Mécs JánosA közelgő áprilisi választásokkal kapcsolatban a közéletet talán leginkább foglalkoztató kérdés, hogy lesz-e „összefogás”, vagyis, hogy az ellenzéki politikai erők együttműködnek-e. A kérdés a politikai szempontok mellett jogi vetülettel is rendelkezik, mivel a jogi keretrendszer határozza meg, hogy a felek milyen feltételekkel és adott esetben milyen anyagi és egyéb költségek árán működhetnek együtt. Jelen bejegyzésben azt vizsgálom, hogy a korábbi kétfordulós rendszerhez viszonyítva a választási rendszer egyes elemei miként befolyásolják a szereplők visszaléptetéssel történő koordinációjának esélyeit.
Az együttműködést alapvetően befolyásolja a választási rendszer egyfordulós jellege. A korábbi, a rendszerváltástól egészen a 2010-es választásokig alkalmazott országgyűlési választási rendszerben az egyéni ágon a képviselőket kétfordulós, abszolút többségi szavazáson választották meg. A második fordulóra két esetben kerülhetett sor; ha az első fordulóban nem szavazott a kerületi választópolgárok több mint fele (érvényességi küszöb), vagy, ha egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok abszolút többségét (eredményességi küszöb). A visszaléptetések szempontjából ez utóbbi eset az érdekes, amelyben azok a jelöltek jutottak tovább, akik az első fordulóban legalább tizenöt százalékát megszerezték az érvényes szavazatoknak, de legalább a három legtöbb szavazatot szerző jelölt. A töredékszavazatokat az első fordulós eredmény után számították, vagyis a visszaléptetés nem eredményezett csökkenést a töredékszavazatok számában. A második fordulóra az esetek többségében eredménytelenség miatt került sor; 1998-ban még 31 érvénytelen és 144 eredménytelen első forduló volt, azonban ezt követően 2002, 2006 és 2010-ben már csak eredménytelenség miatt kellett ismételni.
Habár már az 1990-es, valamint ’94-es választásokon is voltak visszaléptetések, először az 1998-as választásokon jutott döntő szerephez, ezt követően pedig bevett gyakorlattá vált a kétpólusúvá vált politikai térben. A választási rendszert lehetőségeit felfedező politikai erők arra jöttek rá, hogy visszaléptetési stratégiával kihasználhatják a szavazóik másodlagos preferenciáit, ezáltal pedig összeadhatják erejüket. A kétfordulós rendszer tehát tulajdonképpen egy preferenciális szavazási módnak tekinthető, ahol a választópolgárok nem csak az elsődleges, de másodlagos, adott esetben kormányváltó preferenciájukat fejezhetik ki. A visszaléptetések lehettek passzívak, mint 1998-ban, mikor a visszaléptető fél nem buzdítja a szavazótáborát megfelelő tartalmú szavazásra, illetve aktívak, mint például 2002-ben és 2006-ban, mikor egy bejelentett alku keretében kerül sor a koordinálásra. Az összefogásnak van egy másik módja is, ez pedig a közös lista állítása. Ebben a tekintetben a jelenlegi rendszer nem hozott nehezítést; a korábbi szabályozással egyezően, két párt összefogása esetén tíz, három vagy ennél több párt összefogása esetén tizenöt százalékos küszöbbel kell számolni.
A jelenlegi rendszer egyfordulós, azaz az egyéni kerületben az szerzi meg a mandátumot, aki a szavazatok relatív többségét megszerzi. Ez sok szempontból nehezíti a koordinációt. Egyrészt a visszalépő fél, szemben a korábbi rendszerrel, elveszti a töredékszavazatokat, amelyeket a mandátumot nem szerző jelöltjei után kapna. Ezt a párt győztes jelöltjei után kapott győztes-töredékszavazatok is csak kis mértékben tudják ellensúlyozni. Figyelembe kell viszont venni, hogy a koordináció a másik oldalról viszont jelentősen csökkenti az ellenfél győztes-töredékszavazatainak számát. Ez utóbbi az egyéni kerületekben az első és a második helyezett közötti szavazatmennyiség (egyel csökkentett) mértéke. Ha egy koordináció révén országosan csökken az első és a második közötti különbség, akkor a győztes töredékszavazatai is jelentősen csökkenhetnek. Emellett a kiesett töredékszavazatot kompenzálhatja a párt jelöltjei által elért többlet vesztes töredékszavazat, amelyet a jelöltek a többi párt jelöltjeinek visszalépése miatt kapnak.
