.JPG&w=100&h=100&zc=1)
Fekete BalázsA hétvégén tragikus hirtelenséggel elhunyt Nagy Tamás, a szegedi egyetem jogi karának egyetemi docense. Tamás – talán szabad így neveznem, mivel nagyon közel álltunk egymáshoz – ilyen hirtelen elvesztése baráti szemszögből egész egyszerűen felfoghatatlan, képtelen vagyok bármit is kezdeni azzal a gondolattal, hogy soha többé nem találkozhatunk vagy náluk, vagy a Kárász utcai Capella cukrászdában egy sör mellett. Megkésett – és egyben teljesen értelmetlen, hiszen ő már nem hallhatja – tisztelgésként szeretném röviden összefoglalni munkásságát és szerepét a „jog és irodalom” mozgalom hazai kialakulásában és fejlődésében.
Tamás doktori kutatásai során találkozott először a „jog és irodalom” irányzattal. Amikor azon gyötrődött, hogy miből írja a doktoriját (a kilencvenes évek végén a hazai jogelmélet által kínált perspektívák „valami miatt” nem voltak túlzottan vonzók számára), állítólag Győrfi Tamás említette, hogy létezik „valami jog és irodalom” Nyugaton és Amerikában. Ez rögtön felkeltette az érdeklődését, különösen mert a családján keresztül egyébként is szoros kapcsolatban állt az irodalommal, édesanyja ugyanis magyartanár volt. Valószínűleg sosem gondolt bele Tamás, hogy döntése, mely szerint „valami jog és irodalomból” szeretné írni a doktoriját, nemcsak személyes pályájára, hanem a hazai jogelméleti gondolkodás fejlődésére is milyen jelentős hatást gyakorol majd. A témaválasztást követően folyamatosan publikált a jog és irodalom egyes témáiról (például Narratív tematikai a kortárs amerikai jogelméletben, 2003; Jog és irodalom az antebellum korszak Amerikájában, 2005; Jog és irodalom, az előkérdések tárgyalása, 2005; A „per” mint burleszk avagy releváns kontextus-e az Osztrák–Magyar büntetőjog?, 2006), és ezzel fokozatosan szoktatta hozzá az igen szkeptikus és nem túlzottan érdeklődő hazai jogelméleti közeget ahhoz, hogy van élet a szűken (és szerinte: rosszul) értelmezett jogelméleten túl is. 2007-ben védte meg – nem meglepő módon – Jog és irodalom című doktori dolgozatát az opponensek egyértelmű támogatásával. A doktori disszertáció alapján készült kötet 2010-ben jelent meg Josef K. nyomában címmel.
A doktori fokozat megszerzését követően fordult érdeklődése Hajnóczy Péter munkássága felé. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a puszta érdeklődés mellett valamiféle lelki hasonulás is vezette Tamást. A Hajnóczyra jellemző „ködlovagság” Tamásban is megvolt, csak ő ezt a kétezres évek során „gyakorolta”. Egy-egy pohár pezsgő és cigaretta mellett hosszasan tudott mesélni Hajnóczy hagyatékáról a sötét rózsaszín dobozban, az irodalom értelméről és a hazai jogi oktatás kétségbeejtő helyzetéről – majd elindultunk az óvodába a gyermekükért. Első tanulmányai Hajnóczy prózájának jog és irodalmi relevanciájáról a jog és irodalom szimpóziumok köteteiben jelentek meg (Egy arkangyal viszontagságai a szocializmusban: Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélésének egy lehetséges olvasata, 2009; „Vörös zászló leng, lengeti a szél...”: A jog szövege Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszélésében, 2011). Ezzel párhuzamosan a szegedi bölcsészkar Hajnóczy-kutatásaiba bekapcsolódva több konferencián is részt vett, és az irodalmároknak is megpróbálta megmutatni, milyen perspektívákat kínál a „jog és irodalom”. Ennek jegyében irodalmi és irodalmár körökben is többször publikált (például A „Népköztársaság nevében!” (avagy egy eljárás textusa a Hajnóczy-próza szövegterében, 2011; Jelentések a süllyesztőből: Az elkülönítőről, 2012). Különösen érzékeny kapcsolata Hajnóczy életművével akkor teljesedett ki, amikor hosszú szöveggondozói munkát követően megjelentette Hajnóczy legendás Elkülönítőjének könyvváltozatát (Hajnóczy Péter: Jelentések a süllyesztőből: Az elkülönítő és más írások, 2013), melyet még Hajnóczy kezdett el összerendezni, de életében már nem publikálhatta. Ez a kötet, mely 2013-ban a könyvpiac egyik slágere volt, meghozta számára az országos ismertséget, több napilapban – politikai oldaltól függetlenül – és folyóiratban jelent meg róla méltató ismertetés vagy recenzió. Az Írók Boltjában 2013-ban tartott könyvbemutatón megismerhettük a kötet történetét és motivációiról is sokat megtudhattunk. Mindezeket megkoronázandó éppen a napokban jelenik meg a Hajnóczyról szóló monográfiája Egy arkangyal viszontagságai: Jog, irodalom, intertextualitás Hajnóczy Péter műveiben címmel a Gondolat Kiadónál.
Mindez pusztán száraz és tényszerű számbavétele egy tragikusan megszakadt pályának. Fontos tudni, hogy a témafelvetéseken és a jog és irodalom népszerűsítésén túl Tamás még egy módon hozzá kívánt járulni a hazai jogtudomány gazdagodásához. Mindannyian, akik valaha olvastuk írásait, tudtuk, hogy íráskészségével messze kiemelkedett közülünk; cikkei önmagukban voltak egyszerre jog és irodalom. Tudatosan vállalta, hogy ki akarja mozdítani a magyar jogtudományi írást a hagyományos – mesterkélt és túlbonyolított – keretei közül, és ebben ő maga járt az élen. A doktori védése során ehhez több észrevételt is kapott, amelyekre a maga természetességével reagált, megvillantva mindazt, amiért kutatóként, tudósként és szerzőként annyira lehetett őt kedvelni: „Végezetül – talán szokatlan módon – opponenseim vélekedéseinek apropóján hadd térjek ki egyetlen megjegyzés erejéig valamire, amiről mindkét bírálóm pozitív értékítéletet fogalmazott meg. Az értekezés stílusáról, illetve általában a tudományos értekezések stílusának kérdéséről van szó (stílus alatt értve ugyanazt, mint Simon Attila a véleményében). Azért különösen fontos számomra ez az opponensi »visszajelzés«, mert dolgozatom – ha semmi más – minimálisan kísérlet szeretett volna lenni arra, hogy a jogtudományi/jogelméleti beszéd ma elfogadottnak tekintett nyelvhasználati szabályai által az egyes szerzők számára biztosított mozgásteret – és ezáltal az egész diskurzus terét – valamelyest bővítse. A hazai filozófiában és irodalomtudományban efféle változások már bekövetkeztek, de ugyanez elmondható az angol-amerikai, francia és német társadalomtudományokról is. Ha pedig e tekintetben jogtudósok keresik hagyományaikat, azok eredetüket tekintve visszanyúlnak a Peter Goodrich által »szatirikusnak« nevezett jogtudományig, olyan szerzőket nevesítve korai forrásokként és ösztönzőkként, mint Horatius, Menippus vagy a XII. századi glosszátor Placentinus.” Rettentő sokat tanultunk tőle arról, hogyan is lehetne írnia egy jogtudósnak, ha szembe mer helyezkedni kora kényszerítő erejűnek vélt konvencióival és a saját útján indul el.
Tamás most minden bizonnyal legendává válik – ahogy ez Hajnóczyval is történt –, jönnek majd a konferenciák, az emlékkötet, és számos megkésett elismerés és dicséret. Ez így van rendjén és meg is érdemli. Mégis sokkal jobb lenne, ha itt volna még köztünk, ahogy mindig is itt volt.