Mécs JánosVisszatérő érv a győzteskompenzáció mellett, hogy az a mandátumot már nem eredményező, „felesleges” szavazatokat kompenzálja. Ez az érv azonban téves, a szavazatok érvényesülését vizsgálva nem tartható, mivel a jogintézmény olyan szavazatokat súlyoz, amelyek már eleve felülreprezentáltak. Jelen írásban amellett érvelek, hogy a szavazatok érvényesülésének helyes megközelítéséből fakadóan jobban megérthető a győzteskompenzáció hatása.
Idén tavasszal, május 17-én az MTA TK JTI kerekasztal-beszélgetést szervezett a választási rendszerről, a vita egyik résztémája a győzteskompenzáció intézménye volt. A jogintézménnyel kapcsolatban elhangzott egy visszatérő, még egy alkotmányjogi tankönyvben is megjelenő érv. Eszerint a jogintézményre azért van szükség, mert ha a győztes például 10.000, míg a második helyezett 5000 szavazatot szerzett, úgy a győztesre leadott 4999 szavazat „elveszett”, hiszen a győztes 5001 szavazattal is megszerezte volna a mandátumot. Általánosan megfogalmazva tehát a győztesre leadott, a második szavazatszámának eggyel növelt értékét meghaladó összes szavazat kompenzálandó, hiszen nem volt rá szükség a mandátum megszerzéséhez.
Ez talán elsőre meggyőzőnek tűnik, valójában viszont, ha a mélyére ásunk, az érv nem állja meg a helyét. Ehhez először vizsgálnunk kell a szavazatok érvényesülését, a választási rendszer aránytalanságát, valamint a vizsgált jogintézmény működését.
A szavazatok érvényesülése – az oksági és preferenciális megközelítések
Az érveléssel kapcsolatban először is szükséges rekonstruálni, hogy milyen előfeltevésekből indul ki a szavazatok érvényesülésével kapcsolatban. E célból két megközelítést vázolhatunk fel. Az egyik, a vizsgált érvelésben is szereplő megközelítés azt vizsgálja, hogy az adott szavazat nélkül is ugyanaz az eredmény született volna (ezt nevezhetjük „oksági megközelítésnek”). Ez tehát a megvalósult helyzetet azzal a hipotetikus helyzettel veti össze, amelyben az adott szavazatot nem adták le.
Ezzel rokonítható az a megközelítés, amelyből Csóka Endre matematikus indult ki, mikor a 2018-as választások kapcsán elemezte, hogy melyik listára leadott szavazat „mennyit ér, vagyis átlagosan mekkora befolyással van a parlamenti helyek elosztására”. Ugyanígy például az ún. Penrose-féle négyzetgyök elv alapján annak a valószínűsége, hogy egy választó leadott szavazatán múljon a választókerületének eredménye, a választókör méretének (választópolgárok számának) négyzetgyökével arányos.
A másik megközelítés a preferenciából indul ki. Minden szavazat kifejez egy preferenciát, a kérdés az, hogy ez a preferencia megvalósult-e. Ha tehát egy osztálykiránduláson arra szavazok, hogy rakott krumpli legyen ebédre, akkor az számít, hogy a szavazatom által kifejezett preferencia megvalósult-e (rakott krumpli lett ebédre). Valószínűleg nem az vezetett a szavazás során, hogy az én szavazatom nélkül is ez az opció győzött volna-e, és a szavazás előtt sem azért szavaztam erre, mert így maximalizáltam annak az esélyét, hogy befolyásolni tudjam a vacsorát.
