MTA Law Working Papers
2017/1
Az Alkotmánybíróság a 22/2016. (XII. 5.) AB határozatában (ABH) három tesztet dolgozott ki a magyar és az uniós jog kapcsolatáról: az alapjogi fenntartást, a szuverenitáskontrolt és az identitáskontrolt. Mivel az Alkotmánybíróság maga is nagymértékben hivatkozta a tagállami alkotmánybíróságok döntéseit, illetve mivel eddig Németországban végezték csak el az identitásvizsgálatot, érdemesnek tűnik részletesebben összegezni a német gyakorlatot, és az egyébként ismert EUB és tagállami megállapítások fényében következtetéseket levonni az ABH-ban megfogalmazottakkal kapcsolatban.
A német identitásvizsgálat és az ultra vires vizsgálat kidolgozása és a joggyakorlatban való alkalmazása, majd letisztultabb módon történő újradefiniálása, a kapcsolatuk tisztázása jól példázza a német alkotmánybírósági gyakorlat és az alkotmánydogmatika kifinomultabb jellegét. Az előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazásával a német alkotmánybíróság megmutatja továbbá az európai bírói alkotmányos párbeszédben való részvételi szándékot is. Ehhez képest a magyar Alkotmánybíróság, amikor végre megszólal a nemzeti jog és az uniós jog viszonyáról, olyan határozatot hoz, amelyben úgy akar valami jelentőset alkotni, hogy közben maga is fél a következményektől, így azokat elhallgatja. Mondandóját külföldi gyakorlatok felsorakoztatásával kívánta meg alátámasztani, de a határozat sem kidolgozottságában, sem megalapozottságában nem vethető össze a hasonló tartalmú többi tagállami döntéssel. Ennek eredményeként olyan tesztek kerültek megfogalmazásra, amelyeknek vagy hiányzik a jogi alapja, vagy amelyeket nem támasztottak alá a megfelelő jogi érvekkel. Így ezek légből kapottnak minősíthetőek, és az Alkotmánybíróság maga a politikai akarat kiszolgálójának is tekinthető. Nem beszélve arról, hogy erősen megkérdőjelezhető a határozat gyakorlati alkalmazása. Pedig értelmezési példák és minták rendelkezésre álltak.