- Megszületett a Kúria várva várt 2/2014. PJE Jogegységi határozata a devizakölcsönökről
- Majd megjelent az első törvényjavaslat, amely a Kúria jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdéseket rendez.
- A Kúria döntése azt mutatja, hogy társadalmi problémákat a jog eszközeivel nagyon nehéz kezelni, ráadásul a közbeszéd a bíróságoktól várta a megoldást.
- A politka nem akar parttalan adósmentést, ezért a döntési felelősség egy részét – látszólag – áthárította a Kúriára.
- Utóbbi tovább erősítl egyfajta felelősség-hárító attitűdöt.
A jogegységi határozatot és a törvényjavaslatot csak a korábban született 6/2013 PJE határozattal, a még 2012-ben keletkezett 2/2012 (XII. 10.) PK véleménnyel, a vonatkozó három hazai jogszabállyal [a régi Ptk.-val az 1996. évi CXII. törvénnyel, [a régi Hpt.-val] valamint a 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendelettel], és a 93/13 EGK Irányelvvel együtt lehet csak megérteni. A teljes kérdéskör jogi háttere tehát rendkívül szövevényes, de talán még komplikáltabbak azok a közgazdaságtani és morális problémák, amelyek mögötte állnak. Ezeknek minden aspektusát nem tudom ebben a blogbejegyzésben elemezni. (És végképp nem fér bele az itteni bejegyzésbe az Alkotmánybíróság témával foglalkozó 8/2014 (III. 20.) AB határozata, és az Európai Unió Bíróságának C- 26/13 számú ítélete.) Amire itt vállalkozom csak annyi, hogy a legfrissebb kúriai döntésről, és a nyomán megszületett törvényjavaslatról tegyek néhány megjegyzést.
Mindenekelőtt néhány egyszerű, de szerintem nem kellően hangsúlyozott szempontra hívnám fel a figyelmet. A helyzet kialakulásáért a bankok, a politika, és az adósok egyaránt felelősek. A bankok éveken át hánytak fittyet a prudens hitelezés szabályaira. Ez a hanyagság különösen a pénzügyi közvetítőkön keresztül kihelyezett kölcsönök kapcsán volt égbekiáltó, és könnyen lehet, hogy most leginkább ez a portfólió fog rájuk szakadni. (Később elmagyarázom, miért.) A politika a banküzemet hosszabb ideje egyre szigorúbb megfelelési szabályokkal tartja kordában, ám Magyarországon ez a 2000-es években a devizahitelezés terén mintha megszűnt volna. (Állítólag az állami támogatott lakáshitelek megszüntetése felett érzett lelkiismeret-furdalás is szerepet játszott ebben a nemtörődömségben, de erről az akkori politikusokat kellene megkérdezni.) És végül, – nem leszek ezzel népszerű – nagyon nagy a felelőssége az adósoknak is, akik gyakran a teljesítőképességük határáig vették fel a könnyű és gyors kölcsönt, a szerződéseket el sem olvasva, a figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyva.
A Kúria döntése számomra azt (is) mutatja, hogy társadalmi problémákat a jog eszközeivel nagyon nehéz kezelni. Szerintem jogi szempontból a helyzet – a szövevényes jogszabályi háttér ellenére – egyszerű. Megköttettek a kölcsönszerződések, az akkori jogszabályoknak megfelelő tartalommal, [a 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendelet előtti időszak vonatkozásában a Hpt. 210. § (3)-(4)-(5) bekezdései] sajátos, a kirovást devizában, a lerovást forintban meghatározó konstrukcióval. Ha nem jön a hitelválság, és a nyomában leértékelődő forint, voltaképp nem lenne miről beszélnünk – így nem lenne jogi probléma sem. A svájci frank árfolyamának elszabadulása azonban felborított mindent, és az alapvetően gazdasági-társadalmi ügyet részben az ügyfelek, részben pedig a politika áttolta a jog szférájába. Ez már a Hpt. többszöri módosításával elkezdődött, 2009-től. Ezek a módosítások a pénzintézetek addig elég tág, egyoldalú kamat-, díj-, és egyéb szerződési feltétel-módosító jogosultságát (régi jogi műszóval: hatalmasságát) fokozatosan szűkítették, míg a 275/2010-Kormányrendelet behozta az ún. oklistát, amely már tételesen meghatározta, mely okok szolgálhatnak egyáltalán alapul az egyoldalú módosításra (jellemzően a kamat- és az egyéb díjak emelésére). Szeretném kiemelni, hogy ebben a módszerben nem lehet semmi kivetnivalót találni. Ezt annyira rendben levőnek találom, hogy véleményem szerint a szigorításokat sokkal bátrabban, az egyoldalú alakító jog sokkal gyorsabb és radikálisabb felszámolásával is lehetett volna csinálni. Hosszú ideig (olykor 20-25 évig) tartó szerződés esetén, amelyben ráadásul az egyik fél sokkal gyengébb, és esélye sincsen a szerződéses feltételek alakítására, a jogalkotónak időnként nemcsak lehetősége, hanem olykor kötelessége is belenyúlni ezekbe a jogviszonyokba, és érvényesíteni bizonyos igazságossági és morális szempontokat. Fontos ugyanakkor, hogy ezek a változások mindig csak a jövőre nézve voltak érvényesek, a korábbi kamatemeléseket nem érintették.
