási eljárás, a kampány, valamint egyes esetekben a politikai szabadságjogok helyzetének vizsgálata is szükséges.
Megoldási lehetőségek
Mint láthattuk, a jelenlegi választási rendszer ugyan bizonyos mértékben alkalmas arra, hogy a pártpreferenciákat kifejezze, de arra már korlátozottan alkalmas, hogy a választói akarat lényeges elemét, a kormány támogatását vagy ellenzését megjelenítse, bár ez köszönhető részben az egyik politikai oldal fragmentáltságának is.
Az akarat ezen elemi részének kifejeződéséhez véleményem szerint szükséges a másodlagos preferenciák ismerete is, hiszen így elkerülhető az a helyzet, hogy hiába vannak többen az ellenzéki szavazók, azonban más ellenzéki pártok jelöltjeit ugyanúgy elutasítják, mint a regnáló hatalmat. Erre kiváló eszköz lenne a második forduló visszavezetése, vagy akár az Ausztráliában is használt preferenciális választási rendszer, az egyszeri átvihető szavazat, amely megoldások biztosítani tudnák a választók minél nagyobb tömegének akaratának, minél cizelláltabb kifejezését azáltal, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos preferenciáikat figyelembe véve tennék lehetővé a kormányzó pártok támogatását vagy ellenzését.
____________________
[1] Bodnár Eszter: A választójog alapjogi tartalma és korlátai, HVG–Orac, Budapest, 2016, 123–124.
[2] Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer – negyedszázad után, Osiris, Budapest, 2015, 279–305.
[3] Körösényi (szerk.) i. m., 279–305.
[4] Körösényi (szerk.) i. m., 279–305.
[5] Körösényi (szerk.) i. m., 232–233.
[6] A korábbi választási rendszerben a választás érvényes volt, ha azon a választópolgárok több mint fele részt vett, és eredményes, amennyiben valamely egyéni jelölt megszerezte a szavazatok abszolút többségét. Ezek hiányában második forduló megtartására került sor, ahol a szavazatok relatív többsége is elegendő volt a mandátumszerzéshez.
[7] Körösényi (szerk.) i. m., 234.
_____________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.