Bergendi-Rácz DiánaJelen írás Jakab Éva tanulmányára kíván reflektálni, mely Nagy Károly professzor úr emlékkötetében jelent meg (In memoriam Nagy Károly egyetemi tanár, 1932-2001., szerk.: Bodnár László, Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. LXI. Fasc. 14, Szeged 2002, 225-247.). Az áruk cseréje a római jogban komoly szabályozással rendelkezett. A római jogban ebbe a körbe tartozott a rabszolgák adásvétele is, mely a korabeli gazdaság termelő szektora szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt. Számos lelet maradt fenn ebből az időszakból, amelyet az elemzett tanulmány is kiemel, és rávilágít arra, hogy az adásvétellel egyben milyen jogorvoslati lehetősége volt a feleknek egy esetleges hibás teljesítés során. Ami különösen érdekes a fentiek mellett, az az, hogy az elemzett tanulmányból láthatóvá válik: a ma ismert kellékszavatosság mint jogintézmény a római korban formálódott ki, és alapjaiban határozta meg a mai magánjogi kellékszavatosságot.
Jakab Éva jelen írása Nagy Károly egyetemi tanár életműve és emléke előtti tisztelgés, amely ugyan nem a Professzor úr kutatási témájából, a nemzetközi jog területéből merít, mégis jelen téma elterjedését és alkalmazásának körét tekintve annyira nemzetközi jellegű, amennyire (ahogyan Jakab Éva fogalmaz): „egy magánjogi érdeklődésű jogtörténész nemzetközi tud lenni”. Professzor Asszony jelen tanulmányában részletes körültekintéssel elemzi a római jogi adásvétel és a hozzá kapcsolódó, mai magánjogi kifejezéssel élve, a szerződésszegésből eredő hibás teljesítés orvoslására szolgáló intézményt, a kellékszavatosságot. Tanulmányát négy nagyobb részre oszthatjuk fel. Az első részben a Dacia provinciában talált viaszos táblák közül egy rabszolga adásvételi szerződéséről szóló okirat elemzését ismerhetjük meg, a másodikban az aedilis curulis jogkörével és az általa előírt kötelezettségekkel foglalkozik. A harmadik részben a rabszolga adásvételi szerződések személyi körének atipikusságát részletezi, majd ezt követi az összefoglalás negyedik és egyben utolsó egységként.
1. Az ókori római „kellékszavatosság” háttere
A kellékszavatosság, ha nem is ezzel a kifejezéssel, de szükségképpeni eleme volt az Imperium Romanum területén kötött adásvételi szerződéseknek. A császárkorban a Római Birodalom nemcsak politikai, de gazdasági egységbe is foglalta a Földközi-tenger medencéjében fekvő provinciákat. Ezekben a provinciákban virágzó kereskedelmi élet folyt, melyet a ránk maradt papiruszok, viaszos táblák jól példáznak. A birodalom határprovinciájának számító Daciumban is számos adásvételről szóló viasztábla (tabula cerata) maradt ránk. A szóban forgó táblák az erdélyi Verespatak (mai nevén Roșia Montană) területén kerületek elő, melyek túlnyomó többsége jogi szöveget tartalmazott. A legtöbb adásvételi szerződés rabszolgákról, illetve ingatlanokról, kölcsönszerződések, társasági szerződések, pénzletét és munkabér szerződések megkötéséről szólt. Egy épségben megmaradt rabszolga-adásvételi szerződést is megismerhetünk a részletes bemutatás alapján (A rabszolgák adásvételét egyébként részletesen elemzi Nótári Tamás: A Lex Baiuvariorum rabszolgákra vonatkozó rendelkezései címmel megjelent tanulmányában - Állam- és Jogtudomány, 2012/1., 101-130. o.).
Egy hasonló okirat tematikusan és részletesen tartalmazza a római jog szabályainak megfelelően az adásvétel tárgyának minden alaki és tartalmi kellékét, úgymint: az eladót, a vevőt, az áru tárgyát és a vételárat. Az adásvétel (emptio venditio) definíciójának meghatározásával kapcsolatban Paulus a következőképpen fogalmaz: „[…] ha már tisztázott az eladásra kerülő dolog mibenléte, mennyisége, minősége és megvan a vételár is […] (akkor) kész az adásvétel.” (D.18,6,8 pr.). A tanulmányban elemzett okirat második részben az eladó garanciaígéretét tárgyalja, az esetleges rejtett fizikai hibák esetére. Ezután a vételár kifizetésének megtörténtét rögzíti, illetve felsorolja az okirat keltének idejét és a tanukat. Jakab Éva felhívja az olvasó figyelmét, hogy az elemzett okirat végig tárgyilagos marad: egyes szám harmadik személyben narrálja az eseményeket. Ez az objektív stílus nagyban megegyezik a ma használatos szerződés szövegezéssel, szerkesztési metódussal. Az így megkötött és írásba foglalt adásvétel rögzíti, hogy a felek szolgáltatásaikat egymással már kicserélték, valamint a vevő a megvett áru eredetét ezzel az okirattal tudja igazolni, továbbá az eladó helytállási kötelezettsége esetén igazolni is tudja az adott ígéretet. Szeibert Orsolya hivatkozik egyik tanulmányában arra a francia magánjogban ismeretes tényre, hogy „[…]a tulajdonjog-fenntartás (réserve de propriété) intézménye elfogadottsága korántsem akadálytalan. Az alapvető kiindulópontot abban a már említett tényben kell keresni, hogy a Code Civil ingók adásvétele esetén nem választja el a vételi szerződést és a tulajdonjog átszállását: a kötelmi és a dologi ügylet egybemosódik és a vevő már az adásvételi szerződés megkötésével tulajdonossá válik.” (Szeibert Orsolya: A tulajdonjog-fenntartás mint hitelbiztosíték, Polgári Jogi Kodifikáció, 2000/4., 17.o.)
