.jpg)
.jpg)
A fogyasztóvédelem paternalista szabályozás. Olyan paternalista szabályozás, amelyben a fogalmak nem mindig pontosak – mivel elsődleges célja politikai. Nem a fogyasztók megvédése, hanem az, hogy a fogyasztók azt higgyék, hogy a politika meg akarja és meg is tudja őket védeni. Kemény szavak, de a joggazdaságtanban a fogyasztóvédelemmel foglalkozó írások jelentős része (példáulitt és itt) napjainkban erre a végeredményre jut. Ez a megoldatlan probléma szülte a Kásler-ügyet is.
Az ügy tárgyát képező fogyasztóvédelmi szabályozás olyan paternalista módszer, amely a bíróságnak lehetőséget ad arra, hogy a felek által elfogadott szerződések egyes passzusait a fogyasztó kérésére kihúzza, átírja – vagyis a megkötött szerződéseket (legalábbis részben) megfossza kötőerejétől. Érdemes már az elején kiemelni, hogy az adott ügyben nem az volt a kérdés, hogy a szerződés valamely eldugott pontjában szerepelt olyan pont, amelyre a fogyasztók véleményét nem hívták fel. A hitelszerződést megkötő fogyasztók azokat a szerződés megkötésekor ismerték és elfogadták – utólag azonban, amikor az számukra hátrányos következményekkel járt volna, tisztességtelenség miatt megtámadták.
Amikor az ügy a Kúriához ért, akkor szembesült azzal a bíróság, hogy a fogyasztóvédelem uniós szabályozása több pontos sem egyértelmű. Ugyanakkor, mint a luxemburgi döntés is aláhúzza, a fogyasztóvédelem (pontosabban a 93/13 irányelv) olyan rendelkezés, amelyet „az egész Európai Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni” (37. pont). Az irányelv szerint a bíróság a fogyasztói szerződésben szereplő passzusok tisztességtelenségét mindig vizsgálhatja, kivéve, ha azok
- a szolgáltatás árára, ár-értékarányára vonatkoznak és világosak, érthetőek
- a szerződés elsődleges tárgyát határozzák meg és világosak, érthetőek.
A Kúria első két kérdése arra vonatkozott, hogy miképpen értelmezendőek ezek a korlátozások: mit is jelent az, hogy „ár”, az, hogy a szerződés „elsődleges tárgya”, illetve hogy a megfogalmazás „világos és érthető”. Első ránézésre ugyanis, az, hogy a kölcsönt az adott valuta vételi árfolyama szerint kell visszafizetni tiszta, világos és a szerződésben a fogyasztó által felvállalt ellenszolgáltatást meghatározó passzus. Az első és a másodfok azonban – a bank erre vonatkozó hivatkozásaival szemben – mégis kimondta annak tisztességtelenségét.
A Kúria harmadik kérdésének középpontjában pedig a bíróság által megtehető lépések köre állt: hogyan reagálhat arra, ha egy passzust tisztességtelennek talál – megdől-e ezzel a szerződés (és az eredeti állapotot helyre kell állítani), vagy azt helyettesíteni lehet valamilyen diszpozitív szabállyal.
Az unió bírósága minden kérdésben a bíróság mozgásterét legkevésbé korlátozó, a paternalizmusnak legnagyobb teret adó módon döntött. Gyakorlatilag azokat a korlátokat gyengítette el (más megközelítésben: azon korlátok mögé bújó jogkörével szembeni támadásokat verte vissza), amelyek a bíróságok fogyasztóvédelmi aktivizmusának útjában állhattak volna.
***
A döntés magán viseli a fogyasztóvédelmi szabályozást általában jellemző szakmai problémákat. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy ez a szabályozás nem a szerződésekkel évezredek óta foglalkozó jogtudományból, hanem az adás-vétel meglehetősen egyszerű formáját modellező közgazdaságtudomány felől érkezett. A neoklasszikus közgazdaságtan, amikor a piacot leírja, akkor alapvetően hatalmas mennyiségben piacra kerülő ún. homogén jószágok cseréjét modellezi. A homogenitás azt jelenti, hogy egymással minőségben tökéletesen megegyező termékek, szolgáltatások között válogathat a vásárló. Ezek esetén egyetlen elem tesz az egymással versengő szolgáltatók között különbséget: az ár. Pontosabban, tökéletes piacon az sem, mert azt a piac diktálja. (Léteznek ugyan szofisztikáltabb modellek is – például a monopolisztikus piacé –, de azokkal a közgazdaságtant tanulók nagy része nem találkozik.)