Az oksági vagy valószínűségi megközelítés bizonyos esetekben hasznos lehet, például akkor, amikor a választópolgár több hasonló preferenciával rendelkezik, és maximalizálni akarja a szavazatának értékét, vagyis annak az esélyét, hogy az mandátumot eredményezzen. Ez előfordulhat akkor, ha a választópolgárnak több, számára ugyanannyira szimpatikus kis párt közül kell választania; ekkor racionális, ha figyelembe veszi, hogyan maximalizálhatja annak az esélyét, hogy mindkét párt bejusson. Egyéb esetekben való döntésre nem alkalmas, hiszen ez a szempont korántsem egyedüli és elsődleges; feltételezhetjük, hogy valaki nem fog csak azért az ideológiailag vagy egyéb szempontból közelebb álló A párt helyett a tőle távol álló B pártra szavazni, mert akkor a szavazata többet ér, vagyis nagyobb eséllyel van befolyással a parlamenti helyek eloszlására. Még ha tényszerűen ez elő is fordulhat, pusztán a szavazat hatásának maximalizálása mint preferencia nehezen illeszthető bármilyen demokráciafelfogásba.
Éppen ezért ha az országgyűlési választásokat vizsgáljuk, akkor egyértelmű, hogy a preferenciális megközelítés illik a választás alkotmányos funkcióihoz, vagyis ahhoz, hogy a választópolgárok akaratát becsatornázza és azt leképezze az országgyűlés összetételében. A választások során a választópolgárok, akiknek összessége a népszuverenitás eszméje alapján a közhatalom forrása, szavazatukkal legitimálják és konstituálják a népképviseleti szervet. A választások során különböző jelöltek és pártok kínálnak nekik alternatívákat, amelyek közül egyéni választókerületben és listán az általuk leginkább preferált jelöltre és listára szavazhatnak. Ezek alapján a (párt)preferenciák alapján összeáll az országgyűlés, amely az egész közösségre meghatározó döntéseket hoz. A választás tehát a népszuverenitás elvének olyan gyakorlati megvalósulása, amely alapján a választópolgárok preferenciáit a rendszer mandátumokká transzformálja.
Ebben az összefüggésben fölösleges azt a hipotetikus helyzetet vizsgálni, hogy a szavazatuk nélkül milyen eredmény született volna, mivel a kérdés az, hogy az általuk kifejtett preferencia érvényesült-e. Hiszen maguk a választópolgárok sem azt a kérdést teszik fel, hogy „Vajon a szavazatom nélkül is nyert volna a jelöltem?”, ahogy az osztálykiránduláson a vacsoráról szavazó sem ezen morfondírozik, hanem örül, hogy a preferenciája győzedelmeskedett.
A preferenciális megközelítést ki kell még egészíteni az arányosság fogalmával. Minden szavazat valamilyen arányt képvisel a többi szavazathoz képest, és minden preferencia valamilyen arányban valósul meg. E kettő összevetése adja az arányosság fogalmát és mérőszámait; ha X párt a szavazatok húsz százalékával megszerezte a mandátumok negyven százalékát, akkor azt mondjuk, hogy X párt szavazóinak preferenciája felül van reprezentálva, hiszen az számarányukhoz képest nagyobb arányban érvényesült.
Mindezt alkalmazva a konkrét esetre: ha a fenti példát vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a 10.000 szavazat százszázalékosan érvényesült, hiszen az általuk kifejezett preferencia nyert. Ez alapján tehát nem lehet elveszettnek (vagy feleslegesnek) tekinteni bármely részüket. Ezzel szemben az 5000 szavazat valóban elveszett, hiszen egyéniben nem ahhoz a párthoz tartozó jelölt nyert, akire leadták e szavazatokat.
A győzteskompenzáció működése és hatása
Térjünk tehát most vissza a vizsgált jogintézményhez. A győzteskompenzáció alapján az egyéni kerületben győztes és a második helyezett szavazatainak különbsége (mínusz egy) ugyancsak töredékszavazatnak minősül.
