.jpg)
- A Bíróság megállapította, hogy a letelepedés szabadságával ellentétes lehet egy olyan adó mint a magyar kiskereskedelmi különadó, amely erősen progresszív mértéke mellett a vállalatcsoportba tartozó vállalatok számára közvetetten hátrányos megkülönböztetést eredményezhet;
- A Bíróság nem követte a Főtanácsnok indítványát, aki a magyar adórendelkezést az uniós joggal összeegyeztethetőnek találta;
- A Bíróság az előzetes döntést előterjesztő Székesfehérvári Törvényszék feladatává tette annak megállapítását, hogy figyelembe véve azon általános körülményeket, amelyek között a nemzeti jog kifejti hatását, az adó eredményez-e közvetett diszkriminációt.
A 2010-es választásokon nyertes FIDESZ-KDNP koalíció számos intézkedést hozott a költségvetési egyensúly helyreállítása és gazdaságpolitikai prioritásaianak végrehajtása érdekében. Ezek egyike volt a számos kritikát kiváltó 2010. évi XCIV. törvény az egyes ágazatokat terhelő különadóról (különadóról szóló törvény), mely – preambuluma szerint – az általános adófizetési kötelezettséget meghaladó közteherviselésre képes adózók számára különadó‑kötelezettséget állapított meg egyes gazdasági ágazatokban, így a bolti kiskereskedelmi tevékenységre.
Az adó alapja az adóalany adóévben elért nettó árbevétele képezi. Az adó mértéke az adóalap mértékétől függően erősen progresszív. Az 500 millió forintot meg nem haladó nettó árbevételig az adómérték 0%, ezt követően az adómérték három fokozatban 0,1%‑ről 0,4%‑ra, végül 100 milliárd forintot meghaladó nettó árbevétel után 2,5%‑ra nő.
Az adónak volt egy további jellegzetessége, ami valójában a jogvita alapjául szolgált. A különadóról szóló törvény ugyanis a kapcsolt vállalkozások esetén a vállalatcsoport egészének nettó árbevetelét tette meg az adóalapjának, amelyból minden egyes válalkozás az a konszern árbevétel összegében képviselt arány alapján fizeti meg a különadót. A Hervis a SPAR konszernbe tartozó a különadóról szóló törvény alapján kapcsolt vállalkozás. Ennél fogva köteles a saját árbevétele arányában megfizetni az e csoporthoz tartozó valamennyi vállalkozás által – a Magyarországon elért teljes árbevételük alapján – fizetendő különadó egy részét. Mivel a vállalatcsoport összesített árbevétele meghaladja a 100 milliárd forintot, a Hervis adókötelezettsége 2,5 % a saját árbevétele után, ami magasabb mintha pusztán a saját árbevétele után lett volna köteles megfizetni az adót.
A Hervis szerint az adó hátrányosan megkülönbözteti a franchise‑formában működő vállalkozásokhoz viszonyítva a saját üzleti modellben tevékenykedő vállalkozásokat, mert a magyar taggal rendelkező társaságok franchise‑formában működtetik a boltjaikat, és ezáltal a különadó keretében kikerülik az árbevételek összegzését. E kérdés eldöntése érdekében a közigazgatási perben eljáró Székesfehérvári Törvényszék előzetes kérdéssel fordult az Európai Unió Bíróságához.
A döntés bár elviekben megállapította, hogy nem kizárt, hogy egy ilyen adó ellentétes az uniós joggal, számos pontot tisztázatlanul hagyott. A kérdések tisztázatlanságához az is nagy mértékben hozzájárul, hogy a Bíróság eltért Kokott Főtanácsnok 2013. szeptember 5-i indítványától.
Bár az előterjesztő magyar bíróság minden lehetséges jogalapot megnevezett – valószínűsíthetően a felperesi kereset nyomán – a Bíróság a problémát egyetlen kérdés megválaszolására szűkítette, mégpedig a letelepedés szabadságának lehetséges korlátozására. Ez logikus, hiszen, ha valamely speciális diszkriminációs tényállás irányadó, akkor nem kell vizsgálni az általános diszkriminációs tényállást, illetve, ha valamely nemzeti jogszabály bármelyik alapszabadságba ütközik, akkor a többi lehetséges megsértést szintén nem kell vizsgálni.