Vagyis az elvesztett töredékszavazatok hátránya nem egyértelmű, komoly modellszámítást igényelne, hogy egy többszereplős koordinációban mennyi a várhatóan kieső töredékszavazat-szám a szövetségbe belépő, valamint az ellenfél oldalán. Ha például három, országosan 10 százalékos támogatottsággal rendelkező erő felosztja az egyéni kerületeket és visszalépnek egymás javára, akkor – amennyiben az átszavazási hajlandóság teljes – nem vesztenek töredékszavazatot, hiszen bár csak a kerületek harmadában indítanak jelöltet, de ott háromszor annyi szavazatot kapnak a másik két párt átszavazó választópolgárai miatt. Ha ehhez hozzászámoljuk, hogy egyúttal csökkentették is a győztes párt töredékszavazatait, akkor töredékszavazat szintjén előnyösebbnek bizonyul az együttműködés.
A visszalépésnek emellett komoly pénzügyi ára is van, amely a kampányfinanszírozás szabályozásából következik. A kampányra juttatott állami támogatás két részből tevődik össze. Az egyik elem a jelöltenként járó egymillió forint, vagyis legfeljebb 106 millió forint. A támogatás jelentősebb eleme a sávosan emelkedő, a jelöltek számától függő összeg. Ennek számolása során egy 995 millió forintos alapot képzünk. Ha 106 jelöltje van egy pártnak, akkor ennek az alapnak a 60 százalékát, ha 80-105 jelöltje, akkor 45 százalékát, ha 54-79 jelöltje, akkor 30 százalékát, ha pedig 27-53 jelöltje, akkor 15 százalékát kapja meg. Ez pedig azt jelenti, hogy egy 106 jelöltet állító pártnak akár csak egy helyen is visszalépni közel 150 millió forintos kiesést jelent a kampányköltségvetésben, ugyanis a visszalépés (vagyis jogilag a jelölt lemondása) esetén a megmaradt jelöltek szerinti támogatást kell számolni, az e fölött lévő összeget vissza kell fizetni. Ha három párt osztja fel a 106 kerületet, (35-35-36 elosztásban), akkor ez pártonként közel 450 millió forintos kiesést jelent a központi elemből, és további 71-70 millió forintot az egyéni elemből.
A kampánytámogatás visszaesése mellett a pénzügyi ár a párttámogatás mértékében is megmutatkozhat. A pártok költségvetési támogatásban részesülnek. Ez két részből tevődik össze, a pártok részére juttatott és a pártalapítványok részére juttatott összegből. Az egy százalékot megugró pártok az össztámogatás 25 százalékát egyenlő mértékben kapják meg, ugyanakkor a maradék 75 százalék a pártokra és jelöltjeikre leadott szavazatok arányában oszlik meg. Emellett a pártalapítványoknak juttatott összeget teljes mértékben a leadott szavazatok alapján állapítják meg. Vagyis, ha a jelöltek visszaléptetésével csökken a pártra leadott szavazatok száma, akkor csökkennek ezek az összegek is. Azonban, ahogy azt fent is láttuk, ennek a mértéke nem egyértelmű.
A visszalépés emellett kihatással van az országos lista meglétére is. A korábbi szabályozás alapján az egyéni jelöltek kiesése nem érintette a listaállítás jogát, vagyis az országos listák felállását követően nem korlátozta a visszalépéseket a listaállítás szempontja. A jelenlegi rendszerben a listaállításhoz a pártoknak 27 egyéni választókerületben, kilenc megyében és Budapesten kell jelöltet állítaniuk. Az új Ve. 254. § (2) bekezdése alapján „a Nemzeti Választási Bizottság törli a nyilvántartásból a pártlistát, ha a jelölő szervezet jogerősen nyilvántartásba vett, valamint a bejelentett, de még jogerősen el nem bírált egyéni választókerületi jelöltjeinek száma együttesen nem éri el a törvényben foglalt minimumot.” Az NVB 1/2018. számú iránymutatása alapján a kérdéses szakaszt úgy értelmezi, hogy ha a párt jelöltjeinek száma 27 alá csökken, akkor törölni kell a listát. Ez azt jelenti, hogy négy párt már nem tudja felosztani a 106 egyéni kerületet úgy, hogy egyikben se „fedjék egymást” ugyanis egy 26-26-26-27 megoszlással három párt a küszöb alá kerül. Így négy párt esetén minimum három kerületben fedniük kell egymást, vagyis ezekben a kerületekben a szövetség több tagja is indít majd jelöltet. A helyzetet az iránymutatás – egyéb problémás aspektusai mellett – azon része is tovább nehezíti, amely alapján, a törvény grammatikai értelmezésével ellentétesen nem csak a huszonhetes kerületszám alá csökkenést jelöli meg olyan okként, amely a lista törlését eredményezheti, de a területi megoszlás kritériumának nem teljesülését is. Vagyis, az NVB álláspontja szerint, ha egy párt nem teljesíti a kilenc megye plusz Budapest kritériumot, akkor törölni kell.
