Szép Viktor - A szankciók alkalmazásával nem sikerült Ukrajna területi integritását visszaállítani, azonban teljesült két másik politikai cél.
- A korlátozó intézkedések megelőzték a válság további mélyülését.
- Az Európai Unió képes volt megmutatni a nemzetközi közösség részére, hogy kiáll értékeinek védelme érdekében.
Kelet-Európa politikai stabilitása ismét az Európai Unió (EU) külpolitikai napirendjére került. Bár Ukrajna politikai viszonyait nem az első alkalommal kíséri kitüntetett nemzetközi figyelem a Szovjetunió felbomlása óta, a jelenlegi válság rendezése évekig az EU elsőszámú külpolitikai kihívása lehet. Emiatt a krízisre adott válasz, nevezetesen a szankciók és azok hatékonysága is hosszú vitáknak adhat helyet. E szankciók hatékonyságát a legtöbb véleményvezér és a közvélemény egy jelentős része lenézi, mert véleményük szerint a korlátozó intézkedések nem képesek lényegi eredményt elérni a világpolitikában. Ezenfelül a tagállamok egy része csak vonakodóan szavazta meg az újabb és újabb körös szankciókat Oroszország ellen. Minthogy az ukrajnai konfliktus megoldása lassan két éve a világpolitika egyik központi kérdése, így érdemes a szankciókat hosszabb időtávlatból is értékelni.
A szankciók megítéléséhez három előzetes állítást teszek:
1. A gazdasági szankcióknak politikai céljaik vannak. Ez azt jelenti, hogy azért vet ki egy állam vagy egy nemzetközi szervezet szankciókat, mert el akar érni bizonyos (kül)politikai célokat. Ez a megállapítás triviális lehet, mégis érdemes rögtön az elemzés elején leszögezni, hiszen a gazdasági szankciókról szóló diskurzust – részint természetszerű okok miatt – a gazdasági megfontolások dominálják. Azonban a probléma abból eredhet, hogy a gazdasági adatokból és összefüggésekből elhamarkodott következtetéseket lehet levonni, amelyek esetleg figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a hatékonyság alapfeltétele a politikai célok teljesülése. Másképp szólva külpolitikai szempontokat figyelembe véve elsődlegesen az a fontos, hogy a gazdasági szankciók elérjék a politikai céljukat, nem pedig a különféle, gyakran változatos gazdasági hatások.
2. A szankcióknak ára van. Minden külpolitikai eszköznek ára van, így a gazdasági szankciók kivetésének is. Ezért önmagában nem lehet érv a szankciók alkalmazásával szemben, hogy bizonyos ágazatokat hátrányosan érinthet. Helyesebben úgy tehető fel a kérdés, hogy összevetve más külpolitikai eszközökkel, vajon rendelkezésre áll-e olyan eszköz, amely olcsóbban és hatékonyabban old meg külpolitikai problémákat. A fentiekből az következik, hogy ha a szankcióknak komparatív előnyük van más külpolitikai eszközökkel szemben (tehát relatív értelemben a legkevesebbet veszít vele a „küldő” miközben a legtöbbet nyeri vele (hatékonyság)), akkor a szankció kivetése helyes szakpolitikai választás volt. Hasonlóan választás kérdése volt a nyílt konfrontáció választása Oroszországgal: bár nemcsak pénzügyi okok miatt, de ezt az ötletet hamar elvetették a nyugati vezetők.
3. Nincs valódi összefüggés aközött, hogy mennyire „harap nagyot” egy szankció, és mennyire lesz hatékony. A gazdasági szankciók alkalmazása mögött a következő gondolat áll: az államok közötti kapcsolatokat a fokozott (gazdasági) egymásrautaltság jellemzi. Ha egy állam a fokozott mértékű (gazdasági) függőség esetén megvon bizonyos árucikket másoktól, akkor utóbbi küszködni fog. Ez a szankciót kivető állam számára is kellemetlen, de a másik részére még nehezebb helyzet. Ha pedig ez így van, akkor előbb vagy utóbb engedni fog a kéréseknek az érintett ország. Ez a gondolatmenet nyilvánvalóan leegyszerűsítő, de jól visszaadja a szankciók mögötti logikai gondolatmenetet. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ebből nem következik, hogy minél többet próbál ártani az egyik a másiknak, annál nagyobb lesz előbbi sikere. A témával foglalkozó szakirodalom már többször is alátámasztotta, hogy nem bizonyítható ilyen lineáris összefüggés. Tovább árnyalja ráadásul a képet az úgynevezett „célzott szankciók” alkalmazása, amely nem teljes államokat von blokád alá, hanem csak bizonyos személyeket, vállalatokat vagy szervezeteket.
