Varga Csaba: Jogváltozás a jogban és a jogi folyamatokban
2020/33
A jogot illető tudományos eszmélődés első pillanatától máig úgyszólván közhelyszerű annak igazsága, hogy a jog nem valami felülről vagy kívülről adott dolog, hanem társadalmi-történelmi általánosságában (tehát kényszerhelyzetek torzulásait kivéve) az azt megélő nép létének és életének szerves része; sőt mindaz, amit ma a kontinentális vagy angolszász jog hatalmas építményeinek látunk, maguk sem egyébből, mint — hasonlatosan a jogantropológusoktól feltárt törzsi jogokhoz — rusztikus közösségek napi gyakorlatából fejlődtek egykor ki. Ugyanilyen közhelyszerű igazságként hat ma annak levezetése úgyszintén, hogy — lévén „a történelem a szó objektív értelmében maga sem más, mint változásfolyamat” — a létfeltételek, a körülmények állandó változása a jognak is szüntelen változását vonja maga után, valamint hogy a jog bármiféle változásának a nép és joga közti belső egység –– önazonosság és szervesülődés –– talaján kell végbemennie. A hatalmi kényszerek s a gazdasági, kulturális és egyéb hatások –– az ókori hódításoktól az imperializmusokon át a mai globalizmusokig –– gyakran határhelyzeteket vagy éppen kivételeket eredményeznek; ezek azonban nem ritkán mindazonáltal képesek arra, hogy az önazonosság és szervesülés új feltételeit megteremtsék. Mind e közben tudjuk, hogy a jog és társadalmi közege, s a mögöttük álló különféle erők állandó versengésben állanak az elsőségért, a végső meghatározó szerepéért, s ennek folytán a történelmi lét nemcsak az állandó változás képét mutatja, de mind e közben számos területe folyamatosan át- és újrarendeződik.