Kecskés Gábor2015. november 30. és december 12. között Párizsban került megrendezésre az ENSZ klímakonferenciája. A klímakonferencia voltaképpen az Éghajlatváltozási Keretegyezményben Részes Felek Konferenciájának 21. találkozója. 2015. december 12-én elfogadták a preambulumból és 29 cikkből álló ambíciózus megállapodást, melyet 2016 áprilisában nyitnak meg aláírásra. A szerződéstervezet szövege a pre-indusztriális időszakhoz képest legfeljebb 2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedést enged meg, valamint a fejlődő államok számára gazdasági ösztönzőket biztosít – a fejlett államok 2020-ig évenként 100 milliárd amerikai dollárt különítenek el erre a célra. A megállapodás szigorúbb monitoring-eljárást irányoz elő. Hatálybalépés még valószínűleg évek kérdése. A megállapodásban foglaltak érvényre juttatása kulcsfontosságú, de az államok legfőbb politikai vezetőinek megnyilatkozásai bizakodásra adnak okot.
2015. november 30. és december 12. között Párizsban került megrendezésre az ENSZ klímakonferenciája. A novemberi párizsi terrortámadások miatt is megkülönböztetett figyelemmel kitüntetett rendezvény – ez a tény kevéssé ismeretes – az 1992-ben aláírt Éghajlatváltozási Keretegyezmény részes feleinek huszonegyedik időszakos konferenciája (innen ered a COP21 – azaz Conference of the Parties 21 – elnevezés), és egyszersmind a Keretegyezményhez 1997-ben fűzött Kiotói jegyzőkönyv részes feleinek tizenegyedik találkozója. A nagy csalódást keltő előző találkozók után (főleg a 2009-es koppenhágai COP15 klímacsúcs tekinthető a klímatárgyalások menetében valódi mélypontnak) felfokozott várakozások kísérték a folyamatot, és valóban sikerrel kecsegtető forgatókönyveket, valamint egy új klímakonszenzust tükröző megállapodást vizionáltak a szakértők – elsősorban az állami vezetők megnyilatkozásainak ismeretében.
A konferencia előtti hetekben terrortámadásokat elszenvedő Párizs melletti kiálláson kívül a nagyszámú állami vezetői jelenlét a téma különösen égető jellegének is köszönhető, és talán az sem volt véletlen, hogy a pekingi szmoghelyzetről, az amerikai elnökjelöltek klímaváltozásról vallott felfogásairól és általában az éghajlatváltozás egyes káros következményeiről a klímakonferencia ideje alatt rendszeresen számoltak be a nagy tévécsatornák és internetes hírforrások. A klímakonferencia első hete leginkább az állami vezetők felszólalásairól vált ismeretessé, amelynek során már kidomborodott egy új klímamegállapodás szükségessége az irányok kijelölésével, noha a megállapodás szövegének részletes kidolgozása a második hét teendője volt.
Végül a 195 állam képviselőinek részvételével zajló közel kéthetes csúcs eredményeként és a 195 delegáció megegyezésekénttervezettnél egy nappal később, december 12-én fogadták el a preambulumból és 29 cikkből álló, sokak által történelmiként aposztrofált Párizsi Megállapodást. A szerződés csak 2016. április 22-én nyílik meg 1 évre aláírásra az ENSZ new yorki központjában, és hatályba lépéséhez az éghajlatváltozási keretegyezmény legalább 55 részes államának ratifikációja szükséges, emellett pedig a részes államok összesített becsült üvegházhatású gáz-kibocsátásának el kell érnie a globális becsült összkibocsátás legalább 55%-át. Eme utóbbi feltétel a megállapodás hatékonyságát hivatott biztosítani, hiszen a legnagyobb CO2-kibocsátók részvételét – ha ugyan nem is valamennyi államét – ezzel kvázi feltételként szabja meg a megállapodás.
A megállapodás lényegében három pillér mentén képzeli el a klímaváltozás elleni küzdelmet. Egyrészről a szerződés szövege Celsius-fokban kifejezhető hőmérséklet-növekedési határértéket és referenciaidőszakot határoz meg; másrészről a fejlődő országok számára a fejlett államok részéről pénzügyi segítséget biztosít; harmadrészt pedig periodikus és az előzőeknél szigorúbb ellenőrzési-utánkövetési mechanizmust létesít.