A szankciók értékelése
Az EU azért vetett ki szankciókat Oroszország ellen, mert utóbbi megsértette Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. Ebből az következhet, hogy az EU célja az események visszafordítása, tehát a Krím-félsziget Ukrajnához történő „visszacsatolása”, valamint Ukrajna keleti részeinek stabilizálása. Kétségtelen, hogy szankciókat néha – de nem minden esetben – azért alkalmaznak más államokkal szemben, mert szeretnének bizonyos cselekedeteket a visszájukra fordítani (pl. sorozatosan megsértik emberi jogokat). Tehát ha a sikerességet abban határozzuk meg, hogy Oroszország megváltoztatja külpolitikáját, akkor bizonyosan elbuktak a szankciók, hiszen lényegi változás nem történt. Fontos azonban észrevenni, hogy ezt a célt a jelenlegi válságban nem lehet a szankciók segítségével elérni (más eszközök használata pedig érthető okok miatt kizárt), így a szankciókat nem lehet sikertelenséggel vádolni amiatt, mert Moszkva nem tett lényegi engedményt Ukrajna területi integritása és szuverenitásának visszaállítása terén.
Más célokat viszont teljesítettek a szankciók segítségével, például sikerült elrettenteni Oroszországot a további „rossz viselkedéstől” Ukrajnában. Ez azt jelenti, hogyha nem vetettetek volna ki szankciókat Moszkva ellen, akkor feltételezhetjük, hogy a jelenlegi válság tovább eszkalálódott volna Ukrajnában, hiszen nem lett volna semmilyen fékezőerő. Az elrettentés felveti ugyanakkor annak a kérdését, hogy vajon önmagában a szankcióknak volt-e elrettentő erejük, vagy a nyugati katonai erők kelet-európai megerősítésével érték el együttesen ezt a célt? A rövid válasz az, hogy egymást kiegészítve érték el ezt a célt. Számtalan esetben a szankciókat nem önmagában vetik ki, hanem más külpolitikai eszközökkel együtt. Ennek következtében, ezt az együttes hatást értékelve arra juthatunk, hogy a „soft power” és a „hard power” kombinálása eredményezhette a szankciók részleges sikerét.
Ezen kívül egy kevésbé kézzel fogható, elvontabb célt is sikerült az EU-nak elérnie. Azzal, hogy szankciókat vetett ki, megmutatta a nemzetközi közösség részére, hogy a 28 tagállam képes volt egységesen fellépni alapvető értékeinek megvédésére. Természetesen árnyalja a képet, hogy a szankciók megszavazásakor több tagállam is ódzkodott Oroszország ilyen típusú megbüntetésétől, azonban, az alapvető értékek megvédése érdekében, végül mindenki megszavazta az újabb és újabb körös szankciókat. A szankciók kivetésével azonban bebizonyította a nemzetközi közösségnek, hogy kiáll saját értékei védelme érdekében.
Összességében tehát a szankciók hatékonyságát akkor lehet könnyebben megítélni, ha a hatékonyság alapfeltételeit (a célokat) nem túl ambiciózusán határozzuk meg. Ebben az értelemben kétségtelenül igaz, hogy a szankciók segítségével nem sikerült az eredeti geopolitikai helyzetet „visszaállítani”, azonban a korlátozó intézkedések alkalmazásával legalább sikerült a válság további mélyülését megelőzni, illetve bizonyos szintű nemzetközi elismertségre szert tenni. Minden kétséget kizáróan Európa nagy árat fizet ezért, ráadásul nagyobbat, mint az Egyesült Államok. A szankciók átfogó értékeléséhez figyelembe kell venni a fizetendő árat is, azonban a hatékonyság kérdését alapvetően politikai szempontból szükséges vizsgálni.
_____________________________________________________________
Forrás: MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport blogoldala
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.