.JPG&w=100&h=100&zc=1)
Fekete BalázsAz alapkutatások létjogosultságáról és társadalmi hasznosságáról szóló vitában általában a természettudományokból vett példákkal szokták alátámasztani az alapkutatások nélkülözhetetlenségét. Ez nem meglepő, hiszen e területen igen könnyű látványos példákat találni arra, hogy milyen jól megragadható hasznot hozott a későbbiekben egy – olykor netán esetlegesnek tűnő, és így a szigorú költség-haszon mérlegelés alapján akár haszontalannak és feleslegesnek minősíthető – egyszerű, a tudományos érdeklődésen alapuló ötlet, gondolat.
Ebben a rövid blogbejegyzésben a jogtudomány szemszögéből kívánom az alapkutatás problematikáját körbejárni. Természetesen nem a jogtudomány egészét felölelően, hanem az általam művelt tudományterület, a jogszociológia egyik fogalmát – jogi kultúra – felhasználva. Bízom abban, hogy ez a rövid gondolatsor rámutathat arra, hogy a jogtudományban az alapkutatások létjogosultsága értelmesen nem kérdőjelezhető meg, és noha hasznuk forintalapon nem vagy csak nehezen számszerűsíthető, elengedhetetlenül szükség van rá – nemcsak a jogtudomány művelése, hanem a jogintézmények hatékony, a társadalom megelégedésére történő működtetése miatt is.
Kiindulópontom: az alapkutatási kérdésekre fókuszáló jogtudomány, bár haszontalannak és felesleges tintapocsékolásnak tűnhet (mivel sem pénzben, sem mérhető innovációs eredményben kifejeződő hasznot nem hajt első, de még második látásra sem), valójában szükséges a társadalmi együttélés kereteinek és a társadalmi kontroll különféle formáinak működtetéséhez. A jogtudományi alapkutatások ugyanis olyan „nyelvet”, azaz specializált értelemmel rendelkező fogalmak olyan összességét bocsátanak rendelkezésünkre, melynek segítségével reflektálhatunk a jogműködés számtalan problémájára, és így azt folyamatosan kontrollálhatjuk és tökéletesíthetjük. Az nyilvánvaló, hogy egy adott jogalkotási célt a politika dönt el, és az is, hogy egy bírósági döntést az egyedi esettel szembesülő és azt több szempontból megvizsgáló bíró hoz meg – mindenféle tudományos spekulációt nélkülözve. Azonban az ilyen egyedi célok és döntések, valamint az ezekhez kapcsolódó jogi „termékek” – jogszabályok, ítéletek stb. – megfogalmazásához, rendszerbe illesztéséhez és értékeléséhezmár nélkülözhetetlen egy elvontabb fogalomrendszer – egy „nyelv” –, amely lehetővé teszi, hogy az egyedi kérdésekről általánosabb összefüggésekben is gondolkodjunk. Például hogy egy jogszabály hatását a jogrendszer egésze szempontjából értékeljük vagy képet alkothassunk egy bírói döntés társadalmi következményeiről. Ehhez a reflexióhoz, amely a megfelelő jogműködés alapfeltétele, elengedhetetlen, hogy az „általánosabb összefüggések” megragadására alkalmas fogalomkészletet és az ebből kiformálódó „nyelvet” folyamatosan tökéletesítsük, javítsuk, egyszóval: műveljük, a kifejezés klasszikus értelmében. Ezt a feladatot pedig döntően a jogtudományi alapkutatások végzik el, amelyek vagy a jog belső „nyelvezetét” igyekszenek tökéletesíteni, csiszolni (ezt a területet nevezhetjük általános és jogági jogdogmatikai kutatásnak), vagy pedig annak elméleti problémáival foglalkoznak (ez pedig a legtágabban értelmezett jogelmélet, amely felöleli a jog társadalmi elméletét is sok más terület mellett).
