Simon István: Az Alaptörvény hatása az adójogra, különös tekintettel a magánszemélyek adózásában bekövetkezett változásokra
2018/14
Az elmúlt években számos kritika érte az új magyar pénzügyi alkotmányjog – az Alaptörvény és az ennek nyomán elfogadott pénzügyi tárgyú sarkalatos törvények – rendelkezéseit, különösen a magánszemélyek jövedelemadóztatásában bekövetkezett változásokat. A magyarországi legális (adóbevallásban szereplő) munkajövedelmek európai összehasonlításban alacsonyak – és különösen azok voltak 2010-ben –, ugyanakkor magas az adórövidítés (adóelkerülés, adókijátszás) szintje. Ezért a legális munkajövedelemből élők a változások előtt aránytalanul nagy adóterhet viseltek. A személyi jövedelemadó mellett a fogyasztási adókat is figyelembe kell venni. Amint a – tanulmányban szereplő – NAV bevallott bruttó bér (összevont adóalap) statisztikából kiderül, a nemzetgazdasági átlagbér nettó összege a létminimum másfélszerese, a harmadik „leggazdagabb” réteg (ami megfelel az egyetemi tanári fizetésnek) nettó jövedelme pedig a létminimumérték háromszorosa volt. Egy ilyen jövedelemszerkezetű országban korlátozottak a progresszív jövedelemadóztatás lehetőségei és az igazságos közteherviselésről szóló vita nagyon szűk keretek között zajlott: a legális munkajövedelmek adóztatásáról szólt. Pl. egy olyan országban, ahol 2010-ben az emberek 70 százaléka olyan háztartásban élt, amelynek nem volt megtakarítása, nehezen indokolható a munkajövedelmek és a kamatjövedelmek adóterhelésének eltérése. Az eltartottak száma meghatározza a jövedelemfelhasználás lehetőségeit, az életlehetőségeket, ezért az említett jövedelmi viszonyok között több mint indokolt volt a családi adókedvezmény bevezetése. Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar adórendszer igazságos, pusztán azt, hogy a beavatkozások iránya pozitív volt és a legális munkajövedelemből élő úgynevezett alkalmazotti középosztály terheit – különösen a nagycsaládosokét – érezhetően könnyítette.