Az adásvétel a rabszolgák esetében különösen gyakorinak számított. Minél fiatalabb volt egy rabszolga, annál kelendőbb volt a rabszolgapiacon. Esetükben a szerződés fontos tartalmi kelléke volt az egyes tulajdonságaik meghatározása. Ilyen volt az életkoron kívül az éppen aktuális nevük, mivel egy adásvétel után nevüket új tulajdonosuk megváltoztathatta. Ezeken kívül meg kellett nevezni a rabszolga származását is. Ez sok esetben a kiskorú gyermekrabszolgák esetében okozott gondot. Ekkor a sportellaria (jelentése: kosár, vesszőkosár) kifejezést használták, melyet értelmezhetünk meglelt jelzőként az illető gyermekekre.
A felek között kötött szerződés csak és kizárólag az egybehangzó akaratnyilatkozatuk alapján, consenzussal jöhetett létre. Az adásvétel során másik tartalmi elem a mancipatió (átvétel). Az emptio venditio rögzítése az okiratban kifejezetten azért fontos, hogy biztosítsa a vevő számára a praertori adásvételi kereset megadását igényérvényesítés esetére. Az igényérvényesítés kizárólag a jog– és kellékhibákra összpontosított, mivel a dolog átadása a szerződés megkötésekor már megtörtént. Ez a kettős garanciaígéret jellemzően stipulatio (általában szóbeli ajánlattétel és annak elfogadása) formájában jelent meg az adásvételi szerződésben.
A rejtett fizikai hibák közül jellemzően a következők fordultak elő, amelyet az elemzett szerződésben részletesen kifejtettek: betegség, lopás vagy más deliktummal okozott kár miatti felelősség, a rabszolga csavargó vagy szökött volta, epilepszia, stb. Érdekes momentum, hogy a rabszolga egészséges állapotát a birtokba adás időpontjára kellett az eladónak garantálnia, mivel egy később felmerülő egészségromlás miatt már nem érvényesíthetett szavatossági igényt a vevő. A másik esetkör a noxa caput sequitur elve (az okozott kár a károkozó személyt követi). A tanulmány részletesen kitér arra, hogy a noxaért (rabszolga okozta kárért) való helytállás azért volt fontos, mert ha a rabszolga az eladás előtti deliktummal kárt okozott harmadik személynek, akkor a károsult a mindenkori tulajdonos ellen indíthatott keresetet a büntetési összeg megfizetésére, illetőleg a kár megtérítésére. A jellemhibák közül csak a két legsúlyosabbat említették meg egy rabszolga adásvétele esetén. Az egyik ilyen jellemző az erro (jelentése: csavargó hajlamú), a másik a fungitivus (jelentése: szökési szándékkal elrejtőző, vagy urát már egyszer elhagyó rabszolga). Ezek lényegesen befolyásolták egy rabszolga munkára való alkalmasságát és természetesen az adásvétel során a rabszolga piaci árát is.
2. A kellékszavatosság szabályozása
A kellékszavatosságot Róma városában az aedilis curules edictuma szabályozta[*]. Habár az aedilisek nem rendelkeztek imperiummal, mégis a potestas (hatalom-illetékesség) birtokában felügyeltek a közrendre és piaci rendszabályokat hirdettek a rabszolgák és igásállatok eladására, hogy ezzel is védjék a kiszolgáltatott vevőket az eladók csalásaitól. Az aedilisek szigorú információadási kötelezettséget róttak az eladókra, nyilvánosan és helytállóan kellett nyilatkozni az eladandó rabszolgák tulajdonságaik tekintetében a vevők részére. Minden eladó köteles volt a vevőt bizonyos rejtett, a megvizsgálás során nem észlelhető hibákról tájékoztatni, illetve a megígért tulajdonságokért helytállni. Abban az esetben, ha ez a tájékoztatási kötelezettség elmaradt, a magistratus a vevő segítségére sietett, tehát megadta a perlés lehetőségét a vevőnek az elállásra vagy a vételárnak a hibával arányos csökkentésére. A következetesség és a szigorúság a viaszos táblák (egy esetleges perben biztos bizonyítási eszközként használva) érvényességéhez külső formai követelményt támasztott a Kr. u. 63.-ban született SC Neronianum. Ebben pontosan meg volt határozva, hogy ezeket az okiratokat hogyan kell előállítani, átlyukasztani, és zsinórral összefűzni, lepecsételni annak érdekében, hogy bizonyító erejükhöz kétség sem férjen. Feltehetően SC Neronianum az egész Birodalom területén kötelező hatállyal bírt, hiszen a bírói szervek mindenhol előnyben tudták részesíteni a formailag kifogásolhatatlan okiratokat.
