Fabók ZoltánNéhány héttel ezelőtt ismertettük Szpunar főtanácsnok indítványát, mely fontos megállapításokat tartalmazott a tagállami adókövetelések dologi jogi minősítéséről és ennek következményeiről a Fizetésképtelenségi Rendelet kontextusában. Az EUB 2016. október 26-án tette közzé ítéletét az ügyben.
Korábbi bejegyzésünkben ismertettük a Szpunar főtanácsnok indítványát a C-195/15. számú Mulhaupt (SCI Senior Home) v. Gemeinde Wedemark ügyben.
A kiindulópont: Francia székhelyű adós társaság ellen fizetésképtelenségi főeljárás indult Franciaországban. A Fizetésképtelenségi Rendelet (FR) 4. cikke alapján a fizetésképtelenségi eljárásra, főszabály szerint univerzális hatállyal, a francia fizetésképtelenségi jog alkalmazandó (lex concursus). A francia fizetésképtelenségi jog szerint a megindított fizetésképtelenségi eljárás kizárja az adós vagyonával szembeni egyéni végrehajtási kényszerárverést. Ez a tilalom – a lex concursus univerzális hatályából fakadóan – más tagállami hitelezőkre és vagyontárgyakra is vonatkozik. Ugyanakkor a FR 5. cikke kivételt enged a lex concursus alkalmazása hatálya alól: e rendelkezés szerint a fizetésképtelenségi eljárás nincs hatással a hitelezőknek vagy más személyeknek az adós olyan vagyontárgyain alapított dologi jogaira (hitelbiztosítékaira), mely vagyontárgyak a fizetésképtelenségi főeljárás megindításának időpontjában más tagállamban találhatóak. Amennyiben tehát az adott dologi biztosítékra irányadó jog – jellemzően a lex rei sitae – lehetővé teszi a vagyontárgyból történő egyedi kielégítést, úgy erre a más tagállamban indított fizetésképtelenségi főeljárástól függetlenül lehetőséget biztosít a FR 5. cikke.
A perbeli kérdés a francia adós németországi ingatlanával kapcsolatban merült fel. A német adóhatóságnak az ingatlannal kapcsolatban adókövetelése állt fenn, amely adókövetelés a német jogszabályok szerint törvény erejénél fogva, végrehajtható „közteherként” terheli az ingatlant. Az előzetes döntéshozatali kérelmet előterjesztő német bíróságnak afelől nem volt kételye, hogy ez a „közteher” a német jog szempontjából dologi jognak minősül. A német bíróság számára az volt a fő kérdés, hogy egy közjogi jellegű adókövetelés, amely törvény erejénél fogva, végrehajtható „közteherként” terheli az ingatlant, az FR 5. cikke alkalmazásában is dologi jognak minősülhet-e, azaz ki van-e véve a lex concursus – jelen esetben a francia jog – alkalmazása alól. Ha igen, úgy a német adóhivatal a francia fizetésképtelenségi főeljárástól függetlenül kielégítheti követelését a fizetésképtelen adós németországi ingatlanára vezetett végrehajtás útján.
A Bizottság a feltett kérdésre negatív válasz adását javasolta. Álláspontja szerint az FR 5. cikke mint a lex concursus univerzális alkalmazását előíró 4. cikk alóli kivétel megszorítóan értelmezendő, és kizárólag az adós által a hitelező részére kereskedelmi ügylet keretében biztosított jogok tekintendők az FR 5. cikke szerinti dologi jogoknak. A Bizottság álláspontját a FR 5. cikkének céljából vezeti le, amely a FR (24) és (25) preambulumbekezdések alapján a egyrészt a jogos elvárások védelmében és a folyó ügyletek biztonságában, másrészről a hitelnyújtás elősegítésében jelölhető meg – erre alább még visszatérünk. A Bizottság indítványa szerint tehát a FR 5. cikk nem terjedne ki az adóhatóság közjogi jogviszonyból eredő követelésének védelmére.
Szpunar főtanácsnok ezzel szemben igenlő válasz adását javasolta. A főtanácsnok szerint sem a FR 5. cikkének szövegéből, sem a rendelkezés céljából nem következik, hogy az csupán „magánkövetelésekre”, illetve kizárólag tisztán kereskedelmi ügyletekre vonatkozna. A főtanácsnok álláspontja szerint a FR kontextusában nem indokolt különbséget tenni a közjogi és magánjogi hitelezők követelései között. Ennél fogva az adókövetelést mint ex lege fennálló és végrehajtható közterhet is megilleti a FR 5. cikkben foglalt kedvezmény, azaz a mentesség a más tagállamban indított fizetésképtelenségi eljárás következményei alól.
