MTA Law Working Papers
2014/46
A magyar alkotmányos rendszer a rendszerváltás óta ismeri a kétharmados törvény intézményét. Az Alaptörvény a már több mint húsz éves hagyományra hivatkozva megtartotta az intézményt, új, de alkotmánytörténelmileg helytelen elnevezéssel („sarkalatos törvény”) látta el és – az előző Alkotmánnyal szemben – a politikai élet mindennapi kérdéseire, az ún. policy kérdésekre (pl. családvédelemre, nyugdíjrendszerre) is kiterjesztette azt. A kétharmados törvény eleinte nagyon problémás volt: fölösleges (bár kezelhető) gondokkal járó jogforrási kategóriát teremt, és a kompromisszumos kényszer a kormányoldal és az ellenzék között „szerepzavart” okoz, amely káros a demokráciára és a demokratikus felelősségre. A kétharmadosságnak policy kérdésekre való kiterjesztése további problémákat szül: a szinte napi változtatásokra, adaptálásokra szoruló policy kérdésekben kétharmados kompromisszum híján a meglévő szabályozás megkövül, ami az adott jogterület által védett csoport vagy törvényhozási tárgy (pl. családok, nyugdíjasok, közvagyon) kárára megy.