Túl a 21. század első évtizedén még mindig nem tudjuk azt mondani, hogy érdemi újragondolás és elemzés folytán megpróbáltuk volna feldolgozni a 20. század indulati reakcióit. Ennek egyik példája lehet az a jelenség, amelynek folyományaként némelyek Carl Schmitt munkásságát még mindig hajlamosak a maga teljességében a nemzetszocialista érához való viszonnyal összemosni. Egy másik megnyilatkozás lehet azonban az a – sajnos jogászi és politikai körökben egyaránt jelenlévő – felfogás, amely az állam fegyveres védelmi erejének végletes korlátozására, diskurzusból való kiszorítására, és emellett bizonyos esetekben még a védelmi kapacitások jelentőségének eltagadására is hajlandóságot mutat. A jaltai világrend széthullása után Európa számos országában a politikai stigmatizáció kereszttüzébe kerültek a fegyveres védelmi szervek. Ennek oka a totalitárius rezsimek hatalmi politikája volt, amelyben szükségképpen kulcsszerepe volt a fegyveres erőszaknak. A megbélyegzés következménye egyrészt az irracionális képességcsökkentés lett – ami éppen napjainkban torolja meg magát az Európát elérő terror és a kiújuló fegyveres összeütközések tombolásának kezelése terén – úgy a katonai, mint a rendvédelmi szférában, másrészt pedig az állami fegyveres erőszak alkotmányos túlkorlátozása. Elismerve a történelmi szituáció súlyát és elfogadva annak természetét, azt kell mondanunk, hogy közvetlenül a rendszerváltozások után, talán nem is volt várható, hogy azonnal egy optimális megoldás szülessen az állam fegyveres védelme tekintetében. Időközben azonban eltelt több mint negyed évszázad, még hozzá úgy, hogy az állam fegyveres védelmének szisztematikus – szervezési, szabályozási – felülvizsgálata nem valósult meg. Ez a kötelem azonban – jelentékeny véráldozatok veszélye nélkül – tovább nem halogatható. Ezen korszakos biztonsági kihívások kezeléséhez egyszerre kellenek a gyors, az egyes jogintézményekre, vagy azok csoportjaira irányuló változtatások, valamint rendszerszintű, a fegyveres védelem modelljét érintő reformok. Ez utóbbiakat pedig csak úgy tudjuk hitelesen megvalósítani, ha egyrészről történeti, másrészről átfogó elméleti vizsgálat tárgyává tesszük a fegyveres védelem kérdését. Ebben a vizsgálatban pedig meghatározó jelentősége lehet Carl Schmitt munkásságának, hiszen úgy a politikai fogalmáról kialakított rendszerében, mint a partizán elméletéről írott munkájában megjelenítette már a ma is élő kihívások kvintesszenciáját, valamint az állam lehetőségeit, illetve feladatait ezek vonatkozásában. Mindezekre figyelemmel jelen tanulmány célja – mint értelmezési keretet – Schmitt totális állam toposzát és kivételes hatalomról alkotott nézeteit a fegyveres védelem kontextusába helyezni, valamint a partizánról alkotott elméletét is felelevenítve a legjelentősebb kortárs fegyveres védelmi kihívásokat áttekinteni és a reagálás irányára tett javaslatként a totális védelem gondolatkísérletét megalapozni.