Az EUB (Bíróság) ítéletében az utóbbi álláspontot tette magáévá.
A Bíróság szerint az FR szövege nem teszi lehetővé az 5. cikk olyan értelmezését, miszerint az ne vonatkozna a kereskedelmi ügyletek keretén kívül létesített dologi jogokra. Az 5. cikk nem tartalmaz semmilyen korlátozást az érintett dologi jog eredetével vagy az e dologi joggal biztosított követelés közjogi vagy magánjogi jellegével kapcsolatban.
Kétségtelenül erős érvek szólnak amellett, hogy a FR nem kívánt különbséget tenni a közjogi és magánjogi hitelezők követelései között: valóban, ahol a FR egyáltalán utal a tagállami adóhatóságokra (FR 39. cikk), ott ezt abban az összefüggésben teszi, hogy a FR által adott szabály rájuk is vonatkozik. Érdemes utalni arra is, hogy a C‑212/15. sz. ENEFI v. DGRFP ügyben Bobek főtanácsnok indítványa explicit leszögezte, hogy a FR a közjogi és magánjogi hitelezők követelésére való alkalmazhatóságát illetően semleges. (Az ENEFI-üggyel kapcsolatban ld. az Advocatus blogon megjelent elemzést.)
Az ítélet teleologikus indokolása ugyanakkor kevésbé tűnik meggyőzőnek.
A Bíróság szerint a FR által elérni kívánt célok sem teszik lehetővé az 5. cikkének olyan értelmezését, miszerint az ne vonatkozna a kereskedelmi ügyletek keretén kívül létesített dologi jogokra. Az 5. cikk egyik célja, amint az a (24) preambulumbekezdésből kitűnik, „a jogos elvárások védelme és a folyó ügyletek biztonsága”. Magyarán a fizetésképtelenségi eljárást megindító államtól eltérő tagállamban elhelyezkedő, ennél fogva eleve más jognak (rendszerint a lex rei sitae-nek) alávetett dologi jogok (hitelbiztosítékok) jogosultjai nincsenek kitéve az idegen lex concursus-ból fakadó kockázatoknak, mindenekelőtt az individuális végrehajtás tilalmának. A Bíróság álláspontja szerint e tekintetben az érintett jogok vagy követelések jellege – azaz, hogy „üzleti” vagy adókövetelésekről van szó – közömbös. A Bíróság azonban ennél is tovább megy. Az ítélet szerint az 5. cikk által nyújtott védelemnek az „üzleti” (azaz nem közjogi) jellegű biztosítékokra való korlátozása egyenesen sértené a jogos elvárások és a kereskedelmi ügyletek biztonságának védelmére irányuló célkitűzést.
Amellett, hogy a „kereskedelmi ügyletek” kategóriájába a nehezen érthetők bele a tagállami adókövetelések, a „jogos elvárások” védelmének kiterjesztett értelmezése sem tűnik problémamentesnek. Aligha vitatható, hogy a tagállamot megillető adók beszedése fontos közérdek. Ugyanakkor az már erősen kérdéses, hogy a tagállami hatóság vonatkozásában mennyiben jöhet szóba a „jogos elvárások” („legitimate expectations”) védelme mint a közösségi jog egyik alapelve, amely eredetileg éppen a magánjogi jogalanyokat védte a közhatalom gyakorlójával szemben.
Az ítélet indokolása azonban itt sem áll meg. A FR (25) preambulumbekezdése értelmében a dologi jogok esetében különösen szükség van az eljárás megindításának helye szerinti állam jogától, azaz a lex concursus-tól eltérő különös kapcsoló szabályra, mivel ezeknek a dologi jogoknak nagy jelentőségük van a hitelnyújtásnál [kiemelés tőlem]. A Bíróság ezzel kapcsolatban, némileg önkényesen, csupán annyit jegyez meg, hogy ebből nem lehet arra következtetni, hogy az 5. cikkben foglalt kivétel csupán az üzleti vagy hitelszerződések keretében létesített dologi biztosítékokra terjedne ki. Annak megválaszolásával azonban sajnos adós marad a legfőbb bírói testület, hogy vajon az adóköveteléseket jogszabály alapján biztosító „közterhek” kivétele a lex concursus hatálya alól, azaz az ilyen adókövetelések de facto privilegizálása mennyiben ösztönzi a hitelnyújtást. Az utóbbi kérdésre azért is érdemes lett volna kitérni az indokolásban, mert ezek az ex lege dologi jogokkal biztosított adókövetelések legnagyobb valószínűséggel éppen a „valódi” (kontraktuális) dologi hitelbiztosítékokkal biztosított hitelintézeti követeléseknek fognak konkurenciát jelenteni. Ha ez így van, akkor az adókövetelések FR 5. cikke szerinti besorolása éppen hogy ellentétes lehet a (25) preambulumbekezdésben megfogalmazott célokkal.
