Lukácsi Tamás - Az Európai Parlament 2016. január 20-án fogadta el az ártatlanság vélelméről szóló irányelvet.
- A tagállamoknak a kihirdetést követő két éven belül kell átültetniük belső jogukba az új rendelkezéseket.
- Az irányelv „kodifikálja” az Alapjogi Charta és az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján fennálló, az esetjogban kidolgozott eljárásjogi garanciákat, de a jogi védelem jelenlegi szintjén csak óvatosan lép túl. Érdemes felfigyelni a hallgatás jogával és a bizonyítási teherrel kapcsolatos szabályokra.
- Az új szabályozás valószínűleg nem hoz majd radikális változást a tagállami büntetőjogokban, de lehetővé teszi, hogy előzetes döntéshozatali eljárásban hozott értelmezéseivel az EU Bírósága hatással legyen az irányelvben szabályozott jogok fejlődésének irányára.
Néhány éve egy kanadai ügyész előadását hallgattam Brüsszelben. Összetett kézzel könyörgött, hogy az EU tagállamai becsüljék meg a bűnügyi együttműködés terén elért eredményeiket. Csodálattal említette, hogy az európai elfogatóparancsról szóló 2002-es kerethatározat alapján néhány héten belül, különösebb formaságok nélkül el lehet érni, hogy egy letartóztatott személyt átadjanak a kibocsátó állam hatóságainak. Ugyanez Kanada és az Egyesült Államok között évekig is elhúzódhat, az azonos nyelv és a hasonló jogrendszer ellenére.
Valóban, a kölcsönös elismerés elve — amelyre a bírósági joggyakorlat (*) az uniós igazságügyi együttműködés „sarokköveként” utal — hatékony és gyors intézkedést tesz lehetővé. Van azonban egy fontos előfeltétele: a kölcsönös bizalom. Ahhoz, hogy egy holland vagy svéd hatóság automatikusan végrehajtsa egy — fogalmazzunk így — kevésbé erős jogállami tradíciókkal rendelkező ország hatóságának határozatát, bíznia kell abban, hogy az adott országban megfelelő garanciák érvényesülnek.
Ezen a logikán alapul az EU működéséről szóló szerződés 82. cikkének (2) bekezdése, amely alapján uniós irányelvben minimum szabályok fogadhatók el a személyek jogairól a büntetőeljárásban. Az eljárásjogi garanciák harmonizációja a kölcsönös bizalom erősítését — és ezen keresztül a kölcsönös elismerés elvét — hivatott szolgálni.
A Bizottság három irányelvjavaslatot terjesztett elő 2013-ban. Ezek közül az ártatlanság vélelméről szóló COM(2013)0821 számú javaslat szakította át elsőként a célszalagot. (A büntetőeljárásban a gyermekek jogairól szóló javaslat is hamarosan véglegesítésre kerül. A vádlottak és gyanúsítottak költségmentességéről szóló javaslat tárgyalása lassabban haladt — nem meglepő módon, az anyagi vonzatok miatt.)
Az Európai Parlament 2016. január 20-án fogadta el az ártatlanság vélelméről szóló irányelvet, amelyet hamarosan ki fognak hirdetni a Hivatalos Lapban. A tagállamoknak két éven belül kell átültetniük belső jogukba az új rendelkezéseket.
Kérdés, hogy érdemben mennyire újak ezek a rendelkezések. A bizottsági javaslat indokolását olvasva az az érzésünk, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogát összefoglaló kézikönyvet forgatunk. Mintha a Bizottság lelkesedése kimerült volna abban, hogy kodifikálja a strasbourgi joggyakorlatot, melyet minden uniós tagállamnak amúgy is követnie kell. Talán egyetlen helyen lehet fellelni a komolyabb ambíció nyomait: a javaslat 7. cikke a hallgatáshoz való jogot abszolút jogként határozta meg, amelynek megsértésével szerzett bizonyítékokat ki kell zárni az eljárásból.