A válallatcsoportba tartozó illetve az oda nem tartozó adózók közötti különbségtétel nyilvánvalóan nem teremt közvetlen hátrányos megkülönböztetést, ugyanakkor a Bíróság szerint azzal a hatással jár, hogy hátrányos helyzetbe hozza a valamely csoporton belül más társaságokhoz kapcsolt jogi személyeket azokkal a jogi személyekkel szemben, amelyek nem képezik ilyen vállalatcsoport részét, és ezzel alkalmas lehet közvetett diszkriminációt megvalósítani. Mivel egyrészt az adó erősen progresszív, és a vállalatcsoportba tartozó egyes vállalatok egy fiktív adóalap után adóznak (a csoport árbevetelének kumulálása miatt tartja ezt a Bíróság fiktívnek) és a legtöbb külföldi tulajdonú vállalat vállalatcsoportba szerveződik, így a legtöbb külföldi tulajdonú vállalatcsoport a legmagasabb adómérték alapján adózik, ami a Bíróság szerint de facto megvalósíthatja a közvetett diszkriminációt, és így az az uniós jogba ütközhet. A Bíróság maga is látja ugyanakkor, hogy ez számos ténybeli esetlegesség bizonyításától függ.
Érdekes – és egyben érthetetlen – módon a magyar Kormány semmilyen érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő, sem a megkülönböztetésmentességet sem a megkülönböztetés jogszerűségét nem kívánta igazolni, ennek keretében egyetlen egy kényszerítő okra sem hivatkozott. Ami nem csak pervezetési szempontból öngyilkosság, de semmilyen ésszerű oka sem volt. A Bíróság ugyanakkor szükségesnek látta emlékeztetni a magyar Kormányt arra, hogy a szabályozás igazolása érdekében sem az ország gazdaságának védelmére (lásd ebben az értelemben a C‑35/98. sz. Verkooijen‑ügyben hozott ítélet [EBHT 2000., I‑4071. o.] 47. és 48. pontját), sem pedig a költségvetési egyensúlynak az adóbevételek növelésével történő helyreállítására (lásd ebben az értelemben a C‑436/00. sz., X és Y ügyben ítélet [EBHT 2002., I‑10829. o.] 50. pontját) nem lehet hivatkozni.
A Főtanácsnok számos pontban eltért a Bíróság véleményétől. Szerinte a Bíróságnak a leplezett hátrányos megkülönböztetés esetén szigorúnak kellett volna lennie, és csak azokban az esetekben megállapítani a diszkriminációt, amikor az összefüggés a megkülönböztető ismérv jellegéből fakad, és nemcsak inkább véletlenszerű tényleges kapcsolaton alapul. A Bíróság az ítéletében ezzel szemben megelégedni tűnik azzal, hogy a közvetett diszkriminációt akkor is meg kell állapítani, ha a hátrányos megkülönböztetés veszélye fennáll.
A Fötanácsnok szerint az árbevétel sem problémás megkülönböztető tényező, hiszen az egy legitim indikátor a nemzetközi vállalatok teljesítőképességének, és így az adó alapjának.
A Főtanácsnok magát a progresszivitást sem látta kérdésesnek, ugyanis általában a magas árbevételű vállalkozások hajlamosak és képesek inkább arra, hogy a nemzeti határokon átnyúlva működjenek a belső piacon, így a dolog természete okán kerülnek magasabb adókulcs alá.
A Főtanácsnok szerint a különbségtétel sem megalapozatlan, hiszen a vállalatcsoportok és a franchise rendszerben működő vállalkozások nincsenek ugyanabban a helyzetben, mert az anyavállalatnak a leányvállalatra gyakorolt meghatározó befolyása esetén az anyavállalat kezében van a döntés, valamely bevételt maga, vagy egy adóköteles leányvállalat révén ér‑e el, ami nem lehetséges azonban a franchise‑adók számára a franchise‑vevő jogi és gazdasági önállósága miatt.
A Főtanácsnok elemzését ugyanakkor a Bíróság nem tette magáévá, hanem egy nagyon rövid elemzés eredményeképpen arra jutott, hogy a magyar kiskereskedelmi különadó diszkriminatív lehet. Az azonban korántsem világos milyen alapon: vajon azért mert az adóalapot a vállalatcsoporton belül össze kell számítani, és az így fiktív, vagy azért mert az így megállapított adóalap erősen progresszív, vagy pedig azért, mert e két faktor következtében az adó külföldi vállalkozásokat hátrányosabban érint, mint belföldieket. Ez utóbbbi esetben azonban megint nem világos milyen feltételekkel lehet adót egy olyan szektorra kivetni, amelyikben főleg külföldi tulajdonú vállalatok érdekeltek.
Forrás: MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport blogoldala
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.
_____________________________________
Vincze Attila egyetemi docens (Andrássy Egyetem, Budapest)
Habilitand, Wirtschaftsuniversität Wien, Institut für österreichisches und europäisches öffentliches Recht (Prof. DDr. Michael Potacs).
* A jelen kutatás a TÁMOP 4.2.4.A-1 kiemelt projekt keretében meghirdetett ösztöndíj-támogatásnak köszönhetően valósult meg, a magyar állam és az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával. Az írás az Internationale Steuer-Rundschau 2014 márciusi számában (102-104. o.) megjelent elemzés rövidített magyar nyelvű változata.