Vegyük újra a bevezetőben említett példát, ahol a győztes 10.000, míg a második 5000 szavazatot kap, és tegyük fel, hogy nem volt más induló. Ebben az esetben a győztes pártra a választópolgárok kétharmada, azaz 67 százaléka szavazott, így a párt megszerezte a kerületi mandátumot, vagyis ezek a preferenciák száz százalékban teljesültek, ahhoz képest, hogy számarányuk csak 67 százalék a kerület érvényesen szavazó választópolgárai között. Láttuk, hogy a győzteskompenzációnál figyelembe vett 4999 szavazat semmiképpen sem tekinthető elveszettnek, éppen ellenkezőleg, számarányuknál nagyobb mértékben számítottak bele a végeredménybe. Ezzel szemben az 5000 szavazat, amelyet a második helyezettre adtak, valóban nem érvényesült, hiszen az általuk kifejtett preferencia egyáltalán nem valósult meg, hiszen az egyéni képviselő nem az lett, akire ők szavaztak.
Azt is láttuk, hogy a vesztes szavazatokat a rendszer kompenzálni igyekszik. Felmerül ezek után a kérdés, hogy mi lesz az 5000 vesztes töredékszavazattal, hiszen azok is valamilyen formában érvényesülnek, valamint hogy mi történik a 4999 győztes töredékszavazattal.
A töredékszavazatok számítása
A kérdés megválaszolásához a magyar rendszer két ágából kell kiindulnunk: egyéniben 106, listán pedig 93 mandátumot osztanak ki. Figyelembe kell vennünk azonban azt is, hogy a listás ág két funkciót lát el, mivel ide jutnak egyrészt a közvetlenül a listára leadott szavazatok, másrészt az egyéniben keletkező töredékszavazatok. Mivel listás mandátumból amúgy is kevesebb van, illetve sokkal több szavazat kerül ide, ezért a példában is szereplő 5000 töredékszavazat jóval kisebb súllyal esik majd latba.
Ennek illusztrálásához nézzük meg a 2018-as eredményeket. A tavaszi választásokon a küszöb alkalmazása után a listás ágra összesen 8,8 millió szavazat került. Ebből 5,3 millió közvetlenül a listákra leadott szavazat, míg 3,5 millió töredékszavazat volt. Ez azt jelenti, hogy a listás szavazatok 60 százaléka volt közvetlenül leadott szavazat, míg 40 százaléka töredékszavazat. Mivel a nemzetiségi mandátum kiosztását követően 92 mandátum maradt, így elvileg 55 mandátumot döntöttek el a közvetlenül leadott, míg 37 mandátumot a töredékszavazatok. Ez azt jelenti, hogy a 106 kerület aránytalan jellegét 37 mandátum hivatott ellensúlyozni.
Ez már önmagában kétségessé tenné, hogy az 5000 töredékszavazat effektív mértékben tudja-e majd ellensúlyozni az egyéni kerület aránytalanságát, de még ehhez jön, hogy ezen a 37 mandátumon meg kell osztoznia a győztes töredékszavazatokkal. 2018-ban 972 ezer győztes töredékszavazat volt, amelyek valójában nem kompenzációs szavazatok (mivel az egyéniben már mandátumot szerzett jelöltet segítik), és 2,5 millió valódi kompenzációs szavazat. A győzteskompenzációs szavazatok tehát csökkentették a többi töredékszavazat súlyát, gyengítették a rendszer kompenzáló hatását.
Ebből is látható, hogy az 5000 töredékszavazat egy olyan ágra kerül, ahol arányaiban sokkal kevesebbet ér, hiszen arányaiban sokkal kevesebb mandátumot befolyásol majd, mint az egyéni ág szavazatai. A 4999 győztes töredékszavazat pedig tovább aránytalanítja a rendszert; a jogintézmény a 2018-as választásokon, ahogy az a Political Capital elemzéséből is kiderül, azt eredményezte, hogy az egyébként is felülreprezentált győztes koalíció még nagyobb mértékben győzött. Ez pedig azt jelenti, hogy a győzteskompenzáció a már eleve „túlértékelt” szavazatokat súlyozza még tovább. Semmiképpen sem tartható tehát az az álláspont, hogy a jogintézmény elveszett szavazatokat kompenzálna.