A Jakab Éva által megvizsgált okiratok tanúsága szerint a kellékhibákért való garancia szövege nagyon hasonló volt az Imperium Romanum területén. A fugitivus és az erro, mint lényeges jellemhiba az okiratok többségében kikötésre került. Elmondható volt, hogy minden garanciaígéret tartalmazta a noxáért való helytállást. A rabszolgák jelzőjeként használt egészséges kitétel szinte mindenhol előfordult. Az erre való közvetlen utalás a sanum ex edicto kifejezés. Ez úgy értelmezhető, hogy a szerződő felek az aedilis által kihirdetett rabszolgák egészségi állapotának teljes körű ismertetésére vonatkozó határozatában foglalt kötelezettséget ismerték el a konkrét megállapodásukra.
3. Konklúziók
A tanulmány rámutatott arra, hogy a rabszolga adásvételi szerződések személyi összetétele a vizsgált leletek alapján vegyes képet mutat. Egyes esetekben a vevők római katonák voltak, akik vagy a légióba belépéssel lettek római polgárok vagy már azok voltak. Más esetekben az eladók hellenizált illír vagy görög származásúak voltak. Az előkerült leletekből Jakab Éva arra a következtetésre jutott, hogy Dacia provinciában a vevő, az eladó és a tanúk különböző nációból származtak, más és más kultúra és jogi befolyásolás alatt álltak. Ezeknek a szerződéseknek a differenciált megfogalmazása arra utal, hogy mindegyik okirat többé-kevésbé egyéni, a konkrét szerződéses viszonyra, a felek között kialkudott feltételekre szabott fogalmazást képviselte. Mégis tartalmazta mindazokat a garanciális elemeket, melyeket a klasszikus római jog megkövetel. Fentieket tovább erősíti, hogy az adásvételi okiratokat régi, a gyakorlatban jól bevált formuláris könyvek szerint, azaz szerződés minták alapján készítették el. A kisebb hibalehetőséggel az aedilisi edictumnak megfelelő szerződést tudtak előállítani gyorsan és egyszerűen. Az így kiállított dokumentumok tökéletesen be tudták tölteni a szerepüket a hétköznapi rabszolga-adásvételben. Elsődleges funkciója az volt, hogy az adásvételből fakadó főszolgáltatás teljesítését (rabszolga teljes körű és részletes, minden nem látható hibára való kitéréssel történő bemutatása, egészséges állapotban való átadás és a vételár kifizetése) írja le. Másodlagosan az eladó helytállási kötelezettségét rögzíti az esetlegesen a későbbiekben felmerülő kellékszavatosság tekintetében (érdekes momentum, hogy az eladó helytállási kötelezettségének időtartama nincs meghatározva szemben a mai hatályos jogszabályokkal). Az okirat szerepe ennek megfelelően elsődlegesen a jóhiszemű szerzés és az eladói garanciák írásbeli dokumentálása volt.
A szerző felveti azt a kérdést, hogy vajon a dáciai táblák egy speciális helyi provinciai gyakorlatot tükröznek-e? A kérdés megválaszolása során egyértelműen rámutat arra, hogy ezt a felvetést csak más provinciákban talált okiratokkal való összevetésből tudjuk megválaszolni. Habár a tanulmányban idézett garanciaszövegek feltűnően hasonlóak, mégis a helyi adottságokra tekintettel mutatnak némi sajátos színezetet. Ezekből az okiratokból világosan kiderült, hogy a gazdasági élet nem állt meg a provincia határoknál. Az áruforgalom résztvevőinek (legyenek azok akár a vevők akár az eladók vagy akár a „tárgyak") sokszínűsége eredményezte, hogy a jogrendi választóvonalak egyre kevésbé voltak fontosak. A helyi szokások és az Imperim Romanum területén kötelezően alkalmazandó konstitúció volt az, melyet a helyi szokások és az adott helyzet átszőtt és saját képére formált. A kevesebb központi szabályozás, ahogy az a Római Birodalom területére is jellemző volt, néha többet jelentett. Azonban ennek volt hátránya is. Ahogyan fogalmazott: „ha a privátautonómia, a felek szerződési szabadsága nagyobb teret kap, akkor a gazdaságot érintő jogterületeken a nemzeti jogrend határai hamar elmosódnak.” Ennek okán van szükség egy központi jogalkalmazási szervre és számos olyan irányelvre, amelyek megakadályozzák a joggal való visszaélés lehetőségét, hiszen egy jól működő állam alapja a jogrend kiszámíthatósága és következetessége.
_____________________
[*] Bővebben lásd még Hamza Gábor: Gondolatok az eladói kellékszavatosságról Jakab Éva monográfiája kapcsán, Acta ELTE, tom. XXXVII, ann. 1999/2000, 103–108.
___________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.