Az a kérdés, hogy egy jogszabály miért és hogyan képes befolyásolni a társadalmi és egyéni cselekvéseket, egyike a jogműködés alapproblémáinak. A jogszociológia 20. századi önállósodásáig az európai törvényhozók hajlamosak voltak abba a naiv hitbe ringatni magukat, hogy elegendő egy törvényt a lehető legnagyobb technikai gondossággal meghozni, és a többi már megy magától. Persze már ekkoriban is több jel utalt arra, hogy ennél bonyolultabb viszonyrendszerről van szó – például a rabszolga-kereskedelem megszüntetéséről szóló nemzetközi megállapodás (1815) ellenére is tovább zajlott az emberkereskedelem; vagy a gyermekmunkát és éjszaki munkavégzést korlátozó első törvények (1833) nem vezettek automatikusan a munkakörülmények javulásához –, de az egyedi problémák felismerésével párhuzamosan még nem történt meg azok elméleti megfogalmazása és így általánosabb szintű tudatosítása. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Czernowitzban dolgozó Eugen Ehrlich és az „amerikai realisták” munkásságával jelenik meg a jogműködés társadalmi összefüggései általános – tudományos – feltárásának igénye, és így a jog „jogszabályszövegen túli” dimenziói is lassan helyet kapnak az általános jogi diskurzusban.
A jog társadalmi működésével foglalkozó tudományos gondolkodás hatására vált a jogi gondolkodás közkincsévé a jogi kultúra fogalma. Ez a terminus az Egyesült Államokból indult „világhódító” útjára, Lawrence M. Friedman 1975-ben megjelent The Legal System: A Social Science Perspective című kötetének hatására. Friedman kötete is a jogtudományi alapkutatások jó példája, mivel célja az volt, hogy feltérképezze a korszakban lendületesen fejlődő szociológia, politikatudomány és antropológia alkalmazási lehetőségeit a jog vizsgálata területén. Ennek során jut el a szerző a jogi kultúra fogalmához, és azt – részben a politikai kultúra fogalmának hatására – a jogi társadalmi hatásmechanizmusaival kapcsolja össze. Amellett érvel ugyanis, hogy a politika és a társadalom csak a jogi kultúra közvetítő közegén keresztül tud hatni a jogra, mivel a jogi kultúra teszi lehetővé a különféle politikai és társadalmi igények lefordítását a „jog nyelvére”. Továbbá a jogi kultúra maga is formálja a joggal kapcsolatos elvárásokat és általában a jogról alkotott képet, így intenzív kölcsönhatásban áll a jogon túli világgal. Friedman fontos megkülönböztetése a külső és belső jogi kultúra elválasztása: az előbbi a laikusok, azaz a társadalom joggal kapcsolatos attitűdjeit foglalja keretbe, míg az utóbbi a joggal hivatásszerűen kapcsolatba kerülők viszonyulását mutatja.
E fogalom jelentős hatással volt a jog társadalmi összefüggései iránt érdeklődő kutatókra, mivel lehetővé tette, hogy a joggal kapcsolatos társadalmi attitűdöket és viszonyokat – és így a jog korábban kevésbé vizsgált kulturális oldalát is – bevonják a kutatások körébe. A jogi kultúra fogalmának széles körű alkalmazásában az is segített, hogy Friedman nem adott lezárt – mondjuk úgy: matematikai igényű – definíciót, így azt könnyen a kutatási kérdéshez lehetett alakítani az egyedi kutatások során. Magyarországon az 1980-as évek második felétől már megjelent a jogszociológiai jellegű publikációkban a jogi kultúra fogalma, és azt követően folyamatosan alkalmazzák, ha a jog társadalmi összefüggéseit célozza meg egy kutatási program. Azaz a jog társadalmi működésével foglalkozó jogtudományi alapkutatások „nyelvének” egyik fontos alkotóelemévé vált.
Az előbbiek nem igazolják önmagukban azt, hogy érdemes költségvetési forrásokat fordítani arra, hogy néhány kutató elméleti vagy empirikus igénnyel a jogi kultúra fogalmi körébe illeszkedő kutatásokat végezzen, hiszen első látásra semmilyen konkrét hasznot nem hajtanak ezzel az adófizetők közösségének. Véleményem szerint azonban ezt a kérdést nem lehet még ezen a ponton lezárni. Egy nemzetközi és egy hazai példával szeretném igazolni, hogy igenis komoly közvetett hasznokat hajthat a jogi kultúra fogalmának tudományos felhasználása.
