Május 14.-én Intézetünk és az Országos Kriminológiai Intézet közös büntetőjogi konferencia-sorozatának záró rendezvényeként a közösségi jogokat sértő bűncselekmények aktuális kérdései kerültek terítékre. Jóllehet a magánvádas bűncselekmények szűk körétől eltekintve minden bűncselekmény felfogható a tágabb közösség érdekeit (is) sértő vagy veszélyeztető deliktumnak, mégis elmondható, hogy bizonyos gazdasági, környezetvédelmi vagy közrend elleni bűncselekmények szorosabban köthetőek a rendezvény címéhez. A konferencián elhangzott előadások többsége reményeink szerint írásban is megjelenik, ezért a következőkben nem célom azok ismertetése. Inkább a „blog” klasszikus műfajának megfelelően néhány impressziómat, egyes elhangzott felvetések továbbgondolása kapcsán megfogalmazódott töprengéseimet osztom meg az olvasóval.
Sinku Pál a kartellek büntetőjogi vonatkozásairól beszélt, feltéve azt a sokat vitatott kérdést, hogy vajon a büntetőjogi eszközök egyáltalán indokoltak és alkalmasak-e a Gazdasági Versenyhivatal milliárdos bírságai mellett a versenyt korlátozó összefonódások, együttműködések feltárására, leküzdésére. S valóban nem könnyű megválaszolni: egyáltalán tényleg közösségi jogot (mindannyiunk jogait) sértő bűncselekményekről van-e szó, nem csupán pályázati pénzek, sajátos, egy szűkebb, belső kört érintő „átcsoportosításáról”? Nos, a válasz érdekében vizsgáljuk meg a hagyományos „árkartellek” természetrajzát, s az ennek kapcsán kialakított szokványos forgatókönyvet.
A némi leegyszerűsítéssel felvázolható eljárás lényege, hogy a kötelező közbeszerzési eljárás során a pályázat elnyerésére esélyes társaságok megegyeznek abban, ki, milyen összegű árajánlattal lehet csaknem biztos a nyerési esélyeiben, s a többi „álpályázó” ehhez igazodik. A megállapodás persze konspiratív módon, általában több részletben, áttételesen, közvetítők, kódolt levélváltások útján zajlik. (Ezért kapott pl. a Versenyhivatal is részleges titkos információgyűjtési jogot). A nyertes eldöntése után a többi pályázó a megegyezésnek megfelelően egyszerűen magasabb árajánlatot tesz, s nem lehet kétséges, hogy ezzel a pályázat sorsa nagy valószínűséggel eldőlt. (Tekintsünk most el az ezt esetleg felülíró politikai szempontokról).
Mondhatnánk ugyan, hogy e magatartás önmagában nem jogszerű ugyan, de össztársadalmi szempontból nem feltétlenül káros, kordában tartásához elegendőek tehát a versenyjogi eszközök. Ez azonban sajnos nem igaz. A bennfentes, az adott területre szakosodott cégek ugyanis tisztában vannak vele, hogy az árajánlattal meddig mehetnek el, s ezt abban a biztos tudatban teszik, hogy még mindig övék lesz a legalacsonyabb. A megállapodás folytán viszont sokszor a legkedvezőbb ajánlat is irreálisan magas lehet, az indokolatlan többletköltségeket pedig mi, valamennyien fedezzük - legalábbis az „önerőt” tekintve biztosan. A kérdés ekképpen túlmutathat bizonyos partikuláris vagy akár regionális érdekeken is, s ez legalábbis valóban megfontolásra érdemessé teszi a büntetőjogi beavatkozást.
Igaz, az ügymenet mögött felsejlő további körülmények már kezelhetőek lennének hagyományos büntetőjogi eszközökkel is. Belátható ugyanis, hogy a konkurencia állami megrendeléshez jutását a többi cég nem pusztán önzetlen gesztusként, „humanitárius okokból” teszi. Elvárja és el is éri, hogy egyrészt legközelebb esetleg ő legyen a kedvezményezett (s így előbb-utóbb mindenkire sor kerül) vagy legalább azt, hogy addig is (pályázati esélyeinek) megfelelő százalékban részesüljön a nyertes által elnyert közpénzekből. Olykor pénz formájában, máskor alvállalkozói közreműködésének biztosításával.
