Harmathy Attila, az MTA Jogtudományi Intézetének volt munkatársa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa kapta az Akadémiai Aranyérmet 2019-ben. Ez alkalomból egy rövid visszatekintés erejéig tisztelettel adózunk Professzor Úr eddigi pályafutásának, számba véve azokat a főbb állomásokat, amelyek egy kiemelkedő oktatói és kutatói életműből a magyar jogtudomány történetében a legmélyebb nyomokat hagyták.

Szívből gratulálunk az akadémiai elismeréshez!

Egy páratlan életmű megkoronázására

Harmathy Attila 1937. április 20-án született Budapesten, jogászi tradíciókkal rendelkező családban. Édesapja, dr. Harmathy Attila törvényszéki bíró (1947-től tanácselnök) 1946-ban a Kúria I. polgári tanácsának és a közpolgári, a telekkönyvi, úrbéri és birtokrendezési, valamint a váltó, kereskedelmi és csődügyekkel foglalkozó jogegységi tanácsának tanácsjegyzője lett. 1948-ban az igazságügyminiszter a Pestvidéki Törvényszékre helyezte át. A család később Debrecenbe költözött, azonban kálváriájuk ezzel még nem ért véget. Harmathy Attila édesapját 1953-ban a megyei bíróságról is elbocsátották, amely döntést ugyan később felülvizsgálták, de 1955-ben egy fűtetlen tárgyalóteremben történt meghűlés szövődményeként fellépő tüdőgyulladás rövid időn belül a halálához vezetett (lásd Lejárt Harmathy Attila mandátuma, Jogi Fórum).

Harmathy Attila ugyanebben az évben érettségizett a Debreceni Református Gimnáziumban. A fizika és a fénytan iránti érdeklődését háttérbe szorítva egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végezte Budapesten. A karral való szoros kapcsolata egész szakmai, tudományos munkásságát végigkísérte.

„1955-ben voltam elsőéves, nehéz idők voltak – az országnak is, nekem is. Tanulmányaim megkezdése után néhány hónappal meghalt édesapám. Azon túl, hogy nagyon hiányzott, halála után a családnak komoly anyagi gondjai voltak. Sokat tanultam azért is, mert fontos volt, hogy ösztöndíjat kapjak; azok a tanárok pedig, akik tudtak helyzetemről, segítségemre voltak. A római jogot, majd a polgári jogot rögtön megszerettem, pályázati dolgozatokat írtam és a megnyert díjak komoly támogatást jelentettek. Egyébként az 1956. évi forradalom után kevesen jártak órákra. Nekem pedig kedvemre volt a kötetlenség, valamint az, hogy a vizsgaidőszaktól eltekintve szabadon olvashattam az Országgyűlési Könyvtárban” (Interjú Harmathy Attila professzor úrral díszdoktorrá avatása alkalmából, ELTE ÁJK).

Diplomája megszerzése után először a Magyar Külkereskedelmi Bankban, majd a Magyar Légiközlekedési Vállalatnál dolgozott. 1962 telén Eörsi Gyula jóvoltából került az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe. Maga az intézet „a korábbi Teleki Intézet egyik utóda volt”. Az intézetnek akkoriban „szoros kapcsolata volt […] az Igazságügyi Minisztériummal egyebek mellett azért is, mert az 1953-tól meginduló kodifikációs munkákhoz igényelték a szovjet és a többi szocialista ország joganyagára vonatkozó információt. Az Intézet munkatársainak túlnyomó része azonban nem tartozott ezek közé a referensek közé, hanem egyes jogágak kutatói voltak.” Harmathy Attila összesen három évtizedet töltött az intézet falain belül, előbb főállásban, majd félállásban, miközben oktatói pályafutása is töretlenül ívelt felfelé: „Az intézeti munkatársaknak hosszú ideig nem volt engedélyezett a másodállás. Nekem annyiból volt kivételes a helyzetem, hogy engedélyezték a – fizetés nélkül történő – óraadást a Jogi Karon (először római jogból, majd polgári jogból). Ez vált később a fizetett óraadássá, majd másodállásban történő tanítássá és még később főállású oktatói tevékenységgé.” (Az idézetek forrása: Jubileumi interjúk IV. – Harmathy Attila, ELTE ÁJK.) 1962-ben részt vett a cambridge-i egyetem nyári jogi tanfolyamán, 1964 és 1967 között pedig elvégezte a strasbourgi Nemzetközi Összehasonlító Jogi Egyetem négy évfolyamát.

