Ződi ZsoltAz Alkotmánybíróság nemrég megsemmisítette a Kúria 3/2013-as jogegységi határozatát. A jogegységi határozat egy szerencsétlenül megfogalmazott Szja. törvény – hely korrigálásaként született, de büntetőjogi hatásai is voltak, amivel a Kúria nem számolt. Nem példa nélküli, de igen ritka, hogy az Ab kúriai jogegységi határozatot semmisítsen meg. A megsemmisítő határozattal egyet lehet érteni, de az Ab érvelése azon a ponton vitatható hogy a Kúria a „törvényhozás talajára” tévedt volna. A problémát részben a jogegységi határozatok általánosan kötelező jellege okozza.
Eddig csaknem visszhang nélkül maradt az Alkotmánybíróság (Ab) egy közelmúltbeli, és véleményem szerint nagy horderejű döntése. Most ebben a rövid, és már a műfajánál fogva sem átfogó blogbejegyzésben szeretném pótolni ezt a hiányt.
A 2/2016 (II. 8.) AB határozatban[1] a testület megsemmisítette a Kúria közigazgatási jogegységi tanácsa által 2013 év végén hozott 3/2013. KMJE jogegységi határozatot[2]. Utóbbi az Szja. tv. 2011. előtt hatályos 58. § (8) bekezdésének igyekezett egységes értelmezést adni, hiszen ez alapján korábban a Kúria két tanácsa is homlokegyenest eltérő döntéseket hozott. [3]
Az Ab határozat sok tanulsággal szolgál, ám ezek közül csak kettővel szeretnék foglalkozni. Egyfelől azzal, hogy hol vannak a bírói jogértelmezés határai, különös tekintettel Alaptörvényünk sokat emlegetett és vitatott 28. cikkére. Másfelől azzal, hogy a lényegükből fakadóan „visszaható hatályú” egyedi bírói döntések problémája hogyan bonyolódik akkor, amikor a bírói fórumok megkapják a jogegységesítés formális hatásköreit, azaz, például egy létező bírói gyakorlatot változtatnak meg.
A jogegységi határozatot egy olyan ügytípus váltotta ki, amely tankönyvi példája lehet egy szerencsétlenül megfogalmazott jogszabály-hely és a kiszámíthatatlanul, gyorsan változó társadalmi viszonyok konfliktusának. Több olyan ügy is a bíróságok elé került ugyanis, amelyekben az adóhatóság fizetési kötelezettséget állapított meg olyan magánszemélyekkel kapcsolatban, akik meglehetősen nagy értékben (több százezer forintról van szó) kereskedtek ingóságokkal az interneten. Az egyik ilyen ügyben 2006-tól kezdődően az illető évente 286, 701, és 870 ilyen tranzakciót bonyolított le, míg a másikban az elért bevételek 5.000.000 és 9.000.000 forint között ingadoztak. Több évet tekintve ez milliós nagyságrendű adóhiányt jelentett.
A „kereskedők” persze nem jelentkeztek be az adóhatóságnál, amely tevékenységüket felfedezve ezt azonnal üzletszerűnek minősítette, és őket az elmaradt adó befizetésére kötelezte. A jogegységi határozat előzményeként szolgáló két ügyben a két adózó bíróság előtt támadta meg a határozatokat.
Az alsó fokú bíróságok az adóhatóságnak adtak igazat, az említett tevékenységeket üzletszerűnek minősítették, bár már ők is felismerték azt a problémát, hogy az üzletszerűséget az ÁFA törvény és a Szja törvény nem pontosan ugyanúgy értelmezi. Hiszen, míg az ÁFA törvény ezt nem definiálta, hanem annak „hétköznapi jelentését” vette alapul, addig az Szja törvény 2011. előtti szövege szerint „(e) rendelkezés alkalmazásában üzletszerű az átruházás, ha ellenérték fejében történik, és az ügylettel kapcsolatban a magánszemélynek az általános forgalmi adó szabályszerűen bejelentkezett alanyaként adólevonási joga megnyílik.” Az Szja törvény tehát a hatósági regisztráció aktusához kötötte a tevékenység üzletszerűségét, ráadásul a 2011-es korrigáló jogszabály-módosítás indokolása is ezt az értelmezést erősítette meg.