Ekkor azonban már büntetőjogi nézőpontból egy bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett súlyos gazdasági vesztegetésről lehet szó, amelyet a Btk. akár 10 éves szabadságvesztéssel fenyeget. S a potenciális elkövetői kör számára a fehér gallér szürke formaruhára cserélése valóban reális fenyegetés lehet. Úgy vélem tehát, annak ellenére indokolt a büntetőjogi tilalom fenntartása, hogy nálunk kartell-bűncselekmény miatti elmarasztalásra (valószínűleg köszönhetően egyfajta sajátosan kiterjesztő módon értelmezett „engedékenységi politikának” is) eddig egyetlen esetben sem került sor. A bűncselekmény Btk-ba kerülése, 2006 óta nyomozás is csak egyetlen ügyben, 2009-ben folyt. Ugyanakkor tény, hogy a kartell-megállapodások révén feleslegesen folyhatnak el jelentős közpénzek. Az ezek elosztását kísérő valószínű korrupció bizonyítása nehéz, sokszor lehetetlen, ám a jogellenes összejátszások, szabályszegések ténye esetleg önmagában könnyebben tetten érhető. Hivatkozhatunk tehát arra is, hogy a fenyegetettség előre hozásával, pusztán a bennfentes megállapodások leleplezésével (vagy legalábbis a potenciális büntetőjogi eszköztárral) szintén gátolhatjuk korrupt rendszerek kialakulását, erősödését. Reméljük, hogy így lesz.
Inzelt Éva korrupciós bűncselekmények aktuális kérdéseiről szóló előadása minden esetre szintén táplálta azt a reményt, hogy nem teljesem kilátástalan a harc „korunk pestise” ellen. A mostanában sokat vizsgált, rendkívül összetett jelenség valamennyi aspektusát vázlatosan sem lehetett egy rövid előadás keretei közé szorítani. Az előadó problémaérzékenységét azonban igazolta, hogy kitért napjaink egyik vitatott problémakörére, az orvosi hálapénz kérdésére is.
Ismert, hogy az alapvető problémát az új Btk. hatályba lépését követően az okozta, hogy a gazdasági vesztegetés tényállása - a korábbi szabályozástól eltérően, amely csak a kötelességszegésért elfogadott előnyt tiltotta – immár bármilyen, a tevékenységgel kapcsolatban kapott jogtalan előnyt a korrupció tárgyának minősített. A hálapénz ezáltal történő kriminalizálása elől sem a Munka Törvénykönyve munkáltatóknak adott felhatalmazása, sem az előnynek a Btk. tényállásában szereplő „jogtalan” jelzője nem kínált biztonságosan járható menekülési útvonalat. Az előbbi ugyanis a büntethetőséget kizáró „jogszabályi engedélynek” nehezen tekinthető, az utóbbi legalábbis bizonytalan tartalmú. A már korábban megfogalmazott érvek mellett (a „jogtalan” jelzőnek csak akkor tulajdoníthatnánk jelentőséget, ha létezne a béren kívüli juttatásnak egy közvetlenül a jogszabályon alapuló „jogos” formája) itt talán indokolt lehet még egy megjegyzés.
Sajnos alaptalan volt az a bizakodásunk, hogy az új Btk. tényállásaiban felszámolják azokat a következetlenségeket, amelyek a „jogos” vagy „jogtalan”, illetve a „jogosulatlan” szavak szinte ötletszerű használatában érhető tetten. A magzatelhajtás tényállásában vagy az egészségügyi beavatkozás rendje elleni bűncselekmények tényállásában például. ilyen megszorítás egyetlen helyen sem nem szerepel (jóllehet többségük esetében az elkövetési magatartás jogosan és jogtalanul is megvalósítható, s bűncselekmény nyilván csak az utóbbi lesz), a lopás esetében viszont a törvény szövegében olvasható a „jogtalanul” szó, noha jogosan „eltulajdonítani” valamit aligha lehet. E következetlen tényállás-szerkesztés nem teszi lehetővé, hogy az egyik helyen meghatározó (akár dekriminalizáló) jelentőséget tulajdonítsunk az említett kifejezésnek, másutt nem.
