.jpg)
Lassan rendeződni látszik a devizahitelek problémaköre. Az Országgyűlés elfogadta a „Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló” törvényt – a továbbiakban devizahiteles törvény. A jogszabály célja a Kúria 2/2014. PJE határozatában foglaltak hatékony érvényre juttatása, a tömeges perlések megelőzése.
Mivel a későbbiekben a kritikai megjegyzések lesznek túlsúlyban, elöljáróban emeljük ki a törvény erényeit. Ezek között említendő, hogy a szabályozás kiszámíthatóságot, előreláthatóságot és egységet teremt több kérdésben is. Az elszámolások és vitás kérdések megszabott eljárási rendbe terelése praktikus, hatékony módszer, és azt is nehéz lenne vitatni, hogy az eljárás gyorsaságához is jogos érdekek fűződnek.
A törvény számtalan jogpolitikai kérdést vet fel, amelyekben nem foglalunk állást. Azt sem fogjuk vizsgálni, hogy a törvény rendelkezései miként illeszkednek magánjogunk dogmatikájába, mivel az rendes gazdasági állapotokra és egyedi jogviszonyokra íródott, nem tömegeket érintő hitelválságok kezelésére. Írásunk tárgya ehhez képest az lesz, hogy a törvény kapcsán felvethetők-e olyan aggályok, illetve gyakorlatias szempontok, amelyek korlátozhatják a jogalkotói cél megvalósulását. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy az érvénytelenség esetére irányadó eljárást már most is törvény rendezi: a Polgári Törvénykönyv, illetve a Polgári Perrendtartás. A devizahiteles törvény ezekhez képest vezet be hatékonyabbnak szánt eljárásokat. Nyilvánvaló, hogy a törvény céljaival ellentétes eredményre vezetne, ha annak egyes rendelkezéseit az Alkotmánybíróság utóbb megsemmisítené, vagy ha a törvény több kérdést vetne fel, mint amennyit megválaszol. Az esetleges aggályok feltárása tehát közös érdek. Az alábbiakban erre törekszünk a törvény fő csomóponti kérdései mentén.
A törvény hatálya
Bár a törvény célja a 2/2014. PJE által érintett jogviszonyok egységes rendezése, hatálya mégsem terjed ki a végtörlesztéssel lezárt deviza alapú szerződésekre. Ez objektív alapon nehezen indokolható, az ügyek egységes kezelése ugyanis a végtörlesztéssel lezárt kölcsönök esetében is indokolt lehet. Jogunkban önmagában a szerződés megszűnése nem zárja ki az érvénytelenség megállapítását és jogkövetkezményeinek alkalmazását, ezért nem lehet kizárni, hogy a végtörlesztett hitelek adósai is pereket fognak indítani, amelyeket majd kezelni kell.
A törvény tárgyi hatálya csak a 2004. május 1. és a törvény hatályba lépése közötti időszakban megkötött szerződésekre terjed ki. A 2004. évi időpont nyilván a deviza alapú hitelkonstrukciók elterjedésével áll összefüggésben, ami azért következetlen, mivel egyrészt a törvény egyes szabályai a forinthitelekre is vonatkoznak másrészt a PJE ilyen korlátozást nem tartalmaz, a Ptk. pedig már 2004-et megelőzően is rendelkezett a tisztességtelen általános szerződési feltételek érvénytelenségéről, így a 2/2014. PJE elviekben a 2004-et megelőzően kötött szerződésekre is kihathat – különösen, ha azok futamideje hosszú.
A személyi hatály kapcsán a törvény bizonyos esetekben nem az aktuális hitelezőre, hanem annak jogelődjére telepíti a kötelezettségeket, ami alkotmányos és praktikus aggályokat is felvet. Alkotmányos szempontból aggályos, hogy a törvény a jogviszony egyik alanyát kirekeszti saját ügye intézéséből, – aki például a szerződés vélelmezett tisztességtelenségének megdöntésére irányuló perben még beavatkozóként sem vehet részt – ahogy az is, hogy a jogviszonyban nem részes személyt terheli kötelezettséggel. Praktikus szempontból pedig felvetődik, hogy egyes esetekben a korábbi jogosult egyszerűen nem lesz képes a törvényből eredő kötelezettségei teljesítésére – például azért, mert az ehhez szükséges adatokkal már nem rendelkezik. De az is előfordulhat, hogy a törvényben kötelezettként jelölt pénzügyi intézmény már nem létezik. Ilyenkor felmerülhet, hogy nem lesz olyan személy, aki a tisztességtelenség vélelmének megdöntése iránt perelhetne – ugyanakkor nem zárható ki, hogy ilyenkor is lesz olyan személy, akivel szemben az érvénytelenségből eredő igények érvényesíthetők lesznek, például ha a követelést engedményezték.