A jogtudomány alapkérdése ezzel szemben éppen az, hogy mivel a szerződést kötő felek igényei, kockázatviselő képessége és sok más jellemzője eltér egymástól, így adott piacon minden egyes szerződés más és más tartalmú – nem homogén. (A termékeket, szolgáltatásokat – például hitelt – tömegesen kínáló szervezetek ugyan kidolgoznak általános szerződési feltételeket, és ezzel adott szervezet szerződései homogének lesznek, de az egyes szervezeteké akkor is el fog térni, vagyis a piaci kínálat nem lesz homogén.) A valóságban a szerződésekben szolgáltatás és ellenszolgáltatás áll egymással szemben – és nem egy exogén meghatározott termék áll szemben valamilyen (általában egytényezősnek modellezett) árral.
Éppen ezért, amikor a fogyasztóvédelem az árat, illetve a díjazást (54. pont) elkülöníti, akkor a jog szerződésfogalmától meglehetősen idegen modellt próbál érvényesíteni. Jól látszik ez az ítéletből is. A luxemburgi bíróság gyakorlatilag nem ajánl tesztet annak eldöntésére, hogy a szerződés mely pontjait kell a „szolgáltatások ár/minőség viszonyát meghatár[ozzónak]” (52. pont) tekinteni. Egyszerűen kijelenti, hogy az árfolyam definiálása nem ilyen (lásd 52-58.pont). Kicsit erősebben fogalmazva: a kivétel, vagyis a szerződés ilyen irányú felbontásának értelmezhetőségét vonja kétségbe – és a szerződés egységességét hangsúlyozza.
Kisebb gondot jelent az elsődleges szolgáltatás fogalma. Különösen, ha azt az ítéletben megjelenő módon azonosítjuk a „lényeggel” – szemben a „járulékos jelleg[ű]” elemekkel (50. pont). Ez a megkülönböztetés ugyan a polgári jog más területein is ismert, de talán nem véletlen, hogy a magyar jogban közel nem kap olyan jelentőséget, mint más országok szerződési jogában. Ennek oka az is, hogy ezt a két elemet szétválasztani sem mindig egyszerű. (Lásd erről: Szalai Ákos: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése 388-392. oldal.) A probléma feloldható lenne, például azzal a teszttel, amely abból indul ki, hogy az átlagos fogyasztó adott szerződés kapcsán melyik pontokra figyelne, és melyekre nem (ilyen teszt felbukkan ebben)– vagyis nem objektíven, a szerződés jellegéből, hanem az átlagos fogyasztói viselkedésből kiindulva választaná szét a lényegest a járulékostól. Csakhogy az ítélet ilyen vizsgálatot nem javasol (az átlagos fogyasztó tesztjét a szerződési passzusok szétválasztása kapcsán nem, csak a világosság kapcsán veti fel az ítélet a 74. pontban), nem a fogyasztók, hanem a szerződés „természetének, általános rendszerének és kikötéseinek, valamint jogi és ténybeli összefüggéseinek értékelése alapján” (az ítélet 1. pontja) kell szétválasztani az egyes passzusokat.
***
A második kérdés kulcsa a fogyasztótól elvárható magatartás. A joggazdászok, a közgazdászok körében viszonylag elfogadott az az álláspont, hogy a fogyasztóvédelem abból indul ki, hogy a fogyasztó korlátozottan racionális – ha tetszik: buta. Nem képes megérteni az elé tett dokumentumokat. És ami még fontosabb: reménytelenül buta – nem is gondoljuk, hogy ha megerőltetné magát, képes lenne megérteni azokat. Ha így gondolnánk, akkor más jogintézményekhez hasonlóan ösztönöznénk erre – megkövetelnénk tőle, hogy a számára káros vállalásait is teljesítse (persze, ha azokról tud, és szabadon vállalta magára azokat), ezzel próbálva rávenni arra, hogy a következményekkel számoljon.