A megállapodás kvázi első pillére (2-4. cikkek) szerint az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésének célja, hogy az iparosodás (ennek végét nagyjából a 19. század közepére tehetjük) előtti időszak tudományosan igazolható és bizonyított átlaghőmérsékletét ezentúl nem haladhatja meg 2 Celsius-fokkal a globális átlaghőmérséklet. Ugyanakkor a kívánatos határ a legfeljebb 1,5 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés lenne, de ebben végül nem sikerült kompromisszumra jutni az államoknak, így ennek megemlítése voltaképpen csak önkéntes vállalásra ösztönöz, és az aláírók – egyelőre konkrét kötelezettségvállalás nélkül – inkább csak törekszenek majd ennek elérésére. Viszont az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének 2018-ra egy jelentést kell készítenie a pre-indusztriális időszak átlaghőmérsékletének 1,5 Celsius-fokos növekedésének hatásairól. Utóbbi jelentés célja minden bizonnyal egy olyan globális szakértői anyag prezentálása, amelynek ismeretében a döntéshozók felülvizsgálják a 2 Celsius-fokos plafonértéket preferáló álláspontjukat, és lehetőség nyílna 1,5 Celsius-fokos határérték elfogadására-elfogadtatására.
A célok (legfeljebb 2 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés az iparosítás előtti korszakhoz képest) elérése érdekében az államoknak haladéktalanul meg kell kezdeniük az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését az elérhető legjobb technikával, ugyanakkor azt a szöveg maga is elismeri, hogy ez a folyamat a fejlődő országok esetében lassabban történik meg. A szerződő feleknek a csökkentés módját-módszerét, a nemzeti vállalásokat is meg kell osztaniuk egymással a 4. cikk szerint, amely nagyban elősegítheti a technológia-transzfer folyamatát, noha erős kétségeink támadhatnak, hogy elsősorban a fejlett államok mennyire lesznek érdekeltek egyes megoldások – ellentételezés nélküli – kommunikálásában és megosztásában. Némi érthető könnyítés, hogy a legkevésbé fejlett és a klímaváltozásnak különösen kitett fejlődő kis szigetállamoknak lehetőségük van olyan stratégiákat és terveket kidolgozni, amelyek figyelemmel vannak speciális helyzetükre; ezt a könnyítést a fejlett államoknak tudomásul kell venniük, és az elérhető legjobb technikákkal különösen ezen államokat kell segíteniük. Ellenben a megállapodásban meghatározottaknál ambíciózusabb cselekvési terveket és stratégiákat kifejezetten ösztönzi a szerződés-tervezet szövege, például a fejlődő államok esetében magasabb pénzügyi támogatást is kilátásba helyez.
A második pillér szerinti gazdasági ösztönzők, azaz a fejlett országok által a fejlődő államok számára nyújtott jelentős pénzbeli támogatások jelentik az egyik leginnovatívabb, ugyanakkor a legvitatottabb és legbizonytalanabb pontjait a megállapodásnak. Kétségtelen tény, hogy valamennyi fél elfogadta ezt a szerződés által biztosított mechanizmust, de ennek jövőbeli megvalósulása erősen kérdéses. A megállapodás 9. cikkében előírt anyagi ösztönzők megvalósítására 2020-ig évi 100 milliárd amerikai dollár összegű forrást biztosítanak a fejlett államok a fejlődők számára a klímaváltozás hatásainak csökkentése és alkalmazkodási-adaptációs technikák kidolgozására és alkalmazására. 2025-ig pedig a megállapodás legfőbb döntéshozójának, azaz a Részes Felek Konferenciájának egy új kollektív mennyiségi célt kell felállítania, amely esetlegesen eme évi 100 milliárd amerikai dollárt haladná meg, figyelembe véve a fejlődő államok szükségleteit és prioritásait. A fejlett államok eme kötelezettségeik teljesítéséről egyébként kétévente kötelesek beszámolni és azokról transzparens információkkal szolgálni (a transzparencia egyébiránt a pénzügyi ösztönzőkben részesülő fejlődő államok számára is irányadó). A klímaváltozás káros hatásait megelőző vagy azokat csökkentő technológia-transzfer (10. cikk) és kapacitásbővítés (11. cikk) lehetőségei is azon gazdasági ösztönző-mechanizmusok beépítését jelentik, amelyeket a fejlett államok biztosítanak a fejlődő államok részére.