A helyzet szerintem ott kezdett félrecsúszni, amikor a törlesztő-részletek végképp elszaladtak, és tömegével indultak el a perek. A bíróságok hirtelen azzal a jelenséggel szembesültek, hogy a rendszerint gondosan szövegezett, és a jogszabályok rendelkezéseit figyelembe vevő szerződések kisemberek ezreit hozzák lehetetlen helyzetbe. Világos lett az is, hogy a megkötött szerződésekkel kapcsolatos kifogásokat nagyjából csak a Ptk.-ban (209. §) ekkor már évek (2006) óta szereplő, és a vonatkozó EU irányelv rendelkezéseit beépítő 93/13/ EGK irányelvre lehet alapozni. Ezzel a megoldással azonban volt legalább két probléma. Az egyik, hogy az Irányelv nem kifejezetten a pénzügyi szolgáltatásokra (a kölcsönökre) lett kitalálva, hanem a kérdéskörről általában beszél. A másik, hogy a tisztességtelen kikötéseket példálózó jelleggel felsoroló mellékletének 2 b) pontjában kifejezetten megengedi a pénzügyi szolgáltatók egyoldalú kamatemelését, és ehhez kizárólag az előzetes értesítést köti feltételként – amit egyébként a magyar jog a Hpt. eredeti szövegében szinte szó szerint át is vett.
Bár ekkor már elindultak az adósmentő programok (gyűjtőszámla, végtörlesztés), hamar bebizonyosodott, hogy ezek vagy nem nyújtanak igazi megoldást, vagy csak egy szűk rétegnek. A közbeszéd fokozatosan eltolódott abba az irányba, hogy a bíróságoktól kezdte el a megoldást várni. A Kúria ezzel nehezen megoldható helyzetbe került, mert közben világos volt, hogy pusztán a jogszabályok alkalmazásával nem fog tudni megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A legfőbb bírói fórum így a rendelkezésére álló jogértelmezési eszközökkel kezdte el alakítani a jogot. 2012-ben megszületett a 2/2012 PK vélemény az egyoldalú szerződésmódosítási jog tisztességtelenségéről. Ez már túlment azon, hogy egyszerűen egy általános megfogalmazású jogszabály-hely jogértelmezése legyen, főként azért, mert a 6. pontjában részletesen taglalja, hogy milyen feltételeknek is kellene például egy 2006-os szerződésben megfelelnie annak az oklistának, amely egyébként csak 2010-ben került bele a magyar jogba. Nem csoda, hogy a kollégiumi véleményről azonnal heves vita támadt (pl. itt), mert többen észlelték, hogy ezzel a jogosítvány lényegében kiüresedik, ami nyilván nem lehetett annak idején a jogszabály célja. Ez is probléma, azonban szerintem a legfőbb elvi gond azzal van, hogy ezzel a Kúria visszamenőlegesen alkotott jogot. Ezt a vélemény készítői is érzik, mert így érvelnek a véleményben:
„Nem ütközik a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmába, ha a bíróság a szerződéskötés időpontjában hatályos Ptk. rendelkezések alapján az általános szerződési feltétel tisztességtelenségét állapítja meg olyan okból, amelyet utóbb a külön törvény – adott esetben a kialakult joggyakorlat tapasztalatait felhasználva – kötelezően is szabályoz.”
Ezzel tehát a Kúria nem kevesebbet állít, mint hogy bizonyos dolgok akkor is benne vannak a jogban, ha azokat a jogalkotó még nem fogalmazta meg. Ez kétségkívül formabontó gondolat.
Ehhez képest a 6/2013 PJE jóval visszafogottabb volt, hiszen a kölcsönszerződésekről általában azt rögzítette, hogy azok egyrészt egy már korábban ismert szerződéses konstrukció (a kirovó és a lerovó pénznemek különbségén alapuló megoldás) alváltozatai, és a maguk egészében nem ütköznek jogszabályba, nem ütköznek a jóerkölcsbe, stb. Ugyanez a határozat egyértelműen kijelentette azt is, hogy az árfolyamváltozásról szóló tájékoztatásnak nem kellett kiterjednie annak mértékére.