Napi benyomásaink erősíthetnek meg minket abban, hogy a rendszerváltásokat követő széles körű jogi reformok – melyek célja a nyugati jogintézmények bevezetése volt a posztszocialista államokban – nem minden esetben érték el céljukat. A nyugati mintájú jogszabályszöveg bevezetése ugyanis nem vonta maga után a társadalmi cselekvés „nyugati mintájú” átalakulását – e jelenség szintje országonként nyilvánvalóan eltér, de valamilyen módon minden volt szocialista országban megfigyelhető. Ha kizárólag a jogszabályokra fókuszálunk, akkor nem kaphatunk megfelelő magyarázatot, mivel a rendszerváltást követő új jogszabályok minősége nem maradt el a nyugati mintákétól. Egy oxfordi kutató, Marina Kurkchiyan azonban a kilencvenes évek végén Oroszországban, Örményországban és Ukrajnában végzett kutatásai alapján rendkívül meggyőzően érvel amellett, hogy ez a jelenség – a jog hatásképtelensége a rendszerváltást követő időszakban – csak a jogi kultúra fogalmának segítségével érhető meg. A posztszovjet térségben ugyanis a nyugatitól markánsan eltérő társadalmi attitűdök léteznek, az állampolgárok nagy többsége ugyanis eleve azt feltételezi, hogy a jogot nem tartják be, és ezzel a jogkövető magatartást minősítik deviánsnak. Ez a jogi kultúra pedig egy olyan társadalmi valóságot teremt, amely a legjobb szándékú és legátgondoltabb jogi reformot is olyan cinikus értelmezési keretbe helyezi, amely azt ab ovo teszi hatástalanná. A valódi jogi reform első lépése tehát a joggal kapcsolatos össztársadalmi attitűdök és viszonyulások megértése kell hogy legyen – érvel Kurchiyan. Nem nehéz belátni, hogy ez az alapvetően alapkutatáshoz kapcsolódó felismerés – amennyiben komolyan vesszük – társadalmi értelemben érzékenyebbé teheti a jogalkotást, így javíthatja annak szabályozásbeli hatékonyságát. Ez pedig már – noha nehezen forintosítható – mindenki számára érzékelhető haszon, mivel a jobb jogműködés és így a jobb társadalmi közérzet irányába vezet.
A jogi kultúra, a jogi kultúránk ismerete tehát közvetlen hasznot hajt, mivel lehetővé teszi, hogy a társadalmi életünk csontvázát alkotó jogszabályok hatékonyabban legyenek képesek elérni céljaikat. Minden bizonnyal ez a felismerés tükröződik a jogszabályok előzetes és utólagos hatásvizsgálatáról rendelkező jogszabályokban is. A jelenleg hatályos magyar szabályozás ezt így fogalmazza meg: a hatásvizsgálat „olyan információgyűjtő-elemző folyamat, amelynek elsődleges célja a szabályozás hatékonyságának növelése, mely magában foglalja a szabályozás várható következményeinek a szabályozás feltételezett hatásaihoz igazodó részletességben és releváns időtávon történő megvizsgálását” (2. § (1) 2. 12/2016 (IV. 29.) MvM rendelet az előzetes és utólagos hatásvizsgálatról). Nem nehéz felismerni: a jogalkotó tudatában van annak, hogy a jogszabályalkotás nem önmagától hatékony, és a jogi szabályozásnak lehetnek különféle társadalmi és egyéb következményei és hatásai. Ezt követően csak egy vázlatos képet kapunk arról, hogy mit is kell pontosan vizsgálni (közvetett és közvetlen hatások; pozitív és negatív hatások; számszerűsíthető előnyök és hátrányok; a szabályozás elmaradásának várható következményei; 3–4. §), és lényegében a költségvetési hatások, adminisztratív terhek és egyéb hatások háromszögében kívánja meg a jogalkotó a hatásvizsgálat elkészítését. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben a koordinátarendszerben – különösen a közvetett és közvetlen, valamint az egyéb hatások területén a jogi kultúrával kapcsolatos alapkutatások körében kidolgozott különféle eredmények a legtöbb esetben hatékonyan mozgósíthatók, mivel e széles körű, a jogi kultúra irányába gravitáló fogalomkészlet segítségével tudunk egy jogszabály társadalmi hatásairól beszélni, még akkor is, ha a jogi kultúrára nem is hivatkozunk kifejezetten.
Bízom abban, hogy az előbbiek meggyőzően igazolhatták azt, hogy a joggal való foglalkozás területén is megvan a jogtudományi alapkutatások szerepe, az alkalmazott és a kifejezetten jogi innovációra törekvő kutatásoké mellett. Bár csupán egy fogalom mentén mutattam be az alapkutatások eredményeinek alkalmazhatóságát, nyilvánvaló, hogy a többi jogtudományi terület vonatkozásában is könnyedén lehetne hasonló elemzéseket készíteni.
-------------------------------------
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.