Ezek után kerültek az ügyek a Kúria két tanácsa elé, ahol az ÁFA törvény szempontjából ugyan mindkét tanács elfogadta az üzletszerűséget, azonban az Szja vonatkozásában eltért a véleményük. Az egyik tanács úgy érvelt, hogy az Szja törvényben foglalt bejelentkezéssel kezdődik meg az üzletszerű tevékenység végzése. A másik tanács azonban az adóhatósággal és az első fokú bírósággal értett egyet: „Annak ellenére, hogy a felperes az Art. 16. §-ában megfogalmazott bejelentkezési kötelezettségének nem tett eleget, értékesítéseire az Szja. törvény 58. § (8) bekezdésében meghatározottakat kell alkalmazni, azok üzletszerűsége minden kétséget kizáróan megállapítható” – állapította meg. Az első tanács tehát a norma szövegéhez ragaszkodott, a második pedig a be nem jelentkezéssel előállt előnyösebb helyzetet lényegében joggal való visszaélésnek minősítette.
A jogegységi határozat a konfliktust úgy rendezte, hogy leszögezte, nem kerülhet előnyösebb helyzetbe a jogkövető ügyfélnél az, aki nem regisztrál az adóhatóságnál, mert ez „(a)lapvető jogállami elvekkel lenne ellentétes”. A Kúria tehát azt az álláspontot foglalta el, hogy az adóhatóságnak van igaza. Az ebben az időszakban az interneten kereskedőknek –ha az egyéb feltételek is fennálnak – be kellett fizetniük az adót, mert tevékenységük üzletszerű volt, függetlenül attól, hogy mit tartalmaz a vonatkozó Szja. törvénybeli szöveghely.
Eddig az ügy szokványosnak mondható. A Kúria jogértelmezéssel korrigált egy jogalkotói hibát, amelyet aztán – becsületére legyen mondva – a jogalkotó 2011. után maga is kijavított. Valamire azonban sem a jogalkotó, sem a Kúria nem gondolt. A törvénynek ugyanis a 2011. előtti kiskapuját nemcsak az interneten kereskedők használták ki, hanem egy sokkal ellentmondásosabb megítélésű iparág – a színesfém-hulladékokkal kereskedők – is. Egy ilyen ügyben, ahol a fémkereskedő „lebukott”, ellene nemcsak adóhatósági eljárás, hanem büntetőeljárás is indult, a Btk. 396. §-ában foglalt költségvetési csalás miatt. Első fokon el is ítélték 2 év (!) letöltendő (!) börtönbüntetésre. A másodfok azonban érzékelte, hogy valami nincsen rendben, felfüggesztette az eljárást és kérte a jogegységi határozat megsemmisítését, hiszen ez volt az a norma, amely visszamenőlegesen minősítette jogellenesnek a 2011. előtt végzett ilyen tevékenységet. Itt vált világossá, hogy a Kúria nem számolt a jogegységi határozat büntetőjogi konzekvenciáival. Anélkül minősítette ugyanis üzletszerűnek a be nem jelentett tevékenységet is, hogy nem vette figyelembe azt, hogy ezt a jogszabály-helyet egy büntető törvénykönyvbeli törvényi tényállás keretdiszpozíciója (utaló szabálya) „használja”.
Az AB érvelése voltaképpen pofonegyszerű. Egyrészt nem értett egyet a jogegységi határozatnak azzal a tételével, miszerint „ha változnak a külső viszonyok (megváltozik a közgazdasági feltételrendszer, egyéb szabályok miatt a szöveg más kontextusba helyeződik) és a jogalkotó nem korrigál, akkor a bírói jogértelmezés során az Alaptörvény 28. cikke szerint lehetőség van a normaértelmezést a megváltozott viszonyokhoz igazítani.” Az Ab szerint ilyen esetekben - és ezzel a jogegységi határozattal is – a Kúria a „törvényhozás talajára” tévedt, „elvonta a törvényhozói ág jogkörét”, és ráadásul beleütközött a nullum crimen sine lege (nincsen bűncselekmény törvény nélkül) elvébe is, hiszen a rendelkezésnek büntetőjogi relevanciái is vannak. Végül az Ab radikális megoldást választva visszamenőlegesen semmisítette meg a rendelkezést, így a lezárt büntetőügyeket is felül kell vizsgálni.