Végezetül az ítélet hivatkozik az egyenlő bánásmód elvére. Eszerint az FR 5. cikkének olyan értelmezése, miszerint az ott említett kivétel csak a kereskedelmi ügyletek vagy hitelügyletek keretében létesített dologi biztosítékokra terjed ki, kedvezőtlen bánásmódot eredményezne a kereskedelmi ügyletektől eltérő „más ügyletek” keretében létesített dologi biztosítékok jogosultjai irányában. Az egyenlő bánásmód elvére hivatkozás annyiban helytállónak tűnik, hogy az FR láthatóan nem kívánt különbséget tenni a közjogi és magánjogi hitelezők követelései között. Az ugyanakkor igencsak kérdéses, hogy az adókövetelés mennyiben tekinthető olyan „ügyletnek”, amely vonatkozásában az egyenlő bánásmód egyáltalán felmerülhet.
Akárhogy is legyen, mostantól kezdve el kell fogadnunk, hogy azok a tagállamok, amelyeknek a jogrendje ex lege dologi joggal biztosított követelésnek minősíti az adóköveteléseket – feltéve, hogy a tagállami belső jog szerint dologi jognak minősülő jog megfelel a FR 5. cikkében foglalt követelményeknek is – előnyösebb helyzetbe kerülnek azokkal a tagállamokkal szemben, melyek más megoldást részesítenek előnyben az adókövetelések biztosítására. Előbbiek ugyanis, függetlenül a más tagállamban az adós ellen indult fizetésképtelenségi eljárástól, kielégíthetik követelésüket a „dologi” joggal terhelt vagyontárgyból, jellemzően a dologra vezetett végrehajtás útján. Utóbbiak viszont, bár az adós ellen nyilván változatos szankciókat alkalmazhatnak, az adókövetelést főszabály szerint csupán a más tagállamban indult fizetésképtelenségi eljárás keretében, a lex concursus szabályai szerint tudják érvényesíteni. Ez a körülmény a jövőben arra sarkallhat egyes tagállamokat, hogy jogrendszerüket hozzáigazítsák a Bíróság gyakorlatához, és a fiskális követeléseiket dologi joggal biztosított követelésnek minősítve részesítsék azokat a FR 5. cikke által biztosított kedvezményben.
Végezetül érdemes egy pillantást vetni arra, mit jelent mindez a magyar jogra nézve.
A Vht., illetve Art. szerinti ingófoglalás, illetve ingatlan esetén a végrehajtási jog bejegyzése – jóllehet zálogjogot vagy egyéb nevesített dologi jogot formálisan nem keletkeztet – tartalmilag dologi hatállyal bír: a végrehajtási joggal „biztosított” követelés jogosultja a lefoglalt vagyontárgyból kielégítést kereshet, és a végrehajtási jog harmadik személyekkel szemben is hatályos. Ugyanezt erősíti meg a Csődtv. 49/D. § (3) bekezdése mely szerint a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amelynek végrehajtására az ingóságot lefoglalták, illetve a végrehajtási jogot a felszámolás kezdő időpontjáig bejegyezték. Védhetőnek tűnik tehát az a megállapítás, hogy amennyiben a követelés (adókövetelés) végrehajtása során már foglalásra, illetve végrehajtási jog bejegyzésére került sor, úgy ez a magyar belső jog szempontjából dologi (jellegű) biztosítéknak minősül. Az, hogy ezen végrehajtási jogok a FR 5. cikke szerinti kritériumoknak is megfelelnek, így a FR alkalmazásában is dologi jognak minősülnek, a C‑557/13. sz. Lutz v. Bäuerle ügyben kifejtettek alapján szintén valószínűnek tűnik.
Azokban az esetekben, mikor az Art. lehetővé teszi az adóhatósági követelés biztosítására jelzálogjog bejegyzését, egyértelműnek tűnik, hogy az így létrejött dologi biztosíték vonatkozásában az FR 5. cikke alkalmazandó lesz.
Amennyiben ezek a megállapításaink helytállóak, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a – fizetésképtelenségi eljárás megindítását megelőzően – foglalással, végrehajtási jog vagy zálogjog bejegyzésével biztosított magyarországi (adó)követelések részesülnek a FR 5. cikke szerinti védelemben, azaz a magyarországi vagyontárgyból a jogosult akkor is kielégítést kereshet, ha az adós ellen más tagállamban olyan fizetésképtelenségi főeljárás indult, amely egyébként megakadályozná az adóssal szembeni egyedi végrehajtásokat.
_____________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.