Mindezt belátta a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium is, amikor a tényállás módosítását a hálapénz ismételt legalizálása érdekében előkészítette. (lásd erre vonatkozóan Hollán Miklós írását: A hálapénz büntetőjogi megítélése – egy törvénytervezet margójára. http://jog.tk.mta.hu/blog/2015/05/a-halapenz-buntetojogi-megitelese). A tervezetet azóta visszavonták, mert a Rezidens Szövetség attól tartott, hogy a hálapénz ismételt legalizálásának rossz üzenete szítja a külföldre távozó orvosok útját megvilágító tüzet, s elodázhatja az elkerülhetetlen bérrendezést. A kérdés eszerint sajnos továbbra is megoldatlan.
Az OKRI munkatársai - Mészáros Ádám, Kármán Gabriella és Tilki Katalin – annak a kutatásnak a publikus tanulságait ismertették, amelyet pénzmosási ügyek konkrét elemzése alapján végeztek.
Az előadást követő vita során felvetették, hogy a gondatlan pénzmosás miatti fellépés egyáltalán igazolható-e, hiszen az ilyen tettek kapcsán aligha mutatható ki a bűncselekmény lényegét megtestesítő eredetleplezési szándék. Célzatosan megfogalmazott fordulatnak valóban nem lehet gondatlan változata. Okkal lehetett kifogásolni tehát, amikor például korábban a jogalkotó egy ideig a jövedéki orgazdaság célzatos alakzatának gondatlan változatát is büntetni rendelte.
Az mindamellett nem zárható ki, hogy egy bűncselekmény célzatos fordulata mellett, más megfogalmazással (amely tehát nem a kizárólagosan egyenes szándékkal megvalósítható alakzatra utal vissza) büntetni rendeljék a bűncselekmény gondatlan változatát is. Lényegében ez történik a más által elkövetett bűncselekményből származó javak tisztára mosása esetén is, amikor azt az elkövetőt fenyegetjük büntetéssel, aki kellő körültekintéssel felismerhette volna, hogy gazdasági tevékenységének tárgya bűnös eredetű. Dogmatikai kifogást tehát nem emelhetünk a pénzmosás gondatlan alakzatának szabályozásával szemben.
Bizonyos tartalmi fenntartások viszont az egész deliktum kapcsán megfogalmazhatóak. Meggyőződésem, hogy a pénzmosás büntetendővé nyilvánítása olyan részben demonstratív, részben kisegítő intézkedés, ami ugyan nemzetközi kötelezettségeink miatt is elkerülhetetlen, ám ami egyszersmind nem szoríthatja háttérbe, hogy elsősorban az alapbűncselekmények hatékonyabb üldözésére koncentráljuk az erőinket. Indokolt lehet az akár sarkosabb fogalmazás is: a pénzmosás elleni küzdelem kiemelt kezelése egyben a hagyományos bűnüldözés kudarcának beismerése. Ha az alapbűncselekmény felderítése sikeres, pénzmosásra általában sor sem kerülhet. Ám ha a felderítés eredménytelen, akkor állandóan újratermelődik az a bűnös jövedelem, aminek a lefoglalása, kriminális eredetének kimutatása, elkobzása az idő múlásával mind nehezebbé válik.
***
Indokolt végül legalább megemlíteni a többi előadás egy-egy tézisét: Békés Ádám a fogyasztóvédelem és a büntetőjog kapcsolatát elemezve az „ultima ratio” jegyében történő visszavonulás és a „fogyasztóvédelmi büntetőjog” közötti középút lehetőségeit vizsgálta. Jacsó Judit a költségvetési csalás bűncselekményének egységet teremtő jellege és a folytatólagos illetve üzletszerű tettek ismétlődése közötti ellentmondás feloldására tett kísérletet. Kőhalmi László a környezetvédelem büntetőjogi szerepe kapcsán az ivóvíz rohamosan növekvő értékére, s az ezzel kapcsolatos felelőtlenségünkre utalt, Hornyák Szabolcs pedig részben több óvatosságot, részben több következetességet vár az ítélkezési gyakorlattól egyes köznyugalom elleni bűncselekmények tényállási elemeinek értékelésekor, hangsúlyozva, hogy a jogalkotásnak itt is lehetnek még teendői. Gula József a csődbűncselekmény kapcsán egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy a jó szándékú módosítás rosszul sikerült megfogalmazása gyakorlatilag megszűntette a bűncselekmény speciális alanyiságát.
A tematikai gazdagság, a problémák sokfélesége ellenére a szép számmal jelenlévő érdeklődők egy közös tanulságot szinte egyöntetűen megfogalmaztak: jó lenne a hasonló tanácskozássorozatot folytatni.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.