A rendszer egészében vizsgálandó
A preferenciális megközelítésből adódó tanulság, hogy a rendszert egészében kell nézni. Azt kell vizsgálni, hogy adott pártra összesen hány százaléknyi szavazat érkezett, és hogy ehhez képest hány százalékát szerezte meg a mandátumoknak. Ez mutatja meg, hogy az adott pártra leadott szavazatok által kifejezett preferencia milyen arányban érvényesült. Ennek megfelelően nem elég az, ha egy adott kerületre koncentrálunk, hiszen így nem kapunk képet a kompenzációs ágról, amely befolyásolja a szavazatok érvényesülését.
Másképpen kifejezve: a szavazatok érvényesülését az arányosság mérőszámaival tudjuk vizsgálni, és ezen mérőszámok alapján egyértelmű a győzteskompenzáció hatása; eleve felülreprezentált szavazatokhoz rendel még nagyobb súlyt, és ezzel gyengíti az amúgy is alulreprezentált szavazatokat. A 2018-as (és 2014-es) eredmények ezeket a megállapításokat támasztják alá. A jogintézmény tehát semmiféleképpen sem kompenzál, hanem olyan szavazatokat erősít tovább, amelyek nemhogy nem érvényesültek, de már eleve felül vannak reprezentálva.
Választási rendszer és politikai kontextus
Fontos megjegyezni, hogy ez a gondolatmenet abból az előfeltevésből indul ki, hogy a választási rendszert mindig a politikai realitások tükrében lehet csak vizsgálni, így többek között figyelembe kell venni, hogy történetileg az egyes politikai szereplők milyen területi súlyokkal rendelkeznek.
Matematikailag elképzelhető olyan helyzet, hogy a győzteskompenzáció arányosítja a rendszert. Ilyen lehet az, ha egyes pártok az ország egy részében jelentős pozitív területi súlyokkal rendelkeznek (vagyis 60–80 százalékkal „túlnyerik” magukat”), míg máshol nem sokkal maradnak alul. Magyarországon azonban a pártok jelentős területi súlya nem jellemző, viszonylag kicsi tehát annak az esélye, hogy az arányosság irányába hasson a tényező.
Ebből pedig az következik, hogy a választási rendszerek egyes elemeinek vizsgálata nincs kőbe vésve, ez igaz lesz mind a politológiai, mind pedig a jogi szempontú vizsgálatnál; a pártrendszer és tágabb értelemben a politikai rendszer egyes változásai adott esetben csökkenthetik a jogintézmény aránytalanító hatását. Ami viszont kijelenthető, hogy a jelenlegi feltételek mellett a győzteskompenzáció aránytalanítja a rendszert.
Következtetések – lehet érv a győzteskompenzáció mellett, de ez nem az
Láttuk tehát, hogy a szavazatok érvényesülésének preferenciális megközelítéséből következően a győzteskompenzáció mellett nem jó érv az, hogy a győztes e szavazatok nélkül is megszerezte volna a mandátumot, tehát kompenzálni kell ezeket a szavazatokat. A győztesre leadott szavazatokat a rendszer már az egyéni ágon felülreprezentálja, így az, hogy átkerülnek a kompenzációs ágra, tovább gyengíti a kompenzációt, még aránytalanabbá téve a rendszert.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a győzteskompenzáció mellett ne lehetnének érvek; a rendszer aránytalanítása mellett is szólhatnak alkotmányos érvek, így például a stabil kormányképes többség létrejöttének elősegítése. Ezek tárgyalása azonban már egy másik írás feladata lehetne, itt csak annyit érdemes kiindulópontként megjegyezni, hogy a rendszer győzteskompenzáció nélkül is aránytalan eredményeket hoz, tehát anélkül is megfelelően biztosítja a kormányzóképességet.
---------------------------------------------
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.