Az ítélet e tekintetben meglehetősen ambivalens. Láttuk, hogy a fogyasztóvédelem indokát keresve minduntalan visszatér arra, hogy a fogyasztót meg kell védeni, és ezért kell a korlátozásokat a lehető legszűkebben értelmezni. A második kérdésre adott válaszban a luxemburgi bíróság él a Kúria által felkínált lehetőséggel, és a lehető legszélesebbre vonja azt a kört, amikor a fogyasztóvédelem alkalmazható. Nem elég az, hogy a fogyasztó megértse, hogy mit is vállal (adott esetben azt, hogy a visszafizetés a vételi árfolyamon kell, hogy történjen), hanem a vállalás okát is meg kell értenie: a fogyasztónak meg kell értenie az adott passzus és „a többi feltételben előírt mechanizmus közötti viszonyt oly módon, hogy a fogyasztónak módjában álljon egyértelmű és érthető szempontok alapján értékelni a számára ebből eredő gazdasági következményeket.” (75. pont)
A döntés ezen pontja kifejezetten veszélyesnek tűnik. Az látható, hogy a „világossághoz és érthetőséghez” nem elegendő, hogy tiszta legyen, a felvállalt kötelezettség adott helyzetben mivel jár majd, hanem az megköveteli azt is, hogy valamiképpen érthető legyen a számára, hogy mi befolyásolja azt, hogy milyen helyzet áll elő. Itt például érteni kellene, hogy mi befolyásolja mi befolyásolja a két árfolyam közötti eltérés (spread) nagyságát. Kérdés, hogy ugyanilyen teszt alapján kell-e azt is mérlegelni, mondjuk egy középtávú szerződés esetén az árat a fogyasztói árindexhez, vagy valamilyen nyersanyag árához kötik. A „világossághoz és egyértelműséghez” itt is érteni kell, hogy mi határozza meg az infláció, vagy adott nyersanyag árának alakulását? Esetleg azt is, hogy mi a gazdasági összefüggés az ár (vagy mondjuk a szolgáltató költségei) és az infláció, vagy az adott nyersanyag áralakulása között?
Másik oldalról azonban ez az a pont az ítéletben, ahol annak egyértelmű fogyasztóvédő retorikája megtörik – és nem egyszerűen a szolgáltatóra hárítja a fogyasztó tájékozatlanságának következményeit, hanem a fogyasztóval szemben is követelményeket támaszt. A világosság és érthetőség kapcsán azt kell mérlegelni, hogy „az általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó” képes-e felismerni és értékelni az adott mechanizmust. (74. pont) Vagyis elvárásként a reasonable man standardot építi be a fogyasztóvédelembe is.
***
A harmadik kérdés arra vonatkozott, hogy tisztességtelen passzust a bíróság helyettesíthet-e másikkal. A bíróság érvelésének kulcsa itt – bár alapvetően ez is a fogyasztók védelmét hangsúlyozza, a számukra hátrányos következmények elkerülését állítja a középpontba (érvénytelenség esetén a hitelt azonnal vissza kellene fizetni – lásd 83. pont) – egy roppant fontos joggazdaságtani összefüggés: ha a bíróságnak nem tetsző feltételt mindig helyettesítenék egy olyannal, amellyel a tisztességtelenség kiküszöbölhető, akkor az adott üldözendő feltételt alkalmazó fél számára nem jelentene visszatartó erőt (79. pont). Ha a passzust a fogyasztó megtámadja, akkor visszaáll a „normál helyzet”, ha nem, akkor él a szolgáltató számára kedvező megoldás. A polgári jogtól egyébként idegen büntetés szükségességét emeli itt ki a bíróság: a tisztességtelen feltételt a szerződésbe fogalmazó félt szankcionálhassa a bíróság, írhasson a szerződésbe számára a „normálisnál” hátrányosabb passzust, ezzel teremtve meg az ellenösztönzést az ilyen megoldásokkal való kísérletezgetés ellen.
***
Végezetük térjük ki arra, hogy az ügy alapját képező eltérés, a két árfolyam közötti eltérés komoly probléma. De nem a fogyasztóvédelemben megjelenő „tisztességtelenség”, hanem a váltási költségek emelése miatt. Aki a meglevő tartozását egy másik pénzintézettől felvett kölcsönnel fedezné (és az új hitelt is hasonló devizában akarja felvenni), azonnal elbukják az eladási és a vételi árfolyam közötti spreadet.
***
A szerző közgazdász (PPKE JÁK, MTA TK JTI), fő kutatási területe a joggazdaságtan.
A szerző tollából részletesebben a fogyasztóvédelem értékeléséről: Szalai Ákos: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése XI. fejezet
Forrás: MTA TK Lendület-HPOPs Kutatócsoport blogoldala
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.