Tudományos munkája kifejezetten a polgári jog, azon belül pedig a szerződések jogának kérdésköréhez kapcsolódik. 1972-ben védte meg állam- és jogtudományi kandidátusi értekezését a közreműködőért való felelősségről írt munkájával (kiadása: Felelősség a közreműködőért, Budapest, KJK, 1974), majd 1981-ben a szerződések, a közigazgatás és a gazdaságirányítás összefüggéseiről szóló művével (kiadása: Szerződés, közigazgatás, gazdaságirányítás, Budapest, Akadémiai, 1983) megszerezte a tudomány doktora címet. Eközben 1974-ben docenssé, 1982-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A tanításról egész pályafutása során nem mondott le. 2007 óta professor emeritusként is tart szabadon választható tárgyból órát a jogászképzés keretében, és hosszú évekig részt vett a doktori képzésben is. Emellett vendégkutató, később vendégprofesszor volt többek között a cambridge-i Clare College-ban (1975), valamint több amerikai és francia egyetemen is.

A rendszerváltozáskor 1990-ben az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékánja lett, ezt a tisztséget 1993-ig töltötte be. 1993 májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban rendes tagjává választották. 1993 májusa és 1995 februárja között az MTA főtitkárhelyettese, 1996 májusától alelnöke volt. 1995 és 1998 között az Akadémia tudományos címek odaítéléséről döntő Doktori Bizottságának, 2000 és 2007 között az MTA Doktori Bizottsága fellebbezési fórumának, az Ügyrendi Bizottságnak volt az elnöke. 2015-ben az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottsága elnökének választották. Tudományos eredményeinek nemzetközi szintű elismertségét jelzi, hogy 1998-ban a Nemzetközi Összehasonlító Jogi Akadémia alelnökévé választották. Tagja emellett a Nemzetközi Kereskedelmi és Fogyasztói Akadémiának, valamint az Európai Akadémiának, és 2003-ban a Nemzetközi Intézet a Magánjog Egységesítéséért (UNIDROIT) nevű független kormányközi szervezet igazgatótanácsába is beválasztották.

Harmathy Attilának tudományos és oktatói pályája mellett meghatározó szerepe volt az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a doktori képzés megindításában. 1993 és 2003 között az ELTE Jogtudományi Kara Doktori Tanácsának elnökeként és a doktori képzésben szerepet vállaló oktatóként oroszánrészt vállalt a hazai tudományos képzési rendszer fejlesztésében.

„A doktori képzés megszervezésének időszakát megelőzően a Kar dékánja voltam, majd a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese, a Doktori Tanács elnöke. Ennek megfelelően több szinten kaptam információt a tudományos képzés, a tudományos fokozatok kérdéseiről. Egyébként pedig oktatóként is, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének kutatójaként is többen fordultak hozzám segítséget, tanácsot kérve olyanok, akiknek elméleti érdeklődésük volt. Bizonyos kutatásirányítási tapasztalatom is volt tehát. Az információkon és a tapasztalaton kívül érdekelt is az értelmes fiatalokkal való foglalkozás, továbbá fontos feladatnak is tekintettem a tehetséges fiatal szakembereknek történő segítségnyújtást.” Ugyanakkor „tudomásul kell venni, hogy a társadalomtudományok és így az állam- és jogtudományok területén is lassú az érési folyamat. A gyorsan szerzett fokozatoknál aggályos, hogy mennyire található meg a kellő megalapozottság. Szükség van továbbá több nyelv ismeretére és ennek megszerzése időt, anyagi ráfordítást igényel. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy nem jut elég pénz a könyvbeszerzésre. Számos kutatási feladathoz az országban nem állnak rendelkezésre a kutatási feltételek, más tudományterületeken laboratóriumi fejlesztésre van szükség, a jogi kutatásoknál könyvtárfejlesztésre” (Interjú Harmathy Attila professzor úrral díszdoktorrá avatása alkalmából, ELTE ÁJK).