A harmadik pillér szerint a részes feleknek periodikusan (2023 után 5 évente) jelentést kell készíteniük nemzeti stratégiájukról és a megállapodás végrehajtása érdekében tett lépéseikről, valamint az ahhoz való hozzájárulásukról, amelyet megvitat a Részes Felek Konferenciája. Egyébként a Konferenciának lehetősége van arra, hogy egy általa kijelölt testület révén ellenőrizze a folyamatot, ugyanakkor a Konferencia maga fogadhat el különböző szabályokat és eljárásokat, amelyek a célok teljesülése feletti monitoring-tevékenységet szolgálják. A megállapodás szerint a Konferencia a hosszútávú célok globális megvalósulását is folyamatosan figyelemmel kíséri, és első ülésére 2023-ban kerül sor, majd ezután 5 évente ülésezik, amennyiben a Konferencia maga másként nem rendelkezik.
A megállapodás szövege kiemelten foglalkozik továbbá az alkalmazkodás problémakörével (7. cikk), miszerint a részes feleknek a kölcsönös együttműködést a megváltozott természeti feltételekhez való alkalmazkodást, adaptációt illetően különösen az információk megosztása révén, illetve közös intézményi megoldásokkal, tudományos ismeretekkel, előrejelzési rendszerrel kell elősegíteniük. Emellett hangsúlyos szerepet kap a klímaváltozásból eredő károk és veszteségek megelőzése, csökkentése is (8. cikk), amelyet – többek között – leginkább előrejelzési rendszerek működtetésével, készültségi helyzetek szimulálásával, átfogó kockázatelemzési és kezelési eszközökkel, biztosítási módszerekkel, valamint a közösségek és az ökoszisztéma alkalmazkodóképességének javításával gondol el a megállapodás szövege. Nem meglepő az sem, hogy a klímaváltozással kapcsolatos oktatás, képzési lehetőségek, a klímaváltozás által kiváltott döntésekben való közösségi részvétel és a megfelelő adatokhoz való hozzáférés kérdése is kiemelt figyelmet kap a megállapodás szövegében (12. cikk).
A megállapodás szerint a legfőbb döntéshozó szerv továbbra is a Részes Felek Konferenciája marad, és a megállapodásnak részese lehet bármilyen regionális gazdasági szerveződés. Emellett fontos kiemelni azt is, hogy a megállapodáshoz nem lehet fenntartást fűzni, azaz a részes felek egyoldalúan tett nyilatkozattal az egyes rendelkezéseket a saját maguk vonatkozásában nem módosíthatják, és alkalmazásukat nem zárhatják ki. Ez fontos és garanciális szempont a szerződés-szöveg integritásának megőrzése érdekében, ráadásul a számadatokkal (gazdasági ösztönzők, Celsius-fokban meghatározott értékek) operáló klímaváltozás elleni küzdelem zászlóshajó-szerződésének végét jelentené valószínűsíthetően, ha a fenntartások – és adott esetben az arra reflektáló kifogások – révén a megállapodás egyes szakaszai eltérően érvényesülnének az egyes államok vonatkozásában.
Batsányi sokat idézett sorainak szellemében most már vigyázó szemünket a klímamegállapodás aláírására, ratifikálására, hatályba lépésére és ennek érvényesülésére kell vetnünk, amely összességében sok évet, évtizedet ölel fel – efelől ne legyen kétségünk. Arra is figyelemmel kell lennünk ugyanakkor, hogy az érdemi lépések, de főként a klíma állapotában és a természet rendjében beálló pozitív, érzékelhető, mérhető változások csak a 2020 utáni korszakra tehetőek majd, noha ezek érdekében és megtételében már a mának (leginkább persze még a tegnapnak) fontos és elodázhatatlan szerepe van.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.