Varga Csaba: A jogtudomány természete
2015/24
A tudomány az emberi érzékelés körébe vont világról szerzett ismeretek rendszerszerű feldolgozása. Ebből a humán tudomány mindenekelőtt történelmi tapasztalatok általánosításán nyugszik. A tudományos ismeret univerzalitásra törekszik, a tapasztalat azonban eleve partikuláris: hic et nunc körülhatárolt s így általánosítási lehetőségében korlátozott.
A jogtudomány tárgyaként a jog azon emberi életviszonyok szabályozása, amelyek (1) a társadalom egészét magában foglalóan (2) alapvető érdekkonfliktusok (3) végső rendezését látják el. Közvetlenül a jog — mint (a) normatíve felfogott társadalmi magatartás, (b) tételezés, (c) hatósági döntéshozatal és kikényszerítés, s (d) az előbbi(ek) kommentárja, majd dogmatikája — legfeljebb járulékos tárgya, de közvetlenül semmiképpen sem tartalma a jogtudománynak.
Tapasztalaton alapultsága folytán — ideáltípusában, melyhez az angolszász hagyomány áll legközelebb — a jogtudomány eleve historikus és komparatív, teoretikus megfontolásokon nyugvó. Ezekre építhetők csupán — amiben a latinikus/germán hagyomány a leginkább példamutató — rendszerszerűen megfogalmazott, általánosításra alkalmas fogalmak, elvek, intézmények.
Mindezek alapja az ordoról az adott társadalom világképében alkotott eszmény; ennek kiművelésével bontanak ki fogalmakat, elveket, intézményeket az egyes jogtudományok. Mindez annyiban szövegelemzés csupán, amennyiben történeti, s annyiban empíriára építő, amennyiben társadalomtudományi az adott jogtudományi vizsgálódás. Fogalmainak, elveinek, intézményeinek még itt feltárt összefüggése sem jogdogmatikai, hanem jogtudományi szintű, mert felette áll a jogi kultúrák és nemzeti jogrendek változatosságának. Alkotott és alkalmazott jog így csak annyiban releváns számára, mint amennyire egy műszaki alkotás építése vagy használata az egzakt tudományoknak. Minden egyéb már gyakorlati foglalatoskodás és/vagy jogpolitika.