A minimalista szemlélet problémája első látásra az, hogy egy uniós jogszabály értelme éppen a magasabb szintű védelem nyújtása lehetne. Az Alapjogi Charta 52. cikkének (3) bekezdése egyértelművé teszi, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye csak a minimum az EU számára. Ez érthető is. Ahhoz, hogy az uniós eljárásjogi harmonizáció a kölcsönös elismeréshez szükséges bizalmat valóban erősítse, érdemes némileg magasabb fokú bizalmat megcélozni, mint amelyet az Egyezményben szintén részes Törökország vagy Azerbajdzsán büntetőeljárási joga iránt érzünk. Ennek hiányában kérdéses lehet az uniós szintű szabályozás szükségessége. Erre a kifogásra a bejegyzés végén még visszatérek.
Az irányelv tartalmának bemutatására rátérve megállapítható, hogy az többnyire megőrizte a bizottsági javaslat „kodifikáló” szemléletét. Az irányelvet csak természetes személyekre kell alkalmazni, attól a pillanattól kezdve, amikor bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják meg őket. Az időbeli hatály tehát adott esetben már azelőtt fennáll, mielőtt az illetőt tájékoztatták volna a gyanúsításról. Ez érthető is, hiszen például egy hatósági nyilatkozat már ebben a szakaszban is sértheti az ártatlanság vélelmét.
A bűnösségre utaló nyilvános utalásokat kifejezetten tiltja az irányelv 4. cikke, ez azonban nem akadályozhatja meg a hatóságokat abban, hogy egy büntetőeljárásról információkat hozzanak nyilvánosságra, amennyiben ez a nyomozással vagy a közérdekkel összefüggő okból feltétlenül szükséges.
Az irányelv tiltja azt is, hogy a terheltet fizikai kényszerítő eszközök (például bilincs, ketrec, üvegfülke vagy lábbilincs) alkalmazása révén bűnösként állítsák be a bíróságon vagy a nyilvánosság előtt. Az amerikai stílusú perp-walk tehát nem lesz megengedett az EU-ban az irányelv értelmében. Konkrét ügyben azonban, amennyiben a biztonság érdekében szükséges, természetesen továbbra is megengedett marad a fizikai kényszerítő intézkedések alkalmazása.
Az irányelv 8. cikke a tárgyaláson való jelenlét jogát és az in abstentia meghozott ítéletek feltételeit határozza meg. E feltételek hiányában új tárgyalásnak van helye (9. cikk).
A fenti rendelkezések kiegyensúlyozottan és különösebb meglepetések nélkül foglalják össze az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján fennálló európai eljárásjogi garanciákat, ám a jogszabály valószínűleg csak néhány ponton nyújt majd kiterjedtebb védelmet, mint az uniós harmonizáció hiányában is irányadó strasbourgi esetjog.
Az egyik ilyen pont a már említett hallgatáshoz való jog. Az irányelv 7. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a „gyanúsítottaknak és a vádlottaknak jogában áll hallgatni azzal a bűncselekménnyel kapcsolatosan, amelynek elkövetésével őket gyanúsítják vagy vádolják”. Ugyanezen cikk (2) bekezdése az önvádra kötelezés tilalmát fogalmazza meg, ám a (3) bekezdés ezt azzal enyhíti, hogy a tilalom nem akadályozza a hatóságokat az olyan bizonyítékok beszerzésében, amelyeket jogi kényszerítő erő alkalmazásával jogszerűen be lehet szerezni, és amelyek a gyanúsítottak vagy vádlottak akaratától függetlenül léteznek (pl. lehelet- vagy vérminták).
A hallgatás jogával kapcsolatban nincsen a szövegben korlátozó klauzula, úgy tűnik tehát, hogy a jogalkotó abszolút jogként kívánta meghatározni. Ez figyelemre méltó fejlemény, hiszen a strasbourgi esetjogban a hallgatás joga nem abszolút, és adott esetben a hatóságok a terhelt hallgatásából rá nézve terhelő következtetéséket vonhatnak le (pl. Murray kontra Egyesült Királyság, 1996. február 8-i ítélet, 1996-I 30. oldal).