A Kúria ezután a határozat után kapott hideget-meleget, és a 2/2014 PJE-ben mintha a képzeletbeli ingát visszalendítette volna. Ebben nemcsak egyértelműen kimondta az árfolyamrés kapcsán, hogy az minden esetben tisztességtelen, illetve emelte be a PK vélemény igen szigorú kritériumait az oklistára vonatkozóan, hanem az 6/2013-tól hangsúlyában eltérve az árfolyamváltozással kapcsolatban is újranyitotta a lehetőségét a pereknek, kijelentve, hogy amennyiben az erről szóló tájékoztatás tartalma nem volt világos, nem volt érthető, akkor ennek is vizsgálható a tisztességtelensége. (Ez például arra vezethet, hogy az ügynökökön keresztül kötött, autóra felvett kölcsönök teljes egészében tisztességtelenné válhatnak, hiszen ezeknél a szerződéseknél jellemzően alig volt tájékoztatás.) Én még egy nagyon fontos aspektusra is felhívnám a figyelmet. A Kúria a jogegységi döntéssel kötelező formában is rögzítette az oklistával kapcsolatos (valójában szinte teljesíthetetlen) elvárásait.
Ami pedig ezután történt, még furcsább. A Kormány a döntést követően néhány nap (!) múlva megtárgyalta és közzétette „a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről” szóló törvényjavaslatot. A javaslat két kérdést rendez: az árfolyamrést minden további vizsgálat nélkül semmisnek nyilvánítja, míg az egyoldalú szerződésmódosításokra vonatkozóan a tisztességtelenség mellett megdönthető törvényi vélelmet állít fel. A vélelem megdöntése iránt a bankoknak kell pert indítaniuk a Magyar Állammal szemben, nagyon rövid határidők mellett. A javaslat tehát a 2/2012 PK vélemény alig egy hete kötelező jogegységi döntésbe foglalt követelményeit most már törvényi szintre emeli. Ha a kollégiumi véleménnyel és jogegységi döntéssel kapcsolatban esetleg még lehetett vitatkozni azon, hogy jogértelmezés lehet-e visszaható hatályú, a törvényjavaslattal kapcsolatban ez már nem kérdés: itt bizony a jogalkotó olyan kötelezettségeket kér számon a bankokon, amelyek akkoriban bizonyosan nem voltak a jog részei.
Hadd mondjam most egyértelműen ki: önmagában a döntések tartalmával és végeredményével alapvetően egyetértek. A bajba került devizaadósokat, ha nem is 100%-ban, de egy jelentős (egyes becslések szerint a törlesztő-részletek emelkedésében kb. 20%-ot kitevő emelkedésért felelős) tétel erejéig most mentesítik. Amit kifogásolok, az – a már kivesézett visszamenőleges jogalkotás mellett – még két, egymással is összefüggő dolog. Egyrészt az, hogy mindebbe belesodródott a Kúria, másrészt az, hogy a kérdés morális vonatkozásai emiatt kicsit elmaszatolódtak.
A Kúria bevonásával kapcsolatban van egy olyan gyanúm, hogy a politika nem szeretné nyíltan felvállalni azt az egyébként szerintem teljesen tisztességes álláspontot, hogy nem akar parttalan, a költségvetést és/vagy a bankokat a tönk szélére sodró adósmentést. Ennek meg az az oka, hogy korábban teremtett magának, (és teremtettek neki) egy olyan diszkurzív teret, amelybe már nem fér bele az, hogy őszintén kiálljon, és azt mondja: emberek, ez nem fog menni. Nem bírja a költségvetés, félünk, hogy becsődölnek a bankok, ami nektek és mindenkinek borzasztó lenne, és végül nem lenne igazságos azokkal, akik nem vettek fel hitelt, vagy forinthitelt vettek fel. Ezért a döntési felelősség egy részét – látszólag – áthárította a Kúriára. És ez utóbbi elvezet a másik, hosszú távon még nagyobb veszélyt jelentő morális problémáig: a kúriai döntés és a hozzá fűződő kommunikáció (a bankok „tisztességtelenségének” a kisember számára oly szimpatikus sulykolása) tovább erősíti azt a hamis, felelősség-hárító attitűdöt, amelynek lényege, hogy nem vállaljuk felnőttként a tetteink következményeit még akkor sem, amikor pedig ez nemcsak a tisztánlátás, hanem a társadalmi mentálhigiéné miatt is fontos lenne.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK Jogtudományi Intézetének hivatalos állásfoglalásaként.