Az időbeli hatály kapcsán a törvény számos kérdést megválaszolatlanul hagy. Mi lesz a sorsa a jogerős bírósági ítélettel vagy a felek közötti megállapodással rendezett jogviszonyoknak? Kihat majd ezekre a tisztességtelenség vélelme, vagy az ennek kapcsán hozott ítélet? Ezekre is vonatkozik majd az átszámítási, vagy az adatszolgáltatási kötelezettség? A törvény az ilyen időbeliséggel kapcsolatos kérdéseket egy sajátos elévülési szabály felállításával kívánná orvosolni, ami inadekvát, e kérdéseket a hatályba léptető és átmeneti rendelkezéseknek kellene szabályoznia, amik a törvényből hiányoznak.
Elévülés
A törvény az elévülés kapcsán sajátos „értelmezési” szabályt állít fel a „fogyasztói kölcsönszerződésből eredő követelések tekintetében”, amely szerint az elévülés a szerződés megszűnésével kezdődik. Ennek kapcsán elsőként a rendelkezés szükségessége szorul tisztázásra. Felvetődik ugyanis, hogy mivel a kölcsön a felek között tartós jogviszonyt keletkeztet, így annak megszűnéséig az elévülés fogalmilag eleve kizárt lenne – a törvény indokolása is hasonló érvelést tartalmaz. Nos valóban létezik olyan bírói gyakorlat részletvétel, lízing és kölcsön esetében, amely e jogviszonyok tartósságára és a hitelező követelésének egységességére tekintettel az elévülést az egyes részteljesítések tekintetében kizártnak tartja, az elévülés kezdőnapjaként pedig a futamidő végét határozza meg (BH1991.357, BHBH1977.545,). Ez azonban jelen esetre azért nem irányadó, mivel e döntések minden esetben érvényes szerződésből eredő ellenszolgáltatásra, azaz hitelezői követelésre, nem pedig az adósnak a szerződés érvénytelenségéből eredő igényeire vonatkoztak. Utóbbira ugyanis nem valamely szerződés különös szabályai, hanem a szerződések érvénytelenségére vonatkozó szabályok vonatkoznak, amelyek kapcsán a gyakorlat az elévülés kezdőnapjaként következetesen a tartozatlan teljesítés tényleges időpontját tekinti irányadónak (BH1982.282). Ehhez képest a devizahiteles törvény idevágó rendelkezései nem csupán értelmezik, hanem átértelmezik, módosítják a jogot.
A visszaható hatályú jogalkotás problémája
A törvénnyel kapcsolatban felmerült, hogy az sérti a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát. A törvény időbeliségét vizsgálva nehéz lenne vitatni, hogy az a múltban keletkezett jogviszonyokat érint, és a törvényben említett elszámolási kötelezettség is a szerződéskötésig visszamenő időre terjed ki. Ez azonban mégsem minősül visszaható hatályú jogalkotásnak. A törvény ugyanis nem fogalmaz meg új érvénytelenségi okot, és nem keletkeztet új kötelezettséget. A törvénnyel érintett szerződések érvénytelensége és az elszámolási kötelezettség ugyanis adott esetben a Ptk-ból ered, a devizahiteles törvény megállapítása e tekintetben deklaratív. Az sem a devizahiteles törvényből, hanem az érvénytelenég természetéből ered, hogy a semmis szerződés annak létrejöttétől kezdve minősül érvénytelennek, és így az elszámolási kötelezettség is a múltat érinti. A devizahiteles törvény e tekintetben csak a már fennálló kötelezettség teljesítésének a módját szabályozza.
Hasonló a helyzet a tisztességtelenség vélelme körében a 2/2012. (XII.10.) PK véleményből átvett elvek kapcsán is. A visszaható hatályú jogalkotás gyanúját az veti fel, hogy az elvek tételes jogi alapjai csak 2010-ben jelentek meg a Hpt. 210. §-ában (a gyakorlatban pedig csak még később), ennek ellenére korábban kötött szerződésekre is alkalmazni kell azokat. A visszaható hatály azonban ebben az esetben sem a devizahiteles törvényből, hanem egyrészt a Hpt. 210. §-át módosító 2009. CL tv. 170. § (4) bekezdése által felhívott 2009. évi XIII. tv. 20. § (6) bekezdéséből – amely a Hpt. módosított 210. §-át a korábban kötött szerződésekre is alkalmazni rendelte – másrészt a bírói jogalkalmazás sajátos visszaható hatályából ered.