A másik pont, amely kiterjedtebb uniós védelemhez vezethet, a bizottsági javaslat egyik pontjának törlése. A javaslat 5. (az irányelv 6.) cikke leszögezi az alapelvet, mely szerint a terhelt bűnösségének megállapításához szükséges bizonyítékok beszerzése a vádhatóságot terheli, továbbá kimondja az in dubio pro reo elvét.
Az eredeti javaslat 5. cikkének (2) bekezdése azonban tartalmazott egy érdekes mondatot: „A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy bármilyen vélelem, ami a bizonyítási terhet átfordítja a gyanúsítottra vagy vádlottra, kellő fontosságú legyen ahhoz, hogy felülírja az alapelvet, valamint megdönthető legyen.” Ez a gumiszabály a Salabiaku kontra Franciaország ügyben megfogalmazott, az accusatori incubit probatio elve alóli kivételt próbálta normává tenni, ám éppen emiatt azt a veszélyt hordozta magában, hogy az uniós védelem szintje — a szabály értelmezésétől függően — alacsonyabbra kerülhet, mint a strasbourgi mérce.
A végleges szöveg nem tartalmazza ezt a mondatot, egy preambulum-bekezdés azonban továbbra is utal bizonyos ténybeli és jogi vélelmek létezésére, melyek a terhelt büntetőjogi felelősségét (és nem „bűnösségét”) érintik. Ez az értelemző rendelkezés véleményem szerint nem alapozhat meg kivételt a szabály alól, mely szerint a terhelt bűnösségének bizonyítása mindig a vád oldalát terheli. A bizottsági javaslatban foglalt gumiszabály nem vált tehát európai normává, és ezen egy percig sem érdemes bánkódni.
Összefoglalva: önmagában az új irányelv nem fogja felforgatni a tagállami büntetőeljárásokat, hiszen tartalmában lényegében a strasbourgi esetjog kodifikációjának tekinthető, amelyen csak néhány ponton lép túl. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az irányelv nem nyújt többet, mint a könyvesboltban megvásárolható esetjogi gyüjtemény.
A különbség — és talán ez az irányelv igazi jelentősége —, hogy az átültetésre nyitva álló határidő letelte után a Bizottság kötelezettségszegési eljárást indíthat az irányelvet nem — vagy hiányosan — átültető tagállamok ellen az EUMSZ 258. cikke alapján. (Az EU működéséről szóló szerződés V. címe alól opt-out joggal rendelkező Egyesült Királyság és Írország nem vett részt az irányelv elfogadásában, Dánia pedig a (22) Jegyzőkönyv értelmében nem is vehetett részt benne.) Vagyis 25 EU tagállam számára az ártatlanság vélelmével kapcsolatos emberi jogi védelem szintjének szabályozása átkerült uniós hatáskörbe (vö. EUMSZ 2. cikk (2) bekezdése), és így nem csak a strasbourgi egyedi jogérvényesítés útján lesz kikényszeríthető, hanem az EU Bírósága előtt is.
Gyakorló jogászok számára érdemes megemlíteni, hogy az irányelv hatálybalépésének napjától kezdve „a tagállami bíróságok a lehető legteljesebb mértékben kötelesek tartózkodni a belső jog olyan értelmezésétől, amely az irányelv átültetésére előírt határidő leteltét követően jelentősen veszélyeztetheti az említett irányelv által elérni kívánt eredmény megvalósítását” (Konstantinos Adelener, C-212/04, EU:C:2006:443,123. pont).
Az átültetési határidő lejárta után pedig az EUMSZ 267. cikke alapján a tagállami bíróságok előzetes döntéshozatali eljárásban kérhetnek majd jogértelmezést az irányelv által szabályozott kérdésekben.
(*) Pl. Advocaten voor de Wereld, C-303/05, EU:C:2007:261, 4. és 54. pont.
Az írás kizárólag a szerző személyes véleményét tükrözi.
_____________________________________________________________
Forrás: MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport blogoldala
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.