A Ve. fent idézett szakaszának értelmezése koránt sem egyértelmű. Habár az országgyűlési választásokat érintően valóban kikerült az a szakasz, amely alapján „nem érinti a listaállítás jogát az, ha az egyéni választókerületi jelölt kiesett” [régi Ve. 94. § (2) bekezdés], azonban nem egyértelmű, hogy e jogszabályhely elhagyásával mi volt a jogalkotó célja. Ugyanis a Ve. 254. § (2) bekezdésével szövegszerűen megegyező rendelkezéseket tartalmaz a Ve. az önkormányzati választásokon szereplő kompenzációs és fővárosi kompenzációs listákra vonatkozóan is [307/J. § (2) és 307/K. § (2) bekezdések], azonban ezen választások tekintetében megmaradt a szabály, miszerint nem érinti a listaállítás jogát a jelöltek kiesése [Övjt. 10. § (3) bekezdés]. Ebből arra következtethetünk, hogy a Ve. kérdéses 254. § (2) bekezdése illetve az azonos tartalmú, önkormányzati választásokra vonatkozó szakaszok nem anyagi értelemben, a jelöltek kiesésére vonatkoznak, hanem eljárási szabályok, és csak azt az esetet hivatottak rendezni, amikor nyilvántartásba veszik a listát, azonban ezt követően, az egyéni jelöltek nyilvántartásának jogerőre emelkedését megelőzően lecsökken a jelöltek száma, például azért, mert a jogorvoslat következtében megállapítják, hogy nem volt meg a szükséges számú érvényes aláírás. Erre az eljárási eszközre azért van szükség, mert a listát a bejelentett jelöltek alapján veszik nyilvántartásba, a törvény nem kíván meg jogerős bejelentést. Mindez tehát kérdésessé teszi, hogy az önkormányzati választásokon megmaradó, a listát a jelöltek kiesésétől függetlenítő szakasz elhagyásának valóban az volt-e célja, hogy a jogalkotó változtasson a korábbi normatartalmon, illetve, hogy az elhagyás valóban a normatartalom változását eredményezte-e.
Ezek mellett a visszalépés érintheti a párt listás ágon kapott szavazatainak mértékét. Habár országos lista esetén a visszalépés jogilag nem befolyásolja azt, hogy a választók a listás ágon továbbra is szavazhatnak a pártra, azonban bizonyára van szavazatcsökkentő hatása annak, ha egyéniben nem szerepel a párt jelöltje. Ebben az esetben ugyanis az egyéni és a lista között nem disztingváló, pusztán pártpreferencia alapján szavazó választópolgárok szavazatait a párt elveszheti. Ez az előző rendszerben nem állt fent, ugyanis az első fordulóban még szerepeltek az egyéni jelöltek, majd a második fordulóban már csak egyéni fordulót tartottak (2002-től kezdődően nem kellett listás második fordulót tartani a megnövekedett részvétel miatt). 2014-ben nem voltak visszalépések, így nincs adatunk arra, hogy a listás ágon mennyiben érintette a leadott szavazatokat, ha nem volt egyéni jelöltje a pártnak.
Végezetül az egyfordulós szisztémában a koordinációs tárgyalások a választások előttre kerülnek, vagyis nincs olyan fix eredmény, amely alapján a felek megkezdhetnék a tárgyalást a kerületi visszalépésekről. Egy országosan, egyéni kerületi szinten lebonyolított közvélemény-kutatás rendkívül drága, emellett pontatlan eredményeket adhat, szemben az első fordulós eredményekkel.
Mindezek alapján elmondható, hogy a jelenlegi rendszerben jóval nehezebb visszaléptetések útján koordinálni, mint a korábbi rendszerben. Ez következik az egyfordulós szavazásból, valamint a listaállítással összefüggő szabályozásból is. Emellett a kampányfinanszírozás szabályozása miatt is többszáz millió forintos kiesést jelenthet a visszaléptetés. A töredékszavazatok szintjén azonban a hátrányok nem egyértelműek, magas átszavazási hajlandóság esetén, a győzteskompenzáció hatásának csökkentése miatt akár előnyösebb is lehet az együttműködés.
___________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.