Vizsgálandó a visszaható hatályú jogalkotás kérdése a törvény elévülési szabályai kapcsán is. Egyik oldalról az elévülési idő megnyújtása az adós oldalán nem keletkeztet új jogot, hisz az elévülés joghatása pusztán annyi, hogy a követelés többé bírósági úton nem érvényesíthető, az elévülés magát a jogot azonban nem szünteti meg. A másik oldalról nézve azonban az elévülési idő meghosszabbítása következtében a hitelező elveszíti az addigi elévülési kifogását, ami visszamenőleges jogvesztést jelent és felveti a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának sérelmét.
A tisztességtelenség vélelme
A törvény vélelmezi az egyoldalú szerződésmódosítási jogot tartalmazó szerződési kikötések egyes rendelkezései tisztességtelenségét, amely megdöntésére a pénzügyi intézményeknek jogvesztő határidőn belül kell pert indítaniuk. Ez több kérdést is felvet.
Felmerül, hogy a szabály szükségtelen, hiszen a 93/13/EGK irányelv 7. cikke nyomán a Ptké.II. 5 és 5/B §§-ai, illetve az új Ptk. 6:105. §-a jogunkban már megteremtette azt az eljárást – közérdekű kereset – amely a törvényben megfogalmazott jogalkotói cél elérésére, azaz a tömeges perlések elkerülésére alkalmas lenne.
Felmerül az is, hogy mennyiben egyeztethető össze a 93/13/EGK irányelvvel, hogy a törvény a tisztességtelenség vizsgálatára az irányelvben körülírttól gyökeresen eltérő eljárást vezet be. A Kásler ügyben (C-26/13) hozott ítéletében az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy az előbbi irányelv a tisztességtelenség vizsgálatának nem csak a terjedelmét, de a módját is meghatározza. Nézetünk szerint ebbe a közérdekű kereset intézménye és a bizonyítási teher kérdése is bele tartozik, így kétséges, hogy helye lehet-e ettől gyökeresen eltérő eljárásnak a nemzeti jogban.
Perjogi szabályok
A perjogi szabályok legfeltűnőbb hiányossága, hogy a törvény nem rendelkezik a perben meghozatalra kerülő ítéletek jogerejéről. A törvény céljával az állna összhangban, ha az ítéletek jogereje minden érintettre kiterjedne. Erről azonban a Pp. 229. §-ára tekintettel a törvényben kifejezetten rendelkezni kellett volna, ennek hiányában az ítélet jogereje csak a peres felekre terjed ki, ami a későbbiekben gondokat okozhat. A problémának külön élt ad, hogy a törvény szerint a vélelem megdöntésére irányuló perben beavatkozásnak nem lesz helye, azaz az érintett adósok – engedményezett követelés esetén még a hitelező is – ügyük intézéséből ki lesznek zárva, ami önmagában is aggályos.
Kérdéses lehet az is, hogy a törvényben meghatározott perindítási határidő (deviza alapú hitelek esetében 30 nap) mennyiben egyeztethető össze a tisztességes eljáráshoz való joggal. Utóbbinak része az is, hogy a félnek megfelelő idő álljon rendelkezésére ügye előkészítésére, de figyelembe véve a szerződések számát a törvényben szabott idő erre irreálisan rövidnek tűnik. Az is kérdéses, hogy a már most is túlterhelt Fővárosi Törvényszék tudja-e majd tartani a kereset elbírálására irányadó 30 napos határidőt. A törvény szerinti maximum két tárgyalási nap is kevésnek tűnik, félő, hogy ez még az iratok ismertetésére sem lesz elegendő, nemhogy érdemi tárgyalásra. A problémára megoldást kínálhat, ha a bíróság egyes ÁSZF-ek esetében a per tárgyalását elkülöníti - ezt ugyanis a törvény nem zárja ki.
Végül a legjelentősebb problémát e körben a törvény 11. § (1) bekezdése okozza, amely szerint a bíróság a perben kizárólag a 2/2012 PK véleményben foglalt feltételek meglétét vizsgálhatja. Ez azért aggályos, mert az egyébként irányadó jogszabály (Ptk. 209/A. §-a), és az irányelv az érvénytelenség körében további szempontokat is tartalmaz, amelyeket az érvénytelenségi perben kötelezően figyelembe kellene venni.
Mindezek fényében félő, hogy a törvény több kérdést és aggályt vet fel, mint amennyit rendez, így fennáll a veszélye annak, hogy a devizahiteles probléma megoldása helyett csak tovább mélyíti azt.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK Jogtudományi Intézetének hivatalos állásfoglalásaként.