A határozathoz négyen is fűztek különvéleményt. A különvélemények érvelése eltér, de különösen érdekes Czine Ágnes fejtegetése, amelynek lényege az, hogy „a Kúria jogegységi tanácsa alappal indulhatott ki abból, hogy a jogegységi határozatban értelmezett norma büntetőjogi relevanciával nem bír”. Azaz a jogegységi határozatnak nem kellene büntetőjogi következményének lennie. Ez az érvelés, (hogy meg kell különböztetni a jogegységi határozatokat jogágak szerint) más külön- és párhuzamos véleményekben is visszaköszön. Nagy valószínűséggel ezt maga a Kúria is így gondolta.
Bár a döntések több elvi problémát is felvetnek, ahogy fentebb jeleztem én ezek közül kettőt találok érdekesnek: egyfelől azt, hogy meddig terjedhet egy kúriai jogértelmezés, másfelől, hogy hogyan állunk a Kúria jogegységesítő eszközeinek visszaható hatályával.
Személyes véleményem szerint a jogegységi határozat bőven belefér a jogértelmezés kereteibe, és szerintem szó sincsen jogalkotásról. Ha végigolvassuk a jogegységi határozat alapjául szolgáló ítéleteket, akkor világossá válik, hogy azok az emberek, akik élethivatásszerűen milliós bevételre tettek szert évről évre különböző ingóságok internetes adásvételével, igenis üzletszerű tevékenységet végeztek. Nehéz elképzelni, mi mást jelenthet az „üzletszerűség” ha nem ezt. Továbbá, ha komolyan vesszük az Alaptörvény 28. cikkét, aligha tudunk ennél világosabb esetet mondani, hogy mikor is kellene ezt a passzust alkalmazni. Máshol és mással van a probléma, de erre később visszatérek. Előbb a visszaható hatály kérdéséről.
A jogszabályok visszaható hatályának kérdése is felvet jogelméleti és jogdogmatikai kérdéseket, de ez a probléma ma már inkább a „bírói jog”, módosításával kapcsolatban igazán akut. Röviden, arról van szó, hogy ha van egy általános megfogalmazású jogszabályunk, amelyhez tapad egy következetes bírósági gyakorlat, majd ezt a bírói gyakorlatot a felsőbíróság megváltoztatja, akkor az a kérdés, hogy ezt az új értelmezést mely ügyekben kell alkalmazni. Mivel a „hatály” problémája több időpontot érint, a lehetséges megoldások is sokfélék lehetnek, de alapvetően két szélsőség között helyezkednek el.
Az első szélsőség szerint mind a tényhelyzetek, mind az eljárási időpontok tekintetében kizárólag a jövőre vonatkozóan szabad az új „szabályt” (értelmezést) alkalmazni. Ez a megoldás a jogszabályok hatályosságának szabályait alkalmazza a bírói jogra. Látszólag világos és egyértelmű megoldás, (magam is emellett érveltem korábban), azonban van vele egy sor probléma, sőt valójában teljesen abszurd helyzeteket eredményez. Például azt, hogy a bírósági gyakorlatot hasonlóan „időgépesen” kellene alkalmazni, ahogy egy jogszabályt. Például két egyidőben lezáruló, (de eltérő időpontban bekövetezett élethelyzetet elbíráló), akár ugyanazon bírói tanács által hozott ügyben kétféle döntést kellene hozni: a régi, és az új bírói gyakorlat alapján.
