Szép Viktor - A magyar kormány – bár ellenezte, mégis – megszavazta és fenntartotta az uniós szankciókat Oroszország ellen
- A magyar külpolitikai álláspontot elsősorban az EU külpolitikájának sajátos jellege magyarázza
- A közös fellépést Magyarország egyedül nem fogja megakadályozni.
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin két héttel ezelőtti találkozója kapcsán számos újság felvetette annak a lehetőségét, hogy a magyar miniszterelnök – az orosz elnök nyomására – megvétózza a Moszkvával szemben kivetett uniós korlátozó intézkedéseket. A napilapok emlékeztetnek arra, hogy a magyar kormány sosem volt lelkes a szankciókat illetően: pár hónappal az első büntetőintézkedések bevezetését követően a magyar kormányfő kijelentette, hogy „lábon lőttük magunkat”. A magyar miniszterelnök arra utalt, hogy szerinte Magyarország gazdasági érdekeivel ellentétes a szankciók alkalmazása. Felmerül a kérdés: vajon ténylegesen elképzelhető-e egy olyan forgatókönyv, hogy a magyar kormány gátat szab a közös európai fellépésnek? A kérdés azért is különösen fontos, hiszen a brüsszeli külpolitika döntően a tagállamok egységes akaratát követeli meg. Másképp szólva, ha a 28 tagállamból egy úgy dönt, hogy nem ért egyet a közös fellépéssel, akkor annak akár az egész közösség kárát láthatja.
A fenti kérdésre a rövid válasz: nem; a magyar kormány egyedül nem fogja megakadályozni az Oroszországgal szemben bevezetett szankciókat. Ennek hátterében ugyanaz az ok áll, amiért – bár ellenezte, mégis – megszavazta azokat. Koránt sem mindegy azonban, hogy mivel magyarázzuk ezt a politikai jelenséget. A legtöbb cikk (implicit vagy explicit) amellett érvel, hogy a kormány uniós álláspontjának megértéséhez a bilaterális kapcsolatokat kell figyelembe venni. Ennek értelmében tehát a „keleti nyitás” áll a középpontban, amely valamilyen minőségileg új kapcsolatokat feltételez a kelet-európai és ázsiai államokkal. A probléma azonban ezzel az érveléssel, hogy ezek alapján éppen vétóznia kéne a magyar kormánynak. Ez a bejegyzés azonban amellett érvel, hogy az Oroszországgal szemben bevezetett multilaterális szankciókat (tehát a magyar kormány álláspontját is) alapvetően az EU sajátosságai, azon belül pedig elsősorban külpolitikájának jellegzetességei felől lehet megérteni.
Az EU külpolitikájának sajátos vonásai előtt érdemes röviden kitérni az uniós döntéshozatal politikai-hatalmi vonatkozásaira. A leginkább elfogadott és a közbeszédben gyakran megjelenő gondolkodási séma a világpolitikáról és az EU-ról a következő: a meghatározó és erős (EU-s) államok „lenyomják” akaratukat a közepes és kisebb államok torkán – akár egyetértenek egy döntéssel, akár nem. A jelenlegi szankciókat illetően világpolitikai szinten az USA diplomáciai erőfeszítéseit emelik ki, EU-s szinten pedig Németország és Franciaország szerepét hangsúlyozzák. Nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni e szereplők nyomásgyakorló erejét, azonban azt is látni kell, hogy az EU sokkal többről szól, mint a nyers erő kifejezése. A politikaalkotás legfontosabb alapelve Brüsszelben a konszenzusra törekvés. Elkerülve a homályos fogalmakat és az idealista megfogalmazásokat, a konszenzus fogalma mellett, illetve helyett elsősorban az uniós együttműködés intenzitását érdemes előtérbe helyezni.
Nem nehéz belátni, hogy az EU egy példanélküli nemzetközi szervezet számos szempontból: sajátos intézményrendszerét és döntéshozatali eljárásait szokták elsősorban hangsúlyozni, de legalább ennyire egyedi a tagállamok közötti együttműködés intenzitása is. Az EU nem egy hagyományos nemzetközi rezsim, ahol az érintett államok ad-hoc módon döntésre juthatnak néhány határon átívelő nemzetközi problémára. Ehelyett a tagállamok folyamatos eszmecserére „kényszerülnek”. Nem csupán arról van szó tehát, hogy a tagállamok néhány ügyben alkalomadtán megoldást keresnek, hanem több évtizedes múltra visszatekintő, szerződésekben lefektetett célokért küzdenek közösen. Kétségtelen, hogy a kooperáció eleinte és elsősorban a gazdasági ügyeket érintette, azonban a külpolitika is – fokozatosan ugyan, de folyamatosan – részévé vált az EU-nak.
Az intenzív együttműködés nem következménynélküli. Külpolitikai ügyekben már az 1970-es évektől megfigyelhető volt egyfajta együttélés a tagállamok között, amely nemcsak a döntéshozókat, hanem a velük dolgozó és az őket képviselő hivatalnokokat is érintette. Ezek a szakértők – nemzeti érdekek hangoztatása mellett – elkezdték ugyanazt a(z európai) nyelvet beszélni. A tagállami szempontok nem tűntek el, de valamelyest „elpárologtak”, és mellette – a számtalan egyeztetés és az intenzív közös munka miatt – megjelent egy (közös) európai külpolitika is. A különböző tagállamokból érkező hivatalnokok és szakértők egyszer s mind európaiak is lettek. Külön érdekesség, hogy François Seydoux, korábbi francia diplomata, arról beszélt a franciák és a németek között megszületett Elysée Szerződés kapcsán – amely egyébként az 1960-as évek elején megbukott közös külpolitikai együttműködés, a Fouchet terv egyfajta továbbélése –, hogy a két állam külügyminisztereinek rendszeres találkozója egyfajta együttélést eredményezett. Még az „euroszkeptikus” Nagy-Britannia egykori külügyminisztere, Douglas Hurd is úgy nyilatkozott a közös európai külpolitikáról, hogy az alapvetően változtatta meg a kontinens diplomáciai szokásait.
A fentiek fényében kell értékelni a magyar külpolitikai álláspontot is. Az EU – és ezalatt a tagállamokat is értem – nyilvánvaló okok miatt elítéli Oroszország ukrajnai beavatkozását. Ebben az értelemben sejthető volt, hogy Brüsszelben nemcsak egy elítélő nyilatkozat lebegtetését tervezik, hanem a „soft power” legkeményebb eszközéhez, a szankciókhoz nyúlnak. Az elfogadott (európai) normák alapján az EU-nak egységesen kellett fellépnie, egy hangon kellett megszólalnia. Orbán Viktor úgy fogalmazott két héttel ezelőtti sajtótájékoztatón a szankciók kapcsán, hogy „Magyarország lojális tagja az Európai Uniónak”, még akkor is, ha nem ért egyet azok alkalmazásával. A Brüsszelben elfogadott normák alapján pedig Magyarország megszavazta és fent is tartotta az uniós szankciókat. Következésképp a magyar kormány egyedül – még ha jogilag lehetősége is van – nem fogja megakadályozni a közös fellépést. Ez nem jelenti azt, hogy a szankciók nem kerülhetnek feloldásra, de erre csak abban az eseten kerülhet sor, ha a tagállamok többsége egyetért a korlátozó intézkedések kivezetésében.
_____________________________________________________________
Forrás: MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport blogoldala
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.