Pályafutásának újabb kiemelkedő szakaszát jelentette alkotmánybírói tevékenysége. Saját elmondása szerint 1990-ben még nemet mondott az alkotmánybírói talárra, de 1998 végén, a jelölőbizottsági ülést megelőző este „meggyőzték”. „Két feltétellel vállaltam a jelöltséget: nem párt-, hanem közös jelölt leszek, másrészt nem rögtön lépek be a testületbe, hanem engednek időt elrendezni a folyamatban lévő, számomra kötelezettséggel járó nemzetközi választott bírósági ügyeimet. Így is történt, csak 1999 áprilisában kezdtem meg az alkotmánybírói tevékenységet.” Ebből a tevékenységből pedig saját bevallása szerint rengeteget tanult. „Egészen új impulzusokat, szempontokat kaptam az alkotmányjog és a többi jogág viszonyának vizsgálatához, ezen kívül sokkal hangsúlyosabbnak érzem ma az emberi jogokat az egyes jogviszonyokban, köztük a polgári jogiakban is, mint néhány éve. Másféle gondolkodásra kényszerített rá az itteni munka, úgyhogy abszolút nem tartom elveszettnek az alkotmánybíráskodással eltöltött éveket az életemben” (Interjú Harmathy Attila professzor úrral díszdoktorrá avatása alkalmából, ELTE ÁJK).

Harmathy Attila rendkívül termékeny pályája során oktatói és tudományos tevékenysége mellett számos jogszabály előkészítésében vett részt, egyebek mellett az 1959-es Polgári Törvénykönyv több módosításában, 1998-ban és 2010-től az új kódex megalkotásában, az Akadémiáról szóló törvény előkészítésében, az Akadémia alapszabályának kidolgozásában.

Harmathy Attila kiemelkedő életművét számtalan elismerés, kitüntetés övezte: a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 1992-ben, Deák Ferenc kutatási díj (Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány) 1995-ben, a Francia Becsületrend tiszti fokozata 1997-ben, Szent-Györgyi Albert-díj 1999-ben, Lippay-díj 2002-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal 2007-ben, Széchenyi-díj 2012-ben. Mindezek után az Akadémiai Aranyérem, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége 2019-ben ítélt oda Harmathy professzornak, és amely egy kiemelkedő, de befejezettnek még távolról sem tekinthető életpálya méltó megkoszorúzásának tekinthető.

Zárásképpen még megemlítendő, hogy az ELTE Szenátusa 2015. november 13-án Harmathy Attilát az ELTE díszdoktorává avatta. Az ünnepségen Harmathy professzor úr beszédében kifejtette, hogy a jogtudományok művelésével egyaránt lehet jót tenni és ártani is. Utóbbi elkerülése érdekében elengedhetetlenül fontos a kölcsönös együttműködés. Az állam pedig, amelynek a jog a kezdetektől fogva egyik alappillérét képezi, nem más, mint egy évszázadokon át épülő katedrális, amelyhez minden jogász legfeljebb egy-egy apró építőkövet tehet hozzá. Ennél szebb jogászi krédót nem is kaphattunk volna korának egyik legkiemelkedőbb polgári jogász professzorától, akinek nemcsak tudományos és oktatói pályafutása, de kedves, tiszteletreméltó, őszinte és segítőkész személyisége generációk joghallhatóinak véste örökre eszébe és lelkébe Professzor Úr alakját.

Rácz Lilla
tudományos segédmunkatárs