A másik szélsőség szerint pedig minden ügyben (a bíróság előtt folyó ügyekben, és a korábbi tényhelyzetekre alapított ügyekben egyaránt) azonnal az új gyakorlatot kell alkalmazni. Ez a megoldás azzal a következménnyel jár, hogy az új gyakorlatnak még egy jó ideig visszaható hatálya lesz. Ennek ellenére jelenleg lényegében ezt a megoldást alkalmazzák (bizonyos szűk kivételekkel) Európa szinte minden országában. Tehát ennek a problémának nincsen igazán jó megoldása.
A jelenség magyarázata az, hogy a bírói jog „premodern” jelenség, és ameddig a bírói gyakorlat változása csendes, fokozatos és informális, addig a visszaható hatály problémája fel sem merülhet. A bírói jog azonban hasonló formalizáláson esett át, mint a jogalkotás. A legfőbb bírói fórumok „nagykamarái” „jogegységi tanácsai” Európa több országában formális jogosítványokat kaptak a joggyakorlat egységesítésére, az eltérő gyakorlatok közötti explicit választásra, és ezzel egyes megoldások formális „hatályon kívül helyezésére”. Így mára az eredetileg tisztán döntési karakterű bírói jog a szabályok alkotásának minden jellegzetességével rendelkezik, és ezzel látványossá vált szabály karaktere. Ezzel együtt megjelentek vele kapcsolatban ugyanazok az elvárások, amelyek a jogalkotással kapcsolatban már korábban léteztek: ezek közül az egyik a visszaható hatály tilalma.
A magyar helyzet annyiban más, hogy itthon még egy további jellegzetességgel bírnak ezek a felsőbírósági döntések. Azzal, hogy kötelezőek – mégpedig általában a „bíróságokra” – függetlenül ezek szintjétől, vagy ügyszakától.
Úgy vélem, hogy mind a Kúria, mind az Ab ennek a helyzetnek vált az áldozatává. Az Ab szerintem nem érvelt helyesen azzal kapcsolatban, hogy a Kúria alkotmányellenesen tévedt a törvényalkotás talajára: ennyi mindenképpen bele kellene, hogy férjen a teleologikus jogszabály-értelmezésbe. Úgy hiszem, nem is lett volna semmi gond, (és teljesen elfogadható lett volna pl. Czine Ágnes érvelése), ha a Kúria mindezt egy nem kötelező instrumentum formájában nyilvánítja ki. A jogegységi határozat azonban minden bíróságra kötelező. Ezzel az a helyzet állt elő, hogy a büntetőbíróságot a jogegységi döntés igenis kötelezte: nem véletlenül detektálta ezt a problémát épp egy büntetőbíró egy büntetőügyben. Így véleményem szerint az Ab jó megoldást választott. Ebben a jogszabályi környezetben a tartalmilag egyébként helyes jogegységi döntést sajnos meg kellett semmisíteni. Az Ab-nek nincsen olyan jogosítványa, hogy egy kötelező határozati forma alkalmazását bizonyos bíróságok számára megtiltson. (Jóllehet a jogszabályok szövegéből az sem következik, hogy az Ab-nek egyáltalán arra van-e jogosítványa, hogy a jogegységi döntéseket, - amelyek sem nem jogszabályok, sem pedig nem egyedi bírói döntések megsemmisítsen.) A döntés nyomán azon mindenképpen érdemes eltöprengeni, hogy érdemes-e a jogegységi határozatok kötelező jellegét továbbra is fenntartani.
[1] http://www.alkotmanybirosag.hu/letoltesek/abk_2016_04_alairt.pdf
[2] http://www.lb.hu/hu/joghat/32013-szamu-kmje-hatarozat
[3] (a Kfv.V.35.202/2012/13. ügyről http://ukp.birosag.hu/portal-frontend/stream/birosagKod/0001/hatarozatAzonosito/Kfv.35202_2012_13// és a Kfv.I.35.721/2011/6. http://ukp.birosag.hu/portal-frontend/stream/birosagKod/0001/hatarozatAzonosito/Kfv